Rövid leszek, nem fogom túlzásba vinni. Az nem is érdekes, hogy hogy kerültem oda.

Bécs. Hadd kezdjem egy nálam talán bölcsebb ember szavaival: "Bécs örök idők óta fejlettebb infrastruktúrájával rendelkezik, mint mi, de néha azért reménykedünk, hogy egyszer be fogjuk hozni a lemaradásunkat. A valóság ezzel szemben az, hogy nálunk nem változik semmi negyven éve, ők meg röhögve túllépik azt a színvonalat, amit mi el se értünk." (by Hamster) Én még 'rendesen' sosem voltam Bécsben, csak vagy átutazóban, vagy csak piszkosul rövid időre, és azt is régen. Ez az első 'igazi' látogatásom pedig lerombolt egy illúziót, nevezetesen a két ország, főváros és kultúra közötti különbséget. Az igazság az az, hogy sokkal előrébb járnak még gondolkodás terén is, mint most mi, és a mi oldalunkról még mindig nem látok szándékot sem a fejlődésre. Elég szomorú tény... BTW, először voltam egyedül külföldön, és meg kell mondjam, élveztem. Az előre eltervezett dolgokat csináltam, az előre kigondolt útvonalon haladtam, és senki nem nyavalygott, hogy ne erre, ne ezt, ne most. Ezt pedig sosem kerülöm el, mert... nos, kicsit más dolgok érdekelnek, mint a legtöbb embert. Tehát végülis még jól is sült el, hogy bécsbe 'kellett' mennem.

Katatonia. Negyedik alkalom, már ismerősek voltak. A setlist hagyott némi kívánni valót maga után, de ez a turné milyensége miatt volt: 10 éves a Viva Emptiness album. Lejátszották az egészet fordított sorrendben, + Wait Outside - de az album átdolgozására már fel is került ez a szám is, így elmondható, hogy csak erről az albumról játszottak, és belefért egy órába az egész. Na, nem húzom a számat, hiszen szeretem az albumot, és ilyen koncert még nem volt, és nem is lesz talán soha többet. És különben is, jó volt.

Ez után jött a Lacuna Coil, de alig ismertem őket, és élőben sem nagyon fogott meg. Az énekesnőn kívül, de ez talán más téma, muhaha...

Paradise Lost. Nem ismertem jobban a Lacuna Coilnál, sőt, kevésbé - tőlük egyetlen számot sem ismertem. Egyszer majdnem voltam egy koncertjükön, 2009-ben Fezenen - pont Katatonia után, mint most, de 'technikai okok miatt' inkább hazajöttem a fenébe. Kezdek erre hibaként gondolni. Ez most egy 25 éves évfordulós koncert volt, tehát szinte minden korszakból játszottak valamit - ami leginkább annyira változatos, mint a Katatonia esetében. Most is majdnem elmentem, de még jó, hogy inkább maradtam. Egy furcsa tény: a doboson kívül mindenki, tehát az énekes, 2 gitáros és a basszeros mind 1988 óta vannak a bandában. Létezik ilyen rajtuk kívül?

Konklúzió: látogassatok el Bécsbe, és hallgassatok Paradise Lostot. Öhm *krahács*......és persze Katatoniát!

Vannak működő, és vannak működésképtelen dolgok. A működő dolgoknak örülni szokás, a működésképtelenek miatt pedig szenvedni. Az emberek mégis hajlandók a működésképtelent választani, de ez egy egészen más téma. Bár ha egyszerre van mindkettő, akkor az olyan "háhá". Korántsem egyedi, de azért eléggé "háhá".

Viszont a matekból nemhogy sosem voltam ötös, x-re, y-ra és z-re is egyszerre sose tanultam meg a megoldóképletet.

Egyértelmű hupli volt mostanság, amit egyértelmű lejtmenet követ mindig. Ehhez már hozzászoktam. A különbség, hogy a mostani hegymenet talán egy kicsit megváltoztatott.

Apropó... meg tud egy ember változni? Határozottan az a véleményem, hogy nem, történjen akármi. Valami mégis más, de akkor meg a megfelelő szó kell rá... De azt nem tudom. De ami biztos, hogy újfent 'ez így nem maradhat'. Valamerre menni kell innen. És az energiavámpír sem ment annyira messze, mint gondoltam.

Még valami... Ha már az 'energiavámpír' archievment visszavonásra került, legalább került a helyére egy újabb: lassan olyan lesz japánul olvasni, mintha angolul olvasnék. Idegen nyelv, mindig lesz szó, amit nem értek (mondjuk a japán esetében akkor fel sem tudom olvasni)... de már úgy érzem, legalább annyira az enyém, mint az angol.

Abból kiindulva, hogy egy blog arra való, hogy a saját gondolataimat leírjam, úgy érzem, a zenéről történő agymenésem is ide tartozik. Egy 'cikksorozat'-féleséget indítok el, a többi gondolom egyértelmű. Remélem, azért akad majd olyan ember, aki még el is olvassa.

Ennek az első szereplői az általam legkevésbé kedvelt stílusból 'származnak', a power metálból. Csak és kizárólag a címben megnevezett két zenekarnak bocsájtom meg a dolgot, hogy így fogalmazzak. Többek között a hatásvadászat miatt (és mert közelebb állnak hozzám a Sonata számok, mint a Strato számok), felcserélem a sorrendet, az első tehát a Sonata Arctica.

Miért írtam, hogy felcseréltem? Azért, mert ha nem létezne a Stratovarius, egészen biztosan Sonata Arctica sem lett volna. Aki járatos a korai/középidőszakos Stratoban, és meghallgatja a Sonata első albumát, az Eclipticát, rögtön tudja, hogy egy Strato-kópiával van az embernek dolga. Persze egy igazán remekül sikerült Strato-kópiával! Mondhatni saját stílusa nem volt a zenekarnak még, de a számok ezen a bizonyos első albumon aranyat érnek.

Második volt a sorban a Silence, ami még nem határolható el egyértelműen a Stratotól, de már elindult egy változás, kezdték megtalálni a saját hangjukat. Ez annyira jól sikerült, hogy sokak szerint - maguk a zenekartagok szerint is, sőt, még Elias szerint is, aki a Silencen még nem is játszott! - ez az album A Sonata album. Én magam is így gondolom. Rengeteg szám van az albumon, rengeteg ötlettel, az évek során pedig annyit hallgattam, hogy nagyon közel is áll hozzám.

Ez után egy átmeneti album következett, a Winterheart's Guild, annak minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy voltak rajta fantasztikus, előre mutató számok (ebbe a kategóriába tartozik a nagyon-nagyon alulértékelt első szám is, az Abandoned, Pleased, Brainwashed, Exploited). Mind a gyorsabb számokon (The Cage, Victoria's Secret), mind a lassab számokon (Broken, The Misery, Draw Me) látszik, sokat fejlődtek, és a banda fényes jövőjéről üzentek. Átmeneti album révén sajnos egy-két gyenge szám is akad (Silver Tongue, Champaign Bath). Egyet lehetett sejteni: atomrobbantásra készülnek.

Meg is történt, Reckoning Night néven. Egyetlen szám kivételével, a The Boy Who Wanted To Be A Real Puppet kivételével (még a címe is idióta) az első hangtól az utolsóig tökéletes lett. Megtalálták azt az egyedi hangot, amit szerintem az eleje óta kerestek, és eszméletlenül jól sikerült számok jönnek egymás után. Kiemelni nem is tudok egyet sem - ha nagyon muszáj, akkor a My Selene-t, hiszen mindmáig ez az egyetlen szám, amit nem a banda feje, Tony írt. Ha nem lenne a Silence-szel foglalt a 'legjobb album' cím, biztosan ez kapná. Talán ez is kapja. Na de hogyan tovább?

