Abból kiindulva, hogy egy blog arra való, hogy a saját gondolataimat leírjam, úgy érzem, a zenéről történő agymenésem is ide tartozik. Egy 'cikksorozat'-féleséget indítok el, a többi gondolom egyértelmű. Remélem, azért akad majd olyan ember, aki még el is olvassa.

Ennek az első szereplői az általam legkevésbé kedvelt stílusból 'származnak', a power metálból. Csak és kizárólag a címben megnevezett két zenekarnak bocsájtom meg a dolgot, hogy így fogalmazzak. Többek között a hatásvadászat miatt (és mert közelebb állnak hozzám a Sonata számok, mint a Strato számok), felcserélem a sorrendet, az első tehát a Sonata Arctica.

Miért írtam, hogy felcseréltem? Azért, mert ha nem létezne a Stratovarius, egészen biztosan Sonata Arctica sem lett volna. Aki járatos a korai/középidőszakos Stratoban, és meghallgatja a Sonata első albumát, az Eclipticát, rögtön tudja, hogy egy Strato-kópiával van az embernek dolga. Persze egy igazán remekül sikerült Strato-kópiával! Mondhatni saját stílusa nem volt a zenekarnak még, de a számok ezen a bizonyos első albumon aranyat érnek.

Második volt a sorban a Silence, ami még nem határolható el egyértelműen a Stratotól, de már elindult egy változás, kezdték megtalálni a saját hangjukat. Ez annyira jól sikerült, hogy sokak szerint - maguk a zenekartagok szerint is, sőt, még Elias szerint is, aki a Silencen még nem is játszott! - ez az album A Sonata album. Én magam is így gondolom. Rengeteg szám van az albumon, rengeteg ötlettel, az évek során pedig annyit hallgattam, hogy nagyon közel is áll hozzám.

Ez után egy átmeneti album következett, a Winterheart's Guild, annak minden előnyével és hátrányával. Előnye, hogy voltak rajta fantasztikus, előre mutató számok (ebbe a kategóriába tartozik a nagyon-nagyon alulértékelt első szám is, az Abandoned, Pleased, Brainwashed, Exploited). Mind a gyorsabb számokon (The Cage, Victoria's Secret), mind a lassab számokon (Broken, The Misery, Draw Me) látszik, sokat fejlődtek, és a banda fényes jövőjéről üzentek. Átmeneti album révén sajnos egy-két gyenge szám is akad (Silver Tongue, Champaign Bath). Egyet lehetett sejteni: atomrobbantásra készülnek.

Meg is történt, Reckoning Night néven. Egyetlen szám kivételével, a The Boy Who Wanted To Be A Real Puppet kivételével (még a címe is idióta) az első hangtól az utolsóig tökéletes lett. Megtalálták azt az egyedi hangot, amit szerintem az eleje óta kerestek, és eszméletlenül jól sikerült számok jönnek egymás után. Kiemelni nem is tudok egyet sem - ha nagyon muszáj, akkor a My Selene-t, hiszen mindmáig ez az egyetlen szám, amit nem a banda feje, Tony írt. Ha nem lenne a Silence-szel foglalt a 'legjobb album' cím, biztosan ez kapná. Talán ez is kapja. Na de hogyan tovább?

Sajnos itt elkövettek egy nagy hibát, amit Uniának hívnak. Épp hogy megtalálták azt a hangzást, amitől ők különlegesek, úgy gondolták, hogy itt az ideje váltani. Nem is kis váltás volt: úgy határoztak, hogy egyszerűen búcsút mondanak a power metalnak, mint műfajnak. Nekem nincs gondom a váltásokkal - hiszen a kedvenceim között ilyenek vannak, mint az Opeth vagy a Katatonia... Miért volt ez mégis hiba? Mert nem az új ötleteken volt a hangsúly, hanem azon, hogy váltani kell. Ha ennyire görcsös módon ragaszkodik egy zenekar a váltáson, akik ráadásul soha nem csináltak mást, mint power metalt, annak nem lehet jó vége... és nem is lett. Elkészült a létező legunalmasabb albumuk - pedig a számok sokkalta bonyolultabbak, mint eddig, és ez elvileg nekem bejövős. Az is lenne, csak nem így, hogy 'mindenképp, muszáj'. Persze semmi nem fekete-fehér, hiszen azért sikerült egy-két jó számot rátenni az Uniára, amik közül az egyik egyenesen a Sonata egyik legjobb száma, az It Won't Fade.

