Átgondoltam, hogy talán ez mégsem egy új fejezet, hiszen a Tizenkettedikben nem történt sok dolog. De az is egy teljesen más történet, és ez is teljesen más. Hogy jól megfogalmazzam, menjünk vissza a kezdetekhez...

...2008 nyarára. Még ez a blog sem ment akkor. Az akkori idők a blogon szereplő Ötödik fejezettel együtt talán a legsötétebben és a legrosszabbak voltak. De egyik sem volt hiábavaló, hiszen (bár akkor még nem tudtam) egy változást készítettek elő. Változást bennem, a viselkedésemben, a felfogásomban, a világnézetemben, de alapvetően mindenben - ez a változás pedig szerintem most van a tetőpontján, ha nem is ért még véget. Kézzelfogható változások is történtek. Addig inkább csendesebb voltam, most inkább 'hangosabb'. Addig inkább otthon ülős voltam (és teljesítettem be szinte mindent, amit a rák csillagjegy jellemzőinek tartanak), most inkább mehetnékem van. Addig pesszimistán és sötéten láttam a világot, most már nagyon közel járok az egyensúlyhoz (a túlzott optimizmus és 'a világot rózsaszínben látni' talán még rosszabb, mint a pesszimizmus és a borult szemléletmód!) És ami talán a legfontosabb: mindig is tele voltam tervekkel. De addig a tervek igencsak hosszú távra készültek, és sok mindennek kellett klappolnia ahhoz, hogy egy ilyen hosszú távú terv megvalósuljon. Vagy akár legyen belőle valami is... Most a terveim többsége a közeli jövőt veszi célba. Hiszen ha egy ember olyan természetű, hogy mindig a távoli jövőben él, arról soha nem fog leszokni, 20-40 év múlva sem, és úgy is le lehet élni egy életet, hogy a legfontosabb időt nem veszi valaki figyelembe: a jelent, a mostot. Pedig...

Meg kell jegyeznem, hogy természetesen nem a következőkben leírt dolgok okozták egyedül a változást, de ebben a bejegyzésben most egy bizonyos témakörre fókuszálok. Mert most ez a lényeg.

Visszatérve 2008 nyarára. Tipikus jelenet, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, semmi nem sikerül, és lelkileg is egy roncs. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy nem kívántam többé részt venni az éppen akkor átalakuló felsőoktatási bohócságban, így egyetem nélkül maradtam. A kulcsmomentum itt volt. A kérdésem az volt magam fele: akarok-e én még valaha egyetemre kerülni? A válaszom egyértelmű igen volt. 'Akkor ideje addig is tanulni valamit, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.' Ez lett a japán nyelv. Ismerőseimnek ez a történet már lerágott csont, de ezúttal a folytatás is itt van, ami egy kerek egész történetté állt össze.

Elkezdtem tehát tanulgatni japánul. Nemcsak hogy nagyon tetszett a nyelv különlegessége, és nemcsak hogy igen gyorsan haladtam magamtól, még a japán kultúrát is jól megismertem. És fel is kellett ismernem, hogy a világon nem mindenhol olyanok az emberek, mint itt Magyarországon, Európában. Ami Japánban a normális, az sokkal jobb, mint ami itt a normális. Szépen lassan egy nyelvvizsgát is megszültem, majd Japánt bejárva elkezdtem járni ismét egyetemre, ezúttal japán szakra.

De itt nincs vége a dolognak. Mivel felismertem, hogy ez működik, ettől úgy érzem magam jobban, hogy közben egy baromira hasznos dolgot csinálok: tanulok egy nyelvet. Elkezdtem hát több nyelvet tanulni. És többet. És még többet. Már éppen túl sokat is talán. (Megjegyzés: nagyon-nagyon lassan haladok a 25-30 nyelvemmel, de biztosan. Lassan mindegyikből begyűjtöm az alapvető társalgáshoz szükséges tudást hiánytalanul.) De ahogy ezeket a nyelveket tanultam, úgy ismertem meg a kultúrákat is mögöttük, pont ahogy a japánnal is történt. Jött a gondolat, hogy miképp fogom én mindezt megnézni, mindezekkel az emberekkel beszélgetni, mindezt a saját szememmel látni...

Két válasz van erre. Az A válasz a lottónyeremény, vagy más mód a hirtelen meggazdagodásra, hogy aztán éljem a gazdagok gondtalan életét, és úgy utazzak a világban és akkor, ahogy nekem jólesik. Csakhogy ez nekem sosem volt célom. Maradt tehát a B válasz: olyan módot kell találni, ami nemcsak hogy nem kerül pénzbe, még a fogyasztói társadalom általi szennyezésben sem veszek részt vele. Hopp, az egyik hobbim a biciklizés!

Mégsem az én ötletem volt eredetileg az európai (khm, skandináv) körút, de nagyon megtetszett. És amikor már visszafordíthatatlanul mehetnékem volt, mert már a szervezés közben ráéreztem az ízére, akkor került fel az i-re a pont, ugyanis facebookon szembe jött velem ez a cikk. A lényege, hogy két magyar ember, Árpád és Zita elindultak egy biciklitúrára... 1000 napja. Éppen Új-Zélandon tartanak. A naplójukat, melyben minden egyes napról írnak valamit, izgalmasabbnak tartom néhány regénynél vagy filmnél is! Pedig nem volt rá az út méretéhez képest sok pénzük. (Sőt, már el is fogyott, ezért 'kénytelenek' dolgozni, hogy aztán átszelve az amerikai kontinenst hazaérkezzenek.) Egyetlen dolguk volt: az elhatározás. És ez több mint elég! Elég ez egy ilyen utazáshoz is, és a nyelvtanuláshoz is!

Na de miért is írtam mindezt én most le? Például azért, mert így sokkal jobb érzés létezni, mint eddig. És azért is, hátha valakire hatok vele. Egyensúly kell a pozitív és a negatív dolgok között, ne tervezz annyira a jövőre, hogy bent ragadj, inkább tervezz közelebb, de azt VALÓSÍTSD MEG, és éld meg a mát. És még egy kis extra: kezdj el egy nem európai idegen nyelvet, tanuld meg, beszélj a helyiekkel, utazz ki hozzájuk, és legyél 'open minded'.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.