P..s: a derűlátás sosem volt az erősségem. Inkább nézzük csak a dolgokat ebből a szempontból, minden dolgot. Van egy szuper vészfékem, ami bár szánalmassá tesz, mert sosem enged gyorsan menni, mégis előszeretettel használom. Hiszen ezért vészfék: hogy megvédjem önmagamat. Ez a feladatom - ha gyanús dolgot látok vagy hallok, mérlegelek, és meghúzom a kart. Márpedig itt rengeteg gyanús dolog van. Még furcsábbak, mint eddig, mert még sosem jártam ezen a vágányon.

O..s: akkor gondolj bele, hogy mégis mit csinálsz. Miért húzod meg a vészféket minden alkalommal, amikor valami nem tetszik. Tegyük egyértelművé, hogy mitől véded meg magad! Nem csak attól, hogy közeledik a járat vége, a járat végén egy fallal, hanem már attól is, hogyha nem olyan a pálya, amit te elképzeltél. Azt tegyük félre, hogy ez mennyire hülye vagy nem hülye dolog. Mindig találsz egy olyat, hogy 'de'. Gondold csak át, mindig volt egy 'de', már a kanyarban. És nézd meg, hogy hol vagy most... Ennek a pályának a világon semmi baja, nem kéne örülnöd egy kicsit inkább?

P..s: természetednél fogva nem érted, hogy én mit csinálok, hogy mit gondolok. Mondtam, amit mondtam. De mégsem veszed észre, hogy ezúttal eszemben sincs a vészfék felé nyúlni? 

Idézet a szokásos helyről:

"És mi a hiba a képletben? Semmi. Na pontosan ez a hiba a képletben."

Nem negatív értelemben, de akkor is így van. Vannak dolgok, amikhez nem vagyok hozzászokva...

...amiket az előző nekifutás óta sikerült megfogalmazni.

Azt hiszem, sikerült az előidéző okra rájönnöm: nincs többé az energiavámpír!

Nehéz erről konkrétumok nélkül írni. Van egy olyan állapot, amikor a józan ész (saját és másé) csődöt mond. Amikor történhet akármi, mondhat bárki bármit, teljesen lényegtelen, mert csak az létezik, ami téged belülről vezérel. Ez sok szép, és ugyanannyi rossz dolog előidézője is lehet. Én ebbe másodszorra is elvesztem. És valahogy a napokban érzem, hogy ettől végre megszabadultam. Nem is az elmúlt egy évről van szó, inkább az elmúlt másfél évről. 

Tehát hatalmas archievment: szabadság.

Akármennyire úgy tűnik, nem olyasmi féle baromság miatt van most ez, mert 'jujj, 2013 van'. De mégis, a Tizedik is januárban volt. (Olyan régen?) Az ígéretes volt, de sajnos nem tartott sokáig.

Most. Most amúgy is úgy érzem, hogy akkor nem voltak elég jók az indokaim, pedig hasonló a célom most is.

Nem mondom, hogy az elmúlt egy évfelhőtlen lett volna. Sőt, a 'kudarc' a legmegfelelőbb szó rá. Ez van akkor, ha valaki létjogosultságot ad az energiavámpíroknak. Nem is annyira nehéz, mint amilyennek leírva tűnik ám. De ebből a szempontból ezúttal tényleg jobb lett minden. Talán még nem volt késő egy-két dolgot megtanulni.

Nem nagyon szeretem az olyat, ha valaki csak idézetekkel tűzdeli tele a blogját. Amögött semmilyen önálló gondolat nincs. De most találtam egyet-kettőt (sajnos azt is 2013 miatt), ami többet mond a Tizenegyedikről, mint amit én tudnék összehablatyolni.

"Ne tölts időt a nem megfelelő emberekkel ! Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik kiszívják belőlünk a boldogságot. Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, az helyet csinál neked benne. Nem kell megküzdened a helyért."

"Ne hazudj önmagadnak! Bárki mást becsaphatsz a világon, de önmagadat nem tudod."

"Ne szorítsd háttérbe a saját igényeidet! (...) Igen, segíts másokon, de segíts önmagadon is! Ha valaha is ott volt az ideje, hogy kövesd a vágyaidat és valami olyat csinálj, ami neked fontos, akkor az a pillanat most van itt."

"Ne kapaszkodj a múltba! Nem tudod elkezdeni az életed következő fejezetét, amíg az előzőt olvasod újra és újra."

"A végén sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket NEM tettél meg, mint amiket megtettél."

“A csodát nem kívülről küldik, hanem belülről idézed meg. Aki ezt nem érti, ki van téve annak, hogy amire vár, sohasem jön el.”