A következő The Days Of Graysen mintha maguk is megértették volna, hogy ez így nem jó, ez túl görcsös. Maradtak az új hangzásnál, de azért egy kicsit visszavettek a dolgokból, és használták a régi elemeket is - csak az újak voltak többségben. Ez így már sokkal természetesebben hangzik, és tele is van jó számokkal, mint a Last Amazing Grays, a Dead Skin vagy a Juliet. Ez utóbbiban egy kis önparódia is felfedezhető a saját lassú számaikkal a célkeresztben. A lassú számok, mint amilyen a Breathing viszont sajnos maradt unalmas. Két szám kilóg a sorból: az első a Flag In The Ground, amit még az Ecliptica előtt írtak, még nem is Sonata néven, persze egy kicsit felújították. Ezen okból kicsit Ecliptica-szaga is van a számnak, és ez az egyetlen power metal szám is az albumon. A másik a Zeroes, ami egy... vicc. Mármint tényleg az, hiszen ők is annak szánták. Először nagyon utáltam, de mára már több humorérzékem van hozzá.

Ahol jelenleg tartunk, az a Stones Grow Her Name, és... nagyobb bajban vagyok a jellemzéssel, mint eddig bármivel. Vannak jó számok, pl. az egyszerű I Have A Right vagy a The Day, vannak különlegességek, mint a Cinderblox, de összességében mégis az Unia mércéjével lehetharapni az unalmat. A leghagyományosabb, power metá-szerűbb szám az első, Only The Broken Hearts (Make You Beautiful), de ez is annyira unalmas, hogy nagyon. A viccelgetést itt is folytatják az Alone In Heaven című számmal. Itt tartanak most. Mindjárt kiderül azonban, hogy miért van egy poston belül a Stratovariussal.

Mi is a Stratovarius? (Nem fogom olyan részletesen elemezni, mint a Sonatát!) Először is volt egy kezdeti szárnypróbálgatós időszak, ami 1989-től 1994-ig tartott. Látszik, hogy nem ma kezdték... 1995-ben pedig beindult a gépezet: műfajt teremtettek, magát a mai power metalét a 1995-ös Fourth Dimensionnal. Aztán jött az ámokfutás: egy év múlva, 1996-ban jött az Episode, majd még egy évvel utána, 1997-ben a Visions. Ezek az albumok nem tartalmaztak gyenge számot, csak igazi himnuszokat. Egy szám erről a két albumról többet ér sok zenekar egész albumánál. Egy év elteltével, 1998-ban kiadták a Destinyt, ami már más volt, mint eddig: sokak szerint gyengébb - vitathatatlan, hogy nincs annyi fantasztikus himnusz rajta, mint az előző kettőn, de az új irányzat terméke maga a Destiny című szám is, ami pedig... nagyon szuper. Vagy mi lenne a jó jelző rá? No de két év múlva, 2000-ben jött az Infinite, ahol a régi és új irányzatot keverték, és akik húzták a szájukat a Destinyn, azok itt már újfent megkapták a zsenialitás-adagjukat, és egy szavuk nem volt. 2003-ban egy dupla album következett, az Elements, amit a korában divat volt utálni. Nem hasonlít tényleg a Nagy albumokra, de nekem akkor is tetszik. Persze egy-két túlzás van rajta, amilyen a Learning To Fly is. Meg a második album is lehetett volna izgalmasabb.

Itt megtörtént a baj. Nem akarom részletezni, de egy barátok köztöt megszégyenítő szappanoperát játszottak le a tagok. Végül kibékültek, és ránkszabadították a Stratovarius című szörnyet 2005-ben. Merőben más volt, mint a többi, és nem a zene milyensége miatt, hanem az éles szemléletváltozás miatt. Alig lehetett a zenekarra ismerni. Minden egyes albumuk pozitív hangvételű volt, ez pedig elég erőteljesen negatív. Mivel az ilyen dolgok vonzanak, igyekeztem a megjelenésekor rábeszélni magamat, hogy ez egy jó album - de ma már belátom, pocsékul rossz. Fel is oszlottak utána.