Sajnos itt elkövettek egy nagy hibát, amit Uniának hívnak. Épp hogy megtalálták azt a hangzást, amitől ők különlegesek, úgy gondolták, hogy itt az ideje váltani. Nem is kis váltás volt: úgy határoztak, hogy egyszerűen búcsút mondanak a power metalnak, mint műfajnak. Nekem nincs gondom a váltásokkal - hiszen a kedvenceim között ilyenek vannak, mint az Opeth vagy a Katatonia... Miért volt ez mégis hiba? Mert nem az új ötleteken volt a hangsúly, hanem azon, hogy váltani kell. Ha ennyire görcsös módon ragaszkodik egy zenekar a váltáson, akik ráadásul soha nem csináltak mást, mint power metalt, annak nem lehet jó vége... és nem is lett. Elkészült a létező legunalmasabb albumuk - pedig a számok sokkalta bonyolultabbak, mint eddig, és ez elvileg nekem bejövős. Az is lenne, csak nem így, hogy 'mindenképp, muszáj'. Persze semmi nem fekete-fehér, hiszen azért sikerült egy-két jó számot rátenni az Uniára, amik közül az egyik egyenesen a Sonata egyik legjobb száma, az It Won't Fade.

A következő The Days Of Graysen mintha maguk is megértették volna, hogy ez így nem jó, ez túl görcsös. Maradtak az új hangzásnál, de azért egy kicsit visszavettek a dolgokból, és használták a régi elemeket is - csak az újak voltak többségben. Ez így már sokkal természetesebben hangzik, és tele is van jó számokkal, mint a Last Amazing Grays, a Dead Skin vagy a Juliet. Ez utóbbiban egy kis önparódia is felfedezhető a saját lassú számaikkal a célkeresztben. A lassú számok, mint amilyen a Breathing viszont sajnos maradt unalmas. Két szám kilóg a sorból: az első a Flag In The Ground, amit még az Ecliptica előtt írtak, még nem is Sonata néven, persze egy kicsit felújították. Ezen okból kicsit Ecliptica-szaga is van a számnak, és ez az egyetlen power metal szám is az albumon. A másik a Zeroes, ami egy... vicc. Mármint tényleg az, hiszen ők is annak szánták. Először nagyon utáltam, de mára már több humorérzékem van hozzá.

Ahol jelenleg tartunk, az a Stones Grow Her Name, és... nagyobb bajban vagyok a jellemzéssel, mint eddig bármivel. Vannak jó számok, pl. az egyszerű I Have A Right vagy a The Day, vannak különlegességek, mint a Cinderblox, de összességében mégis az Unia mércéjével lehetharapni az unalmat. A leghagyományosabb, power metá-szerűbb szám az első, Only The Broken Hearts (Make You Beautiful), de ez is annyira unalmas, hogy nagyon. A viccelgetést itt is folytatják az Alone In Heaven című számmal. Itt tartanak most. Mindjárt kiderül azonban, hogy miért van egy poston belül a Stratovariussal.

Mi is a Stratovarius? (Nem fogom olyan részletesen elemezni, mint a Sonatát!) Először is volt egy kezdeti szárnypróbálgatós időszak, ami 1989-től 1994-ig tartott. Látszik, hogy nem ma kezdték... 1995-ben pedig beindult a gépezet: műfajt teremtettek, magát a mai power metalét a 1995-ös Fourth Dimensionnal. Aztán jött az ámokfutás: egy év múlva, 1996-ban jött az Episode, majd még egy évvel utána, 1997-ben a Visions. Ezek az albumok nem tartalmaztak gyenge számot, csak igazi himnuszokat. Egy szám erről a két albumról többet ér sok zenekar egész albumánál. Egy év elteltével, 1998-ban kiadták a Destinyt, ami már más volt, mint eddig: sokak szerint gyengébb - vitathatatlan, hogy nincs annyi fantasztikus himnusz rajta, mint az előző kettőn, de az új irányzat terméke maga a Destiny című szám is, ami pedig... nagyon szuper. Vagy mi lenne a jó jelző rá? No de két év múlva, 2000-ben jött az Infinite, ahol a régi és új irányzatot keverték, és akik húzták a szájukat a Destinyn, azok itt már újfent megkapták a zsenialitás-adagjukat, és egy szavuk nem volt. 2003-ban egy dupla album következett, az Elements, amit a korában divat volt utálni. Nem hasonlít tényleg a Nagy albumokra, de nekem akkor is tetszik. Persze egy-két túlzás van rajta, amilyen a Learning To Fly is. Meg a második album is lehetett volna izgalmasabb.

Itt megtörtént a baj. Nem akarom részletezni, de egy barátok köztöt megszégyenítő szappanoperát játszottak le a tagok. Végül kibékültek, és ránkszabadították a Stratovarius című szörnyet 2005-ben. Merőben más volt, mint a többi, és nem a zene milyensége miatt, hanem az éles szemléletváltozás miatt. Alig lehetett a zenekarra ismerni. Minden egyes albumuk pozitív hangvételű volt, ez pedig elég erőteljesen negatív. Mivel az ilyen dolgok vonzanak, igyekeztem a megjelenésekor rábeszélni magamat, hogy ez egy jó album - de ma már belátom, pocsékul rossz. Fel is oszlottak utána.

Azonban néhányan rájöttek, hogy még szeretnék csinálni a Stratovariust. Ezek az énekes Kotipelto és a diliházra megérett billentyűs Jens volt, a többui lecserélődött, meglehetősen fiatal tagokra. 2009-re kellett várni az elsú albumukig, ami a Polaris címet viselte, utána pedig 2011-ben jött az Elysium. Nem hallgattam agyon ezeket az albumokat, de nincs is nagyon mit hallgatni - egyáltalán nem olyan borzalmas, mint a címadó 2005-ös, de nem is különleges. Bonyolítottak sokat a zenén, eltolták progresszív irányba is, de ahogy a Sonatánál sem, itt sem működött. Láttam koncerten is őket 2012-ben Rockmaratonon: 2 öreg és 3 fiatal tag, akik próbálkoznak valami újjal, ami nem nagyon működik, és persze ragaszkodnak a régi számokhoz. Mivel a feloszlás alkalmával épp a dalszerző maradt ki a bandából, ez nem is volt meglepő. Temettem őket, mint akik letették már az asztalra a részüket, megcselekedték, amit megkövetelt a haza, de olyan, amire én is felkapom a fejem, már soha nem lesz.

Én lepődtem meg a legjobban, amikor be kellett látnom, hogy tévedtem. Idén, 2013-ban ugyanis a Stratovarius a semmiből atomot robbantott a Nemesis képében. Nem olyan, mint régen, de Mikaelre, nem is rosszabb! A két Elements is felejthető a Nemesishez képest! Egyetlen unalmas szám sincs, minden szám 'sláger', mint a régi szép időkben. Kissé felújították a dolgokat, pl. olyan elemek kerültek a zenébe, ami eddig sosem. Itt álljunk meg egy pillanatra.