"Ne tedd a boldogságodat függővé másoktól! Ha az örömöd attól függ, hogy valaki mit tesz, illetve mit nem tesz, akkor csapdába estél."

"Ne gondolkozz túl sokat, különben még ott is problémát hozol létre, ahol eleve nem is volt."

"Gyakran bármilyen lépés jobb, mint a nem lépés, különösen, ha már hosszú ideje élsz egy boldogtalan helyzetbe ragadva."

"Ne próbálj mindenki mással versenyezni ! Ne aggódj amiatt, hogy mások miben jobbak, mint te! Koncentrálj arra, hogy a saját eredményeidet javítsd minden nap! A siker a TE és ÖNMAGAD közötti ütközetben dől el."

Idézet rovatunk első, és valőszínűleg utolsó felvonását láthatták.

Lúzer

...ami még ide kívánkozik. Na de azért nem válik japán bloggá ez. :) De ez még kell.

Mert az utóbbi időben meghatározza az életemet. És a tegnapi utolsó országismeret órámon elhangzott egy érdekes dolog, amin elgondolkoztam. Azt írom le egy kicsit továbbgondolva.

Nagyon az elején kezdem, amikor Japán elvesztette a második világháborút. Akkor olyasmi történt, ami nagyon nehezen érthető: akkor kezdődött Japán nagy barátsága Amerikával.

Azt is mondhatnám, hogy 'a japánok nagyon jól tudnak másolni', persze utána a saját képükre formálják a dolgokat. Ez történt Kínával is: ameddig felnéztek rájuk, rengeteg mindent átvettek a kínai kultúrából.

Japán a második világháború végéig teljesen más világ volt. Annyira más, amennyire csak lehet, és úgy is hitték, hogy minden úgy van jól, ahogy ők csinálják. Aztonban jött Amerika, aki nagyon legyőzte őket a háborúban. Ekkor a japánok reakciója a következő volt: ha létezik egy olyan erős ország, akinek sikerült legyőznie minket, akkor lehet, még sincs minden annyira rendben azzal, ahogy mi csináljuk a dolgokat. Ha sikerült legyőzniük, akkor náluk jobban működnek a dolgok, ezért az új minta Amerika, de nem csak ők, hanem az egész nyugat.

Ekkor egy küldöttséget küldtek a világ összes fejlett országába azzal a céllal, hogy nézzenek meg mindent, ami náluk jobb, és azzal jobbá teszik majd a saját országukat is. Ezért néznek ma így ki a japán városok. Meg sem lehetne mondani, hogy egy teljesen más világba érkezett, aki Japánba érkezett, hiszen vonattal járnak öltönyökben, modern technológiát használnak mindenhol - sőt, ebben az egyik vezető ország lett, stb. És akit ez megtéveszt, aki azt gondolja pl. Tokiót látván, hogy 'ez nem is annyira más, mint a legtöbb nagyváros, pl. New York vagy London, az téved a legnagyobbat.

Csakis a felszín változott. Ettől függetlenül Japán maradt annyira más világ, amennyire csak az elképzelhető. Szinte minden Japánban élő külföldi azt mondja: minnél tovább él Japánban, annál inkább nem érti a japánokat. De miért?

Aki japán nyelvet tanul, az már kap egy kis ízelítőt ebből a másságból, hogy mennyire teljesen más a világról és egymásról a felfogásuk. De ez még mindig nagyon csalóka.

Aki tisztában van azzal, hogy mi az az 'ucsi' (belső) és 'szoto' (külső), az már közelebb jár. Valahol én is itt állok. A lényeg: ha valaki japánba érkezik és beszél egy japánnal, az még a világon semmit nem látott, csak a 'szoto'-t. Ez a 'szoto' pedig a külvilág felé viselkedés. A túlzott udvariasság, és minden, amit egy küldöldi lát Japánból.

Az 'ucsi'-t nagyon kevesen ismerik, igazából én sem. Egy külföldi a legritkább esetben ismeri Japánnak ezt az oldalát meg. Sokan csak sejtik, hozzám hasonlóan, de tisztában kell lenni azzal, hogy a 'szoto' csak egy álca, egy álarc.

Egy ausztrál családot láttam, akiket a japánok már elfogadtak japánnak, megismerték ezt az 'ucsi'-t. A földrengés és cunami mindenüket elmosta. Akkoriban annyi japán igyekezett elhagyni Japánt, hogy gyakorlatilag egy idő után ez már lehetetlen lett, csak a gazdagok tehették meg, annyiba került egy repülőjegy. Nem úgy a külföldieknek, ők szabadon elhagyhatták az országot. Az ausztrál család pedig ezt nem tette meg. Gyerekestül, nagymamástul ott maradtak hajléktalannak. Amikor rákérdezett egy külföldi ennek az okára, a válasz az volt: több, mint harminc év kellett nekik ahhoz, hogy a japánok elfogadják őket úgy igazán. Ha valaki ezt átélte, eszébe sincs itthagyni őket.

