Ez a blog 2009 óta létezik, csak nem itt, hanem a blogolon. A blogol azonban megszűnt, és költöztünk ide. Szeretjük a blog.hu-t, de nagyon más, és ezért más célra is szerettem a kettőt használni. A blog.hu-n is van régóta egy blogom, tényleg nincs ezzel baj... De ez a blog sosem szólt semmiről, csak az én személyes picsogásomról a nagyvilágnak. Ez miért jó, és miért a blogolon volt a jó? Nem én voltam ott az egyetlen, aki ezt csinálta. Másoknak nem mások ezek, mint jobb esetben elgondolkodtató sztorik, valaki másnak a lelke mélyéről. Ha érdekesnek találtam egy-két bejegyzést az ilyen blogokon, kommenteltem a saját véleményem, és mások is ezt tették az én blogommal. Azt azonban, hogy ki vagyok, hogy nézek ki, és mi mást csinálok az életemben, amit nem írok le ide, azt nem lehetett tudni, és ez volt benne a szép.

Aztán egyszer csak ugyanezt azon a platformon kéne csinálnom, ahol mondjuk Hamster vezeti a villamosos blogját? Na ne. Ő kimegy, videózik, fényképezik, hozzáad valami újat a világhoz, és a blog.hu pont erre is való. Én pedig anonim lelkizést folytatok - olyan érzés lehet, mint ha a nagykörúton teljesen meztelenül kellene sétálnom.

Az sem segített, hogy bár nem egy konkrét személynek írtam ezt a blogot sosem, a blog.hu az arcomba nyomta a statisztikát: a költözés óta 0, azaz nulla nézettsége volt/van a bejegyzéseimnek. Nem döntő indok, de nem egy jó érzés, és csak azt az érzést támasztja alá, hogy itt ezzel rossz helyen járok.

De most itt vagyok, és azt állítom, hogy új fejezet kezdődik. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, de majd meglátjuk.

4 évig nem született új bejegyzés, és egyetlen mondatban foglalom össze, hogy mi történt azóta: immár Londonban élem életemet, és ugyanaz a hullámvasút lelkileg, mint otthon. A bejegyzések nem fogják érinteni, csak ha valamire vissza kell reflektálnom.

Tehát, a tizenötödik fejezet. Mi történt? Ez előtt, mint mondtam, jó is és rossz is, de legutóbb inkább rossz. Rossz, mert viszonylag hosszú idő után ismét volt egy kapcsolatom, és csak azt mutatta meg, hogy semmi keresnivalóm egy kapcsolatban. Lehet a szokásosnál egy kicsit jobban bele is nyúltam a darázsfészekbe, de legalább annál jobban kezdtem el az élet nagy dolgain gondolkozni. Hogy ennél pontosabb legyek, itt egy példa: miért gondolja azt a másik fél, hogy ha kapcsolatba kerülünk, akkor a szabadidőm szinte teljes egészével ő rendelkezik? Ha pár órán keresztül nem kap választ egy üzenetre, akkor már úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, ez mennyire helyes? Továbbá, volt valami, ami nyomta a lelkemet, és először egy baráttal osztottam meg. Egy baráttal, aki történetesen nemcsak hogy ellenkező nemű, de régi ex-barátnő is. Teljesen őszintén, vajon ő ismer jobban, hiszen kb. 10 éve ismerem, vagy valaki, akit pár hónappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy a világon van? Vagy ami a legrosszabb: egy kapcsolat miért attól lesz 'hivatalos', hogy ki van írva Facebookon??!

De tovább megyek a kérdésekkel, immáron nem a közelmúltra reflektálva. Ha van sok olyan barátod, akikkel a barátság kiállt már igen sok próbát, mennyire logikus egy olyan romantikus partnert választani magadnak, akit még semennyire sem ismersz? És ha találtál, az a kapcsolat mitől lesz magasabb rangú, mint a régi, kipróbált barátságaim? És ha egy ilyen partnerrel elválnak az útjaitok, akkor tényleg ki kell törölni őt Facebookról, lehetőleg az összes képével együtt, pláne a közös képeket, de még a telefonszámát is, és remélni, hogy soha többé nem botlasz bele véletlenül az utcán? (Ezek mind-mind irányított kérdések, nem kell megválaszolni őket, hogy érzékeljétek a véleményemet.)

Vagy itt van egy fordított szitu: együtt vagy valakivel, és felfedezed, hogy még mindig van az exével egy közös képe facebookon. Esetleg bejelenti, hogy találkozna vele. Féltékeny leszel... MIÉRT? Félted a saját pozíciódat? Hogy történni fog valami köztük? Esetleg hogy történni fog valami köztük ÉS hazudni fog róla? Ennyit a bizalomról. De van még tovább! És ha eddig nem, ezzel sok embernél átlépek már egy határt. Tegyük fel, hogy az ember, akivel kapcsolatban vagy, bejelenti, hogy egy másik barátja iránt is elkezdett valamit érezni, és lehet, hogy romantikus kapcsolat lesz abból is, de ne aggódj, mert köztetek semmi a világon nem változik, még csak kevesebbet sem fogjátok látni egymást. Le se kell írnom, hogy erre mi az alap reakció...... de miért? Egy kapcsolatnak nem arról kéne szólnia, hogy onnantól te rendelkezel a másik életével, legyen az akármi is. Ezzel egyidőben érdemes megvizsgálni azt az érzést, ami ilyenkor végigmegy az emberen... Nem is a másikkal van igazából ilyenkor problémád, hanem saját magaddal! Ez az érzés bizony nem más, mint a jó öreg ego.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, meg még olyanok is, hogy ezzel én mind teljesen egyedül vagyok, és ha még valaha szeretnék magamnak romantikus partnert, akkor nekem kell feladnom a saját gondolataimat, hiszen a 'normál' nézőpont backupolására ott van az egész társadalom.

Apropó társadalom, az egyetlen elfogadott módja egy romantikus kapcsolatnak az, hogy összeházasodtok, gyereket csináltok, és másra még csak rá sem néztek életetek végéig. Mert aztán valóban remekül működik, az összes ismerősöm közül talán kettő olyan családot tudok mondani, ahol az apa és anya nem csak hogy nem váltak el, de mind a mai napig rajonganak a másikért. Egy másik ismerősöm (vagyis ismerőseim) pedig sosem házasodtak össze, pedig gyerek is van, ők meg már 60 fölött. Nem is tudom, hogy hányan kérdezték tőlük, hogy mikor házasodnak már végre össze, de ismét, MIÉRT??? Miért fontos ez másnak? Miért nem tud mindenki saját magával elfoglalva lenni?

És akkor mint derült égből a villámcsapás, kiderül, hogy ez nem, nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. Nem én találtam fel a spanyol viaszt. Egy egészen nagy közösség foglalkozik a témával.

Ennek eredményeképp boldogan engedtem el az életemből mindenféle szociális skatulyát, és minden egyes emberi kapcsolatomra a szokásos kategória helyett végre úgy tekintek, mint valami teljesen egyedi dologra. A vállamról még nagyobb teher szakadt le, mint azt előre gondoltam volna, a 'nem vagyok egyedül'-érzés csak egy hatalmas bónusz. Ezzel talán ez is a blog történetében valaha létezett legpozitívabb nagy fejezet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.