Ha a különböző féle-fajta zenék vegyítéséről van szó, egy bizonyos szempontból nagyon konzervatív vagyok, de egy másik szempontból pedig teljesen nyitott. Mik ezek a szempontok? Hát az, hogy nem kell újítani, nem kell egy olyan zenei elemet beletenni egy zenébe, aminek semmi keresnivalója sincs ott (üdvözletemet küldöm, Morbid Angel, na meg az összes melodeath, kitudjamilyencore, numetál és magukat black metalnak csúfoló mócsingok). Nem köntörfalazok tovább: esetünkben az elektronikis zenéről, már-már technoról van szó. Akármennyire meglepő, de egyáltalán nem idegen a metáltól. Gondoljunk csak a Windir Journey To The End című számának a végére. Egy kész techo-parádé, mégsem ismerek senkit, aki olyan véleménnyel lenne róla, hogy 'ez mi? miért kellett ez ide?'. Vagy ami a cikksorozat nevéül szolgát, az Ulver. Az egyik legjobb albumuk teljesen elektronikus - nemhogy egy gitárpengetés nincs rajta, semmilyen hangszer sincs. Az új Stratovariussal sincs gond - kivéve amikor egy helyen túlzásba viszik: a Halcyon Days közepén az a techno-borzalom nagyon nem hiányzott.

Még egy érdekesség. Térjünk vissza arra a teljesen elektronikus Ulver albumra, a Perition Cityre. Hiába elektronikus, hallatszik rajta, hogy az összes szám amolyan 'metálos gondolkodásmóddal' van összerakva. A Nemesis esetében egy-két számnál ezt pont fordítvaérzem: egy-két szám 100%-ig régi technos gondolkodással van összerakva. Bárki, aki ismeri a régi nagyokat az elektronikus zenéből, a techno őseit, az rögtön észreveszi ezt.

De tényleg visszatérve a Nemesisre: az első hangtól az utolsóig majdhogynem tökéletes. Eszméletlen dallamok vannak az albumon, és a számok pofátlanul egyszerű szerkezetűek - lám, nem minden a bonyolultság. Az első Abandon és az utolsó, címadó Nemesis pedig egészen egyértelműen Sonata Arctica hatás - furcsa, hogy ha csak kis mértékben is, a követőkből követendők lettek. A Nemesis esetén a középső rész közben majdnem meg is feledkezek róla, hogy Stratovarius szól, annyira Sonatás. Az Out Of The Fog közepéről meg még a Nightwish is eszembe jutott, de ez már lehet, hogy egy fajta üldözési mánia.

Összefoglalás: mint mondtam, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a Stratovarius még képes ilyenre. Mindettől függetlenül, a Sonata még így is közelebb áll hozzám - persze ezt nem a legutóbbi albumukkal érdemelték ki. Néha nem feltétlenül kell görcsösen újítani, attól nem lesz jobb - ezt mind a Sonata, mind a Strato is bizonyította. Lehet érdemes visszakanyarodni, és azokat új színnel megtölteni. Valami ilyesmi volt a Reckoning Night is, csak akkor még nem visszakanyarodás volt, csak egy "upgrade" a natúr power metalra. Persze két különböző zenekar, két különböző úttal - mégis most előfordult az, hogy sokkal-sokkal jobban várom azt, hogy mit csinál következőnek a Stratovarius, mint a Sonata Arctica.

Koncertek. Kb. 2 és fél éve írtam már hasonló posztot, de hát az már rég volt.

Fogalmazhatunk úgy, hogy a 'zenei stílusom' hátulütője az, hogy csak akkor hallhatok élő zenét, ha a zenekarok idejönnek. Sajnos ezt nem teszik annyira gyakran, mint szeretném. De azért mégis összegyűlt egy kis lista az elmúlt évekről... Van egy Top 10-es listám, és van egy egyéb listám. Az utóbbival kezdem, sorrend nincs.

• Az első koncertem, a Nightwish Tarjával. Javában dúlt a Nightwish-korszak, és örülök, hogy még sikerült látnom őket így együtt. A koncert jó volt, ráadásul közvetetten elvezetett H-hez.
• A Sonata Arctica koncertek. Ahogy én változtam, úgy változtak ők is, így hiába távolodtam el a power-féle zenéktől, ők úgymond 'jöttek velem'. Rengeteg koncerten voltam, mindegyik 'buli' volt, ráadásul szinte mindig H-vel voltam. Az utóbbiak ráadásul HPD-k voltak. A legkedvesebb emlékem az a koncertjük, amin volt a Tallulah és a White pearl... Ott megfagyott a levegő.
• Dalriada koncertek. Meg sem kísérlem összeszámolni, hogy a Fergeteg óta hány koncerten voltam. Utóbbi időben eléggé megkapták a kritikámat, de nem felejtem el pl. a 2 évvel ezelőtti 23 számos koncertjüket. Vagy a tavaly, vagy a 2010-es Rockmaratonos koncertjüket. Mind-mind soha el nem felejthető emlék.
• Satyricon. Gondoltam megemlítem... Éppen akkor volt a váltásuk a mostani lötyögős szarságra. De a koncert jó volt, mert sokat játszottak az első három albumról.
• City Of Moon. Az utóbbiak kivételével tökéletes koncerteket játszottak, és - ezt mindig hangsúlyoztam - ez tőlem tényleg elismerés. Hiszen Opethet játszottak. És tényleg nagyon jól! Kár, hogy már nincsenek, nagy kár.
• Mayhem. Csak a Rockmaratonoson voltam. Szerencsére jó sok számot játszottak az első két albumról, így a koncert is jó volt. Sajnos az újabbak is előkerültek...
• Rotting Christ H-vel, újraérettségi előtt. Hehe. Jó volt őket hallani élőben, ügyesek.
• Moonsorrow koncertek - az egyetlen toplistás banda, akik sokat járnak ide. 5 koncerten voltam, és ebből 1 volt egy kicsit rosszabb a hely miatt (Dürer...). Az elsőt lásd a toplistában, a második P-val és Zs-val a Kultiban (Tuleen Ajettu Maa!), Paganfesten, a Dürerben (Tulimyrsky!) és a Wigwamban. A második legjobb koncert az utolsó volt, hiszen kiderült, hogy a Tahdetön 3mp alatt gyilkol élőben, volt Sankarihauta és Raunioilla és Jotunheim, és volt még a Kuolleiden Maa is. Sztrs. Nincs hullámzó teljesítmény! Mindig istencsászárok, és a Sorvali gyerek is nagyon tud már magyarul :D
• Stratovarius, a történelem. Merthogy én és a power metal az... nos, de nem ám. Két koncerten is voltam. Az első nem volt jó, épp ébredezőben voltak a balhéból és... Meh. Aztán jött Az Új Albumuk, és utána a koncert. Na, az mindjárt más volt! Sőt, még a kalapom is megemelem az előtt az album előtt!
• Heidenfest. Utolsó állomás. Magenarm, Primordial, Finntroll, Equilibrium. Vicces volt, de tényleg :) Ekkora buliba még azóta sem voltam.
• Heretic Soul. Rockmaraton, kis sátor, no name török death metal banda. Pogo, sok wall of death... Remek emlék.
  

10. Amon Amarth - Wintersun. H-vel. Az Amon Amarth is jó volt, de tényleg, abban az időben meg főleg. De nyilván az este nem róluk szólt, hanem a Wintersunról. A Sadness and Hate hiányát azóta sem bocsájtottam meg nekik, de amúgy nagyon szuper volt. Wintersun és élőben... Egyéb kérdés?

9. Második Katatonia. Fezen, naplemente majd holdfény, színpad mögött a tó, ehhet a Katatonia zenéje... A hangulatot úgy lehetett harapni, hogy a fogam is majdnem beletörött.