Azonban néhányan rájöttek, hogy még szeretnék csinálni a Stratovariust. Ezek az énekes Kotipelto és a diliházra megérett billentyűs Jens volt, a többui lecserélődött, meglehetősen fiatal tagokra. 2009-re kellett várni az elsú albumukig, ami a Polaris címet viselte, utána pedig 2011-ben jött az Elysium. Nem hallgattam agyon ezeket az albumokat, de nincs is nagyon mit hallgatni - egyáltalán nem olyan borzalmas, mint a címadó 2005-ös, de nem is különleges. Bonyolítottak sokat a zenén, eltolták progresszív irányba is, de ahogy a Sonatánál sem, itt sem működött. Láttam koncerten is őket 2012-ben Rockmaratonon: 2 öreg és 3 fiatal tag, akik próbálkoznak valami újjal, ami nem nagyon működik, és persze ragaszkodnak a régi számokhoz. Mivel a feloszlás alkalmával épp a dalszerző maradt ki a bandából, ez nem is volt meglepő. Temettem őket, mint akik letették már az asztalra a részüket, megcselekedték, amit megkövetelt a haza, de olyan, amire én is felkapom a fejem, már soha nem lesz.

Én lepődtem meg a legjobban, amikor be kellett látnom, hogy tévedtem. Idén, 2013-ban ugyanis a Stratovarius a semmiből atomot robbantott a Nemesis képében. Nem olyan, mint régen, de Mikaelre, nem is rosszabb! A két Elements is felejthető a Nemesishez képest! Egyetlen unalmas szám sincs, minden szám 'sláger', mint a régi szép időkben. Kissé felújították a dolgokat, pl. olyan elemek kerültek a zenébe, ami eddig sosem. Itt álljunk meg egy pillanatra.

Ha a különböző féle-fajta zenék vegyítéséről van szó, egy bizonyos szempontból nagyon konzervatív vagyok, de egy másik szempontból pedig teljesen nyitott. Mik ezek a szempontok? Hát az, hogy nem kell újítani, nem kell egy olyan zenei elemet beletenni egy zenébe, aminek semmi keresnivalója sincs ott (üdvözletemet küldöm, Morbid Angel, na meg az összes melodeath, kitudjamilyencore, numetál és magukat black metalnak csúfoló mócsingok). Nem köntörfalazok tovább: esetünkben az elektronikis zenéről, már-már technoról van szó. Akármennyire meglepő, de egyáltalán nem idegen a metáltól. Gondoljunk csak a Windir Journey To The End című számának a végére. Egy kész techo-parádé, mégsem ismerek senkit, aki olyan véleménnyel lenne róla, hogy 'ez mi? miért kellett ez ide?'. Vagy ami a cikksorozat nevéül szolgát, az Ulver. Az egyik legjobb albumuk teljesen elektronikus - nemhogy egy gitárpengetés nincs rajta, semmilyen hangszer sincs. Az új Stratovariussal sincs gond - kivéve amikor egy helyen túlzásba viszik: a Halcyon Days közepén az a techno-borzalom nagyon nem hiányzott.

Még egy érdekesség. Térjünk vissza arra a teljesen elektronikus Ulver albumra, a Perition Cityre. Hiába elektronikus, hallatszik rajta, hogy az összes szám amolyan 'metálos gondolkodásmóddal' van összerakva. A Nemesis esetében egy-két számnál ezt pont fordítvaérzem: egy-két szám 100%-ig régi technos gondolkodással van összerakva. Bárki, aki ismeri a régi nagyokat az elektronikus zenéből, a techno őseit, az rögtön észreveszi ezt.

De tényleg visszatérve a Nemesisre: az első hangtól az utolsóig majdhogynem tökéletes. Eszméletlen dallamok vannak az albumon, és a számok pofátlanul egyszerű szerkezetűek - lám, nem minden a bonyolultság. Az első Abandon és az utolsó, címadó Nemesis pedig egészen egyértelműen Sonata Arctica hatás - furcsa, hogy ha csak kis mértékben is, a követőkből követendők lettek. A Nemesis esetén a középső rész közben majdnem meg is feledkezek róla, hogy Stratovarius szól, annyira Sonatás. Az Out Of The Fog közepéről meg még a Nightwish is eszembe jutott, de ez már lehet, hogy egy fajta üldözési mánia.

Összefoglalás: mint mondtam, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy a Stratovarius még képes ilyenre. Mindettől függetlenül, a Sonata még így is közelebb áll hozzám - persze ezt nem a legutóbbi albumukkal érdemelték ki. Néha nem feltétlenül kell görcsösen újítani, attól nem lesz jobb - ezt mind a Sonata, mind a Strato is bizonyította. Lehet érdemes visszakanyarodni, és azokat új színnel megtölteni. Valami ilyesmi volt a Reckoning Night is, csak akkor még nem visszakanyarodás volt, csak egy "upgrade" a natúr power metalra. Persze két különböző zenekar, két különböző úttal - mégis most előfordult az, hogy sokkal-sokkal jobban várom azt, hogy mit csinál következőnek a Stratovarius, mint a Sonata Arctica.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.