Mindebből jön az utolsó gondolat: ha 'idegen' kultúrákról beszélünk, a két legnagyobb kedvencem a japán és a finn kultúra. Sokáig a két lehető legnagyobb ellentétnek láttam a két országot, pedig egyáltalán nincs nagy különbség. Finnországban egy átlag ember zárkózott, az érzelmeikről szinte sosem beszélnek, stb. Rá kellett jönnöm: Japán ezzel szinte teljes mértékben megegyezik. Az egyetlen fő különbség, ami sokkal nagyobb különbség, mint amekkorába az ember elsőre belegondol: a japánok sokat adnak a látszatra. Arra a látszatra, hogy 'minden a legnagyobb rendben'. Rengeteg következménye van ennek. Ez az egyik alap dolog szerintem, amit semelyik másik nép nem csinál, és igazából nem is nagyon ért meg. (Pláne a finnek...)

Egyébként rettenetesen hiányzik. Még a 'szoto' is. Nagyon.

...ami valamiért önmagát korlátozza.

Minden egyes írásjegyet legalább két, de inkább többféleképpen lehet felolvasni (kivéve amelyiket csak egy, de ebből nagyon kevés van). Ha a szó egyedül áll és utána nincs másik kínai írásjegy (=kanji), akkor a japán olvasatot használjuk, viszont ilyenből szintén kevés van - a legtöbb szóban legalább két kanji van, ekkor mind a kettőt a kínai olvasattal olvasunk fel. (Szintén, kivéve amikor nem, de általában így van.)

Hogy mik ezek az olvasatok? Amikor átvették a kanjikat, akkor a kínai olvasatuk az lett, ahogyan hallották, ahogy a kínaiak mondják a szót, a japán olvasat pedig a rá megfelelő japán szó lett.

Nos, a kínai olvasatok esetén nem voltak nagyon kreatívak (ehemm...), ugyanis a 80%-uk vagy "kai", vagy "só", vagy "kjó", vagy "dzsó", esetleg "kó". Talán még a "szei".

És akkor jön az awkward moment: hiába csúfolod magad japánul gügyögőnek, meghallod azt a szót, hogy "kjókai". Rögtön tudok vagy 4 kjókait, először is a 協会-t (társadalom), aztán a 教会-t (templom), de ott van a 境界 (határ) és a 教戒 (összeszid). Ezeket szokták erre használni.

Aztán meglátod leírva, hogy 胸懐 (a nyolcvanadik szó arra, hogy 'érzelem'). Puff.

Aztán még a szótárba is rákeresel. Kjókai még a 教誡 (ugyanúgy összeszid) és a 教誨 (tanácsadás) is. Puff.

Ezek mind-mind ilyen 'add fel, sosem tanulsz meg japánul' dolgok. Puff.

(Amúgy az általam keresett kjókai 胸懐 külön-külön: 胸 mune (mell), és 懐く idaku vagy odaku (ölel), de lehet 懐う omou (gondol, érez) is. Csak hogy szépítsem a dolgot. :) )

...fura. Tanulgatok kínaiul is, de mégis ránézek egy kínai szövegre, ami pedig annyira idegenül néz vissza rám, hogy ihajj. Pedig egyáltalán nem nehéz maga a nyelv, sőt, még egyszerűbben is írnak a japánoknál. Talán azért annyira 'fúj', mert a legtöbb helyen az undorító leegyszerűsített jeleket használják, ami annyira barátságtalan, hogy azt ki nem tudom fejezni.

De itt van a japán nyelv, amin ma már folyékonyan kell olvasnom hosszú és unalmas szövegeket. Eredetileg ugyanazok a krikszkrakszok, csak (általában) még a régi, bonyolultabb formájukban, megőrizve a barátságos kinézetüket. De nem ez a lényeg. Furcsa a kontraszt. Nagyon furcsa egy kínai a szöveg, egy-két ismerős jel csak, és... ahogy írtam, nagyon idegen. És annyival jobb a japán szöveget olvasni. Vagy nem kell, hogy szöveg legyen, csak egy videó japánról, ahol már nem a krikszkrakszokat látom, hanem azt, hogy 'pékség', 'étterem', 'xy vonatállomás', 'Szató cukrászda'... Ez mind attól furcsa, mert egyáltalán nem furcsa.

Egyébként egyáltalán nem hülyeség így írni. A japánoknak is van rendes ábécéjük (csak egy