8. Első Katatonia. P-vel, és nagyjából még a Katatoniával ismerkedős fázisban. De ha a második Katatonián hangulat volt, akkor az elsőre nem is tudom, mit mondjak. A víz is vérré vált. (BTW, volt egy harmadik Katatonia is, remek setlisttel, de a hangulat ezeknek a közelükbe sem volt, így meg sem fordul a fejemben, hogy toplistás legyen.)

7. Második Arkona. Egyszer a Porcupine Tree-hez hasonlítottam őket, ami meglepő lehet, mert köszönőviszonyban sincs egymással a két zene - de ilyen szintű precizitásra mégsem képes sok ember - és zenekar. Az Arkonáéknak megvan ez az adottságuk, és az is, hogy hatalmas bulit és hangulatot rendezzenek. Itt megvolt, és még a setlist is elvontra sikeredett. Miért? 2 féle Arkona van: 90%-ban komoly, 10%-ban 'vicces'. Általában egy koncerten vegyesen játszanak ezekből. Itt csak komolyat játszottak az elején, és az utolsó 3 volt egymás után a 'poén'. Ez ebben a formában nagyon fájdalmas volt. :) Az utolsó Yarilo után az együttes egy orosz népdalra vonult le - az emberek igen nagy része a Yarilo végére nem hagyta abba a táncolást, hanem táncoltak tovább arra a zenére még több mint 10 percig. Biztos azért, mert nagyon rosszul érezték magukat...

6. Első Arkona (Rockmaraton). Sok jót írtam a második Arkonáról, sőt, a setlist ott volt a jobb. De mint köztudott: a Rockmaratonos dolgok mindig úgy szólnak, ahogy kellene nekik mindenhol, és van egy alaphangulat is. Arkonáék ezt megtalálták, és olyan koncertet csináltak, hogy most, egy évvel utána is sok ember azt emlegeti.

5. Eluveitie (Rockmaraton). Láttam már őket korábban, ha jól emlékszem, még csak a Spirit albumuk volt. Remek album volt, de volt még hova fejlődniük. Utólag ez jobban is látszik, hiszen amit a Helvetiossal műveltek Rockmaratonon, azt még most is alig hiszem el. Pedig megmondom őszintén, még a Helvetios megjelenése sem után fogadtam volna rá sokat. De én meggyőzhető vagyok... Mint látszik, sikerült.

4. Opeth. Micsodaaa? Csak 4.? Itt az indokom: ettől elvártam, hogy olyan legyen, amilyen. A 4.-en felüliek viszont egy kicsit meglepetésként értek. Mivel meglepődtem, nem számítottam rájuk annyira, ezért olyan élmény volt, hogy nem adhatom át a helyüket az Opethnek, mint koncert toplista. Innen látszik: ez már egy olyan szint, hogy új dimenziókat kell nyitni nekik. Ja, hogy az Opeth koncertről kellene most mesélnem? Opeth volt. Élőben. Olyan volt, mint amilyenre számítottam - és ennél nagyobb dícséretet semmilyen más megfogalmazásban sem mondhattam volna.

3. Primordial - első Moonsorrow. Kezdjük a Primordialnál. Csak két lemezzel voltak visszább, mint most, mégis alig ismerték őket. Pedig nagyon is meggyőzőek tudnak lenni élőben! A legjobban szemléltetni pont az első koncertjün által tudom: mindenki Moonsorrowra jött. Mégis, a Primordial után elkezdtek az emberek hazamenni. Valakit megkérdeztem, hogy mégis miért mennek el. Válasz: 'ezek után ma már nem érdekel semmi'. Nos, igen... tényleg meggyőzőek voltak. Ettől függetlenül a legnagyobb hiba lett volna hazamenni... Hiszen az első Moonsorrow koncertem annyira jó volt, hogy azt nehéz elmondanom. Akkor a legfrissebb albumuk a Verisäkeet volt, számomra a zenetörténelem legjobb albuma, tehát elég sokat játszottak róla. Igen, a Karhunkynsit is. Mást nem is kell mondanom.

2. Volt egyszer egy Ulver. Az az Ulver, aki 2 album után kiadott egy olyan black metal albumot, hogy mindenki 'szentként' kezeli a mai napig is. Annyi mindent elmondtak azzal a 3 albummal, hogy a végén nem tudták hogyan kifejezni magukat a 'hagyományos' módon. Itt jött az Ulver metamorfózisa és bezárkózása. Nem tudom, álltak-e színpadon a korai időszakban, de a black metal album után nem nagyon. Kb. 10 év telt el, és bejelentették, hogy lesz összesen 8 koncert, és ennyi, több koncertre ne számítson senki. Bár ez utóbbit nem fogadták meg, de na, mégis benne voltunk ebben a 8 helyszínben. Sosem voltam még elektronikus zenés koncerten, így nem is tudtam, mire számítsak. (Bár egy erős tipp volt az odatévedőknek az a tény hogy előzenekarként Csihar Attila szórakoztatott minket a Void of voices nevű projektjével, hogy azért nem egy hétköznapi elektronikus koncertről van szó...) A lényeg: jöttek (we come as thiefs), játszottak, elmentek (the rest is silence). Néhányan pedig álltunk az utolsó Not Saved után, és csak próbáltuk feldolgozni a hallottakat. Részben még most sem sikerült, részben pedig... nos, elég előkelő helyen van.

1. Porcupine Tree. Az egyik legnagyobb élő zenei zseni legnagyobb projektje. Sok furcsaságot lehet hallani egy PT koncertről, és úgy döntse el az ember, hogy mennyi igaz belőle. Én persze mindig is szerettem, elvárásaim voltak, de azért nem úgy tekintettem a koncertre, mintha valami több lenne, mint egy metálkoncert. Pedig! Pedig tényleg nem volt ez metálkoncert. Inkább volt egy audiovizuális utazás, mint bármi más. Az ember ártatlanul egy natúr koncertet vár egy szeretett együttesétől, erre kap egy ilyet, mint valami beavatás. És mit lehet mondani róla? Ha ennyire jó volt, biztos egy csomó írnivalóm van róla. De nincs, és a koncert másnapján sem volt mit írnom róla. Elmesélni lehetetlen, mást mondani pedig nem érdemes. Aki meg úgy gondolja, hogy túlzásba esek, az egyszerűen nem volt ott. Aki ott volt, nem nevezné túlzásnak. Így hát: még mindig erre a kb. 3 órára gondolok úgy, mint életem legjobb koncertje.

Egyelőre kizárólag csak a koncertekről írok. Abból is ketté szeretném bontani az egészet: volt egy 'nagy' színpad, és egy 'nagyon nagy' színpad. Kezdeném a kevésbé tökéletes, kisebb 'nagy' színpaddal időrendben... Persze csak ami engem érdekelt.

A hétfői Tűzmadárba csak belelestem. Ismerem őket, jók, de nem az én stílusom. Ezek után jött a keddi LochNesz és a szerdai Niburta. Egyik sem volt meggyőző számomra... Mindkettőt hallottam már, semmi olyat nem tudnak, amire felfigyelnék. Talán csak az előbbi, de negatív irányba...
Ellenben a Niburta után jött rögtön a Moon And The Nightspirit. Őket sem először láttam (negyedszer talán), és csak dícsérni tudom őket. Amit ők művelnek a zenével, az valami fantasztikus. Amin meglepődtem, de persze örültem neki, hogy már nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: már megtöltötték az egész (még kisebbként sem éppen kicsi) sátrat olyam emberekkel, akik csak rájuk voltak kíváncsiak, és nem csak azért vannak ott, mert épp előzzenekarként 'meg kell nézni őket'. Nem is szaporítom tovább: Moon And The Nightspirit: hibátlan, nagyszerű, fantasztikus.
Közvetlenül ezután jött a Svartsot egyenesen Dániából. Kíváncsi voltam, hogy élőben mit produkálnak, és egész jó volt. Jó koncert volt, ők is élvezték, és ekkora 'állatságos' pogót is ritkán lehetett látni. :)
Csütörtökön játszott a Bornholm és a Sear Bliss. Előbbi ugyanolyan volt, mint bármelyik másik Bornholm koncert: semmi extra, korrektül eljátszották a számaikat. Az utóbbi viszont egy kicsi pozitív csalódás volt: szuperül játszottak, és az új számok sem annyira rosszak. Ideje kilépnem az első két albumból és valami frissebbet is hallgatni...
Utánuk jött szintén csütörtökön a Marduk. Reménykedtem egy-két régi számban, mert az újak egy ideje egyáltalán nem tetszenek. Nos... régi számokat játszottak ugyan, de ettől még az egész koncert kritikán aluli volt.
Pénteken a Kovbojok ismét megtöltött önállóan egy egész sátrat, és ezen ismét ők röhögtek a leghangosabban.
Szombatra a kisebb sátor már nagyon le lett amortizálva... A mikrofon állvány is kettétört, szigetelőszalaggal volt megragasztva... Magasságot így nem is lehetett rajta állítani, ami elég fail volt.
Ilyen körülmények között játszott a Wisdom és az Evergrey. A Wisdomra ugyanaz vonatkozik, mint a Tűzmadárra: korrektül és jól játszanak, csak nem nekem. Igazából ez félig az Evergreyre is igaz... A szövegvilág nekem egy kicsit idegen, és magamtól a zenét sem hiszem, hogy 0-24 hallgatnám. Ami azonban tény, hogy amijük van, azt tökéletesen eljátszották, a zenéhez nagyon értenek, és nagyon élvezték a koncertet. Annyira, hogy még én is remekül érteztem magam a koncert alatt. És amúgy is, két számot jegyeztem meg az életművökből, mindkettőt le is játszották.

Ami a másik, nagyobb színpadot illeti, teljesen más adottságai vannak. A (2012 óta szabadtér helyett) sátor Hatalmas, a hangosító cuccok és az emberek elég jók... ezért bármi, ami ezen a színpadon szólal meg, az szól is, de nagyon. Szépen, tisztán és nagyon hangosan. Viszont alig volt zenekar, akit megnéztem volna itt... Többek között ezért nem időrendben megyek.
Először is ott volt a Kreator, ami a maga thrash metáljával megint csak nem annyira az én műfajom, de bolond lettem volna kihagyni. Semmi rosszat nem is tudok mondani... Jól játszottak, istenien szólt, hosszú volt, az egész hiba nélküli volt. Ezen is elég nagy pogó volt... Kellett nekik a Pleasure to kill című számukat úgy felkonferálni, hogy 'are you ready to kill each other?'... Itt kicsit eldurvult a dolog.

Hétfőn a Paddy and the rats rontotta a levegőt, ők is elég jól. Elérték a céljukat, nagyon nagy buli volt rá.

Az én nagy napom a kedd volt, ami a Dalriadával kezdődött. Laura visszatért, jól játszottak, remeg hangosítással, és sosem néztek ki még ennyire jól a színpadon. DE... Az a helyzet, hogy mégsem volt jó annyira a koncert, és ilyet először írok a Dalriadára. A gond a totális öngól volt... Adott a Napisten Hava album, amit vaéahogy úgy jellemeztem, hogy inkább egy Andris-féle Fajkusz album, amelyet metál hangszerek kísérnek. Az ilyen zenéből pont a népi hangszereket kihagyni nem túl jó dolog. A baj mégsem itt van, hiszen tény: a Fajkusz nem érhet rá mindig, amikor a Dalriada ráér. Egy-két Napistenes szám, meg 1-2 bajosabb Ígéretes szám nem a világ vége egy kicsit kiherélve (még az új tag furulyázásával is kiherélt ám). Az viszont már elég nagy gond, ha a koncert CSAK ilyen számokból áll a Fajkusz nélkül. Vannak számok, ahol egyszerűen nem lehet megoldani Fajkusz nélkül (Borivók éneke, hogy egy példát említsek), miért erőltetik hát koncerten nélkülük? A Kinizsi Mulatságát vagy a Szent Lászlót tényleg elég jól megoldják nélkülük, de amúgy is lenne miből váltogatni a régebbi albumaikról. És ez elvezet a második, véleményem szerint nagyobb problémához: a legrégebbi szám Arany Albumos volt. (Igen, a Walesi Bárdok is annak számít.) Miért? Szívük joga, tudom, de az előzőek fejében teljesen értetlenül állok a dolgok előtt. Elhiszem, hogy mindig az új album a menő, azt kell nyomatni, na de nem így. És különben is, az Ígéret óta egy, azaz egyetlen albummal gyarapodott a Dalriada-életmű, és az Ígéretes időkben még nem volt ilyen probláma. Nagyon kívánom, hogy ne legyen igazam, de azt kell, hogy mondjam: nagyon nem jó az irány.

Közvetlen ezután következett az Eluveitie. Érdekes viszonyban vagyok velük: még a demójukkal szerettem meg őket, majd ahogy teltek az évek, egyre inkább kiszerettem belőlük. Aztán nemrég kiadtak egy olyan albumot, hogy az összes addigi 'bűnüket' megbocsájtottam nekik Plusz ez a nyelvészkedős téma is tetszik. Legutóbb 2008-ban láttam őket koncerten, volt egy adagnyi elvárásom, illetve kíváncsi voltam, hogy hangzanak az új dalok élőben. (Luxtos!) Most lövöm le a poént: ezúttal minden idők legjobb Rockmaratonos koncertjét éltem át. Tovább megyek: talán az örökös, atomstabil 'top5 koncertek' listámat is megbuzerálja, pedig ott aztán olyan nevek vannak, mint az Ulver meg a Porcupine Tree. Na de vissza az Eluveitiehez. Jöttek, taroltak, elmentek. Hibának helye nem volt, a 8 ember teljesen összhangban zenélt (BTW, teljesen biztos vagyok benne, hogy 5 év alatt nem csak zenét szereztek és játszottak, hanem rengeteget tanultak is!). A metál hangszerekért felelős emberek nem hibáztak, a dobos itt több, mint egy szimpla dobos (a jól tudom, egy csomó számot ő ír), a frontember munkájába sem tudok belekötni (ha nagyon muszáj, akkor annyit azért igen, hogy nem a kedvencem ez a fajta ordítás, amit ő csinál), és ami a lányokat illeti... Nos, a lányok.Itt vann Anna Murphy, akinek a nevét kb. mindenki ismeri. Tekerőlantozik, énekel, és mostanság károg is. Hozzáteszem, hogy nagyon is jól csinálja. A játékát is nagyon figyeltem, és ének terén is minden tökéletes volt. Simán elénekel ilyeneket, mint a Rose Of Epona vagy Alesia pontosan úgy, ahogy az albumon van. (Ja, és ez igaz a The Siegere is ) Nade. Ennyit Anna Murphyről, hiszen van m,ég egy lányuk, aki sokkal kevesebb reflektorfényt kap. Pedig a koncert után számomra ez érthetetlen. Annyira sosincs a hangjával előtérben, mint Anna pl. az Alesiaban, de nagyon sokat vokálozik (ez nála sem csak a tiszta vokálra igaz), és nagyon látszott, hogy a hegedű mekkora része a zenének. Hajlamos az ember nem figyelni külön a hegedűre, ha albumon hallgat Eluveitiet. És ha így nézzük a dolgot, akkor sokkal többet is dolgozik, mint Anna. Természetesen hiba nélkül. (Ja, és iszonyú aranyos ) Nem is tudom, hogy van-e értelme tovább ragozni. Ezt a maratont nagyon durván az Eluveitie nyerte, de annyira, hogy koncert után le is kellett ülni átgondolni a hallottakat. Mindenki hallgasson Eluveitiet! Sokkal több van benne, mint ami elsőre, másodikra, sokadikra látszik, és nem is annyira mainstream zene, mint amennyire eleinte annak tűnik.

Nem kell aggódni, nemsokára vége a nyelvészetes írásaimnak. De hát ebbe a blogba a gondolataimat írom, és most általában ezek a gondolataim...

Tehát, írások, azaz írásrendszerek. Ezennel nem célom eldönteni, hogy melyik a jobb, miért jobb a fogalomírás, miért könnyebb a hangjelölő írás... Egyetlen szempont van: a használhatóság.

Milyen szerintem egy használható írásrendszer? Egy olyan írásrendszer, amellyel a lehető legegyszerűbben írásos formává lehet alakítani egy nyelven egy szöveget, ha lehet, mellékjelek és összetett betűk nélkül. És milyen egy használhatatlan (a 'nehezen használható' is ide tartozik, mert felesleges neházségek elé állítja az embert) írásrendszer? Amikor nem a nyelv milyensége, hanem a kultúra milyensége határozza meg egy adott nyelv írásrendszerét. Több ilyen van, mint azt az ember gondolná!

Kezdjük a leglogikusabbal: a görög nyelvvel és írással. A nyelvnek saját írásrendszere van, arra a konkrét nyelvre kitalálva. Bár vannak mellékjelek, azok (legjobb tudomásom szerint, javítsatok ki, ha tévednék) csak a hang hosszúságát jelölik. Azt nem is néztem ki magamnak.

Ebből alakult ki az általam legtöbbet kritizált latin betűs írás. Miért is kritizálom annyit? Szimplán azért, mert ez a leginkább elterjedt írásrendszer, és sok-sok nyelv csak erőltetés miatt vette azt át. Az indoeurópai nyelvcsalád újlatin nyelveinek egy részére (és persze a latin nyelvre) azt mondom, rendben van. De vegyük a többi nyelvet, legyen az akármelyik skandináv nyelv (ideértve a finnt is), vagy akár a magyar nyelvet, mind-mind volt saját írása a nyelvnek, amikor 'ráerőltették' ezt az írásrendszert - holott azelőtt már működött egy olyan, amilyen tökéletesen használható volt. Ragadjuk ki csak a magyar nyelvet, és nézzük meg a rovásírásunk akármelyik változatát. Latin betűk esetében tele vannak a magánhangzók mellékjelekkel (ö, ü, á), mássalhangzók esetében pedig összetett betűkkel (cs, gy, dzs). Az eredeti írásunkban mindennek külön írásjegye volt. A finnek nagyjából elvannak a latin betűjükkel, de lássuk az óészaki nyelvet... Az óészaki nyelvet legjobban az izlandi nyelv őrizte meg, de a norvég is elég közel áll hozzá, Úgy tűnik, mintha a norvégok jól ellennének a latin betűkkel, hiszen mellékjelek és összetett betűk nélkül írnak. Ez az illúzió addig áll fönt, ameddig az ember fia el nem kezd norvégul tanulni. Sok sikert hozzá tanár, anyanyelvi vagy valami 'hangosan felolvasó program' nélkül, mert hogy a latin betűkből nem lehet kikövetkeztetni a kiejtést, az is biztos. Az angol vagy a francia nyelvet már ne is mondjam.

De nézzünk el ázsia fele. A kulturális központ Kína, ezért mindenki, aki csak haladni szeretne, őket 'majmolja'. Létezik a kínai írás, ami a kínai nyelvre tökéletesen használható, működik. A teljesen más koreai és japán nyelvre ez már nem igaz, de ők megoldották: a japánok a saját igényeikhez igazították (szótagábécé rendszerek), a koreaiak pedig megalkották a kínai írásból a világ legegyszerűbb és leglogikusabb írását. Vietnammal már más a helyzet: ők mindig is túlbonyolították ezt a kérdést, nem volt soha egy normálisan működő írásuk. A kínai írás idejében a kínai írást bonyolították agyon, majd hála Portugália lovagias közbejárásának, most a latin betűketbonyolítják halálra.A helyzet sokkal rosszabb, mint egy európai nyelv esetében: izoláló nyelvként egy szótagú sok szó, és ezek nem hosszabbak max. 4-5 betűnél - de 2-3 a jellemző. Mindezt egy 3 emeletes (betű alatt, betű fölött, és mégföljebb) ékezetrendszerrel, hogy a sok féle hangot, és még a hangsúlytis lehessen jelölni (tonális nyelv: a hangsúlyoknak jelentésmegkülönböztető szerepük van). Alkalmatlanságát és logikátlanságát bizonyítja, hogy a lakosság meglepően magas részének okoz gondot a helyesírás (emlékeim szerint 40% körül van ez a szám).

Haladjunk keletebbre! A thaiokat vagy a grúzokat speciel nem kellett félteni: nem alkalmazkodtak, megcsinálták a saját írásrendszerüket, ami tökéletesen használható.

De mi a helyzet az arabokkal, vagy az indiaiakkal? Külön-külön semmi különös. Az arabok remekül megvannak az arab írással - sémi nyelv révén a magánhangzók jelölése nem tartozik a legfontosabb feladat közé, ezért erre (kevés kivétellel) nincs is betűjük. Az indiaiak is remekül megvannak a saját, dévanágari szótagírásukkal, amivel tökéletesen írható pl. a hindi nyelv. És mi a helyzet az urdu nyelvvel? Nagyon közeli nyelvrokona a hindi nyelvnek, de mégis az arab írást használják. Az alig-alig más hindi nyelv szótagábécét használ a nyelv milyensége miatt, de az urdu viszont egy olyan írásrendszert, ami nem is jelöli a magánhangzókat.

Kicsit közelebb érve nézzük meg a szláv nyelveket. Ilyen-olyan úton-módon eljutott hozzájuk a(z ocsmány) cirill ábécé, amivel a legtöbb szláv nyelvet tökéletesen, logikusan le lehet írni. A szerbeknél már mindkét írásrendszer elterjedt, a cirill és a latin betűs írás is. Tehát vagy írnak egy olyan írással, amiben minden egyes hangjukra van egy-egy betű, vagy egy olyannal, ahol mellékjelek és összetett betűk tömegét kell használni szimplán azért, mert nincs annyi betű, ahány hanguk nekik van (azaz ahányra kitalálták az írást). A lengyel rémálomírást meg csak megemlítőbe' teszem ide. De hogy a mongoloknak, illetve a magyarhoz közeli rokonságban álló nyelveket használó népcsoportoknak miért kell cirill betűkkel írni...

A megfigyelésem a következő: egyáltalán nem a használhatóság és logikusság a fontos, hanem az esetek nagy százalékában a vallás. Minden nép, aki a kereszténységhez köthető, latin betűkkel ír (magyar, angol, francia, lengyel, vietnami, stb.), minden nép, ami az iszlámhoz köthető, arab betűkkel ír (arab, urdu, perzsa, stb.), és végül a maradék két nyelv, amely a zsidókhoz köthető, héber írást használ (héber, jiddis). Persze kivételek vannak... Mind az indonézok, mind a törökök az iszlámhoz köthetők, és többé-kevésbé elvannak a letin betűkkel. A cirill betűkhoz pedig bár nem tartozik vallás, csak... Na jó, szó szerinti vallás nem tartozik hozzájuk. :)

Félreértés ne essék: nem a latin betűkkel van bajom. Csak használják arra, amire való... Becsülöm azokat, akik saját írást hoztak létre maguknak vagy módosítottak egy másikat, hogy működjön (nem, a 8millió mellékjel és összetett betű NEM tartozik ide), és nem értem azokat, akik külső nyomás miatt változtattak egy logikátlanabb módszerre, A 100%-osan vallási okokból alkalmatlan írásrendszert használóknak pedig ébresztő... (köhömmurdu, köhömmperzsa).

Nem arról van szó, hogy nem történik velem semmi. Arról sincs szó, hogy nem érdemes azt leírni... Csupán az változott, hogy az eddiginél is nehezebben tudnám megfogalmazni. Nem fog meghalni a blog, majd egyszer meg fogom szülni a szavakat. Addigis a megoldást keressétek a kvantumfizikában :)

Viszont ameddig nem megy az írás, addig jöjjön az elmúlt időszak kedvenc témája, a nyelvek. Már egyszer csináltam ilyet, de régen: sok nyelvet tanulok, íme egy update arról, hogy hol tartok, illete mi a véleményem róla. :) A listában nem lesz benne a magyar, de az angol igen. A sorrend pedig amolyan 'erősség'-sorrend.

Angol. Az angol egy könnyű és primitív nyelv, sok tekintetben hasonlít a kínaira. Mégis nehéz magasabb szinten beszélni. Előnye van az angolul tanulónak, mert ma már mindenki (úgy tesz, mint aki) beszél angolul, ezért toleránsabbak a hibákkal szemben. A nyelvtanulásom 90%-át angol nyelven viszem véghez, ezért muszáj elméletben jól tudnom. A többi nyelv fényében nem is annyira szép, mégis kifejező. Szép pedig akár lehet is, a briteknél.

Japán. Változatlanul az egyik kedvencem a listában. Logikus, szép és elmebeteg. Elmebeteg, mert a nyelvtan nehézsége abszolút nem arányosan növekszik, és a különböző társadalmi rétegek különböző 'nyelve' miatt. A tiszteleti nyelv (keigo) pedig úgy van csavarva-tekerve, hogy nagyon. És mindezt úgy, hogy a szókészlet kb. 60-70%-a kínai, kb. 10%-a angol (bár már talán több), és még legalább 5% egyéb. A maradék az japán... Úgy leszek napról napra ügyesebb, hogy közben roppantul elégedetlen vagyok a szintemmel, és sok a kudarc is. De azt hiszem, ezt meg kell szokni, mert vele jár.

Norvég. Jött, látott, az élre tört. Az egyetlen indoeurópai nyelv, amit gyönyörűnek tartok. Bár a nyelvtani nemek létjogosultságát nem értem és sosem fogom érteni, akkora vizet nem is zavarnak. Könnyű, kifejező, néha primitív nyelv, amit nagyon hamar elég jól megértettem, és ez még csak a kezdet.

Kínai. Egy érdekes és nem szép nyelv. No ácsi... Miről is beszélünk? A mandarin tényleg nem szép. A kantoni már igen. Tajvaniul nem beszélek, de az sem tűnt csúnyának. Brutálisan primitív nyelv, amin mégis a világ legszebb verseit írták. Ki tudja, talán épp ezért... Nem is olyan rég nagyon meglepődtem, hogy mennyi mindent megértek. Persze még mindig sokkal több az, amit nem értek meg... Az írás miatt meg nem kell megijedni. A japán 2000-je nehezebb, mint a kínai ¬4000-je.

Finn. A kedvenc-kedvenc, számomra legkedvesebb nyelv. És a legnagyobb szégyenfoltom. A helyezése a listában mindent elmond: ennyi év tanulás után egyáltalán nem itt lenne a helye. Elméletileg jól tudok. Gyakorlatilag egy finnek mégis csak annyit vagyok képes mondani, hogy minä en puhu suomea. Szégyen, és ezen a nyáron ezen tervezek változtatni.

Koreai. Itt elgondolkodtam, hogy a szerb vagy a koreai jöjjön. Szerbül jobban értek, de koreaiul jobban tudok. Nem, nem ugyanaz a kettő... Mit is mondhatnék? Nem szép nyelv, egyáltalán nem az. Lassan ketdem a kínainál is csúnyábbnak látni. De - ahogy azt az előző posztban is írtam - talán a világ leglogikusabb nyelve. Az írásrendszerét pedig ahogy telik az idő, egyre inkább csodálom. Brutálisan egyszerű, praktikus, tudományos, és kulturális örökséget hordoz.

Szerb. Nem lehet egyetlen szláv nyelvre sem mondani, hogy szép, és a szerb sem az. De nagyon érdekes, és nem kevésbé nehéz. Ez bőven kárpótol... Még-még azt is ráfogom, hogy logikus. Primitívnek egyáltalán nem primitív. Bár ha van nyelv, ahol bosszankodhatok a nyelvtani nemek miatt, akkor az a szerb. Minden nyelvtant szoroz hárommal...

Ezután már nincs sorrend, mert mindegyiken (majdnem) egyformán kezdő vagyok és csak szórakozok vele. Csak azokat írtam ide, amin legalább egy pár értelmes, önálló mondatot el tudok mondani.

Arab. Nagyon érdekes, nagyon nehéz nyelv. Tetszik a keménysége és a 'mássága', és a sokfélesége.

Vietnami. Egyszerű, primitív - ezek azonban nem negatívan értetődőek. Ami viszont negatív: helyesírási rémálom! Egy ilyen nyelvre ráerőltetni a latin betűket (ráadásul egy idióta portugál-féle módszerrel), kész rombolás. Csúnya és használhatatlan - ezt az is alátámasztja, hogy nekik is hatalmas gondot okoz a helyesírás. Maga a nyelv nem túl szép, de nekem mégis tetszik.

Török. Nagyon tetszik, nem a legszebb, de nagyon kifejező. Bárcsak jobban beszélném...

Orosz. Nehéz, és nem tetszik. Nem tudom megítélni, mennyiben különbözik a szerbtől, de még ha az a különbség kicsi is, épp az hiányzik belőle, amiért a szerbet szeretem.

Héber. Érdekes volt elkezdeni, csalódás volt folytatni. Sokkal kevésbé tetszik, mint én azt előre sejtettem, és ezt a különlegessége sem kompenzálja.

Hindi. Nem nagyon tűnik sem nehéznek, sem szépnek, de érdekes. Ez a legfrissebb a listában. :)

Spanyol. Ez egy olyan nyelv, amit (a német mellett) úgy erőltetek magamra, hogy amúgy annyira nem szívesen tanulom. Nem tetszik, nagyon nem.

Szuahéli. Kicsit fura hangzású, de nagyon-nagyon érdekes nyelv. A szuahélire biztosan több figyelmet fogok szentelni a jövőben a mostaninál. És még a magyarra is hasonlít egy kicsit!

Veszélyes ez a téma, mert egyrészt nehéz megfogalmazni, hogy mit értek ez alatt, másrészt akaratlanul is feljön a 'melyik nyelv az összetettebb' kérdés - ami nem egyenlő a 'melyik nyelv a nehezebb' kérdéssel, azért amúgy is halálbüntetés jár minden nyelvésznek :)

Általában el lehet mondani, hogy amit el lehet mondani egy nyelven, azt el lehet bármelyik másikon is. Azonban ezt minden nyelv másként csinálja (Egyértelmű Kapitány jelentkezik). Nem mindegy, hogy egy nyelv hogyan épít fel egy mondatot. De lássuk inkább a lényeget, ott kicsit jobban kiderül, hogy mire gondolok - egy 'rangsor' következik. (Természetesen csak azokkal a nyelv(családokkal), amiket ismerek!)

Az egyértelmű utolsó helyezettje a listának a kínai, vietnami, thai és egyéb izoláló nyelvek, ahol gyakorlatilag szófajok, és (ige)idők sincsenek, a ragozás teljesen hiányzik, a nyelvtani viszonyokat csak a szavak sorrendjével fejezi ki. Ezért ezek a nyelvek szerintem a legkevésbé tudományos nyelvek. (Ismétlem, nem arról szól a lista, hogy egy nyelv mennyire nehéz: ezeket a 'hiányosságokat' bőven bepótolják szókincsben, tónusokban, stb.)

Ez után én az indoeurópai nyelvcsalád germán nyelvek csoportját tenném, ami takarja pl. az angolt, a németet, a skandináv nyelveket, a hollandot, stb, Ezeknek a nyelveknek már sokkal komolyabb nyelvtanuk van, de a kifejezésmódjuk nagyon egyszerű. Persze csoporton belül is vannak fokozatok - talán a legegyszerűbbek a skandináv nyelvek, középtájt állhat az angol, és talán a tetején a német - bár népetül pont nem tudok, csak passzív nyelvtudásom van. Ugyanez vonatkozik a nyelvcsalád újlatin nyelveire, mint az olasz, spanyol, francia, román, stb.: csak passzív nyelvtudásom van, de valahol ezek is itt lehetnek.

Egy lépcsővel feljebb állhatnak valahol az indoeurópai nyelvcsalád szláv nyelvei, amelyek nyelvtanilag sokkal bonyolultabbak az előzőeknél, mégsem 'sokkal tudományosabbak', hiszen a legtöbb nyelvtani nehézséget nem ez adja. Természetesen fokozatok itt is vannak, pl. az orosz összetettebb a szerbnél.

Ez után tenném a sémi nyelveket. Itt is elmondhatom, amit a szlév nyelveknél: pl. az arab nyelvtan a világ egyik legnehezebbje, ez az összetettség csak 'félig' a tudományos jellege miatt van. Mindazonáltal sokkal magasabb szinten állnak az általam ismert indoeurópai nyelvekhez képest. A fokozatokra példa: a héber könnyebb az arabnál.

Én ez után helyezném el az uráli és az altaji nyelvcsalád nyelveit. Mindkét nyelvcsalád nyelveinek a nyelvtana viszonylag bonyolult, itt viszont már nem az általam mindig is 'nyelvtani öngólnak tartott dolgok' miatt. A nyelvek szerkezete és felépítése eléggé összetett.

Szigetnyelv lévén egy nyelv következik, a japán nyelv. Mindig is úgy gondoltam, hogy úgy néz ki egy japán mondat, mint egy matekképlet, viszont 'ront' a helyzeten a kínai nyelvnek a hatása, ami nem kis mértékű.

A lista tetején egy újabb szigetnyelv, a koreai nyelv áll. Bizonyos szempontból hasonlít a japán nyelvre, pl. a 'matekképlet' itt is megfogalmazódott bennem, csak itt jóval kisebb mértékű a kínai nyelv hatása, így kevesebb a 'logikátlan' leegyszerűsítés is pl. a kifejezéseknél.Ehhez még hozzá tartozik a koreai írás is, ami a világ legegyszerűbb és legfejlettebb írása.

Ez mind csak az én véleményem, ami így abszolút támadható is - sajnos nem is sikerült teljesen megfogalmaznom, amit szerettem volna. Még az is lehet, hogy ha jobban megismerem a nyelveket, nem ilyen sorrendet írnék. Csak egy elborult dolog, amin néha az agyam szokott járni...

Úgy gondoltam, itt az ideje egy ilyennek is. Mivel most megint gondolkozós időszakom van (izé, nekem mikor nem olyanom van?), jó volt megint végigolvasni ezt a blogot. És ha már elfelejtettem, hogy megint szülinapja volt a blognak...
Nem véletlenül szedtem fejezetekbe a dolgokat, ez rám mindig is jellemző volt. Röviden, címszavakban, hogy mi jut ma róluk eszembe...

Első - a kezdetek, nagy változások. (2009-01-07, +)
Második - kettősség, álarc (2009-01-17, -)
Harmadik - végső lemondás (2009-04-28, -)
Negyedik - egyensúly (2009-07-16, +)
Ötödik - The Darkest Times (2009-09-09, -)
Hatodik - viszlát ELTE fizika, építkezés (2009-09-26, -)
Hetedik - a kutatás kezdete...magamról és a világról (2010-03-04, x)
Nyolcadik - lélek és tudás LVL UP (2010-08-14, +)
Kilencedik* - energiavámpír 1, KRE japán, low (egész 2011, -)
Tizedik - látszólagos pozitív változások, energiavámpír 2 és az illúziók, testi-lelki káosz (2012-01-23)

Hadd szóljak még erről a tizedikről. Tényleg pozitívan indult, a szándék és a felfogás is megvolt hozzá. De megint olyan lapokat kaptam, amikkel nem tudtam jól játszani. Igazi zuhanórepülés, hiszen magasabbról indult, mint bármelyik, és majdnem ott ért véget, ahol az Ötödik.

A Tizenegyedik szinte ugyanúgy indult, mint a Tizedik, csak már egy év 'előnnyel'. Az 'Ok-okozat esemény' poszt legnagyobb kérdése az lett volna, hogy ezúttal a minden eddiginél pozitívabb hozzáállás hozott pozitív történéseket, vagy pedig fordítva? (BTW, nincs még egy idióta, aki a szabadidejében (öhm..) ilyeneken gondolkodik...) Az is lehet, hogy a kettő egy időben jött, de ami biztos: NEM a fő pozitív esemény, S miatt írtam le azt, hogy 'Tizenegyedik fejezet'. Akkor még az egész sehol nem volt. De legalább rá kellett jönnöm, hogy derült égből villámcsapásként is tudnak 'pozitív' események sorát elindító dolgok-véletlenek-akármik történni.

Ja, hogy ez egy összefoglalás. Van még valami: rá kellett döbbennem, hogy a kommentekre lusta vagyok válaszolni. Legalábbis külső szemlélőnek így látszik. Remélem, hogy akinek kell tudnia, az tudja, hogy nálam nem az számít, hogy reagálok-e valamire. (Sőt...) De ha már itt tartunk... Szerintem a világ leghülyébb kommentje (főleg egy blogban) az 'egyetértek'. A legjobb dolog nem-egyetérteni, mert másik nézőpontot adhat. (Szerencsére általában az egyetértéstől nem kell félnem... :) )

Mindig vészjósló valamiről azt olvasni, hogy 'összefoglalás', mert az általában egyet jelent a megszűnéssel. Annyiból igaz, hogy a pozitívról mindig is nehezebb volt írni, mint a negatívról. De azért akármennyire pozitív valami, egy vérbeli pesszimista mindigis találni fog okot a hülye gondolatokra és az önsajnálatra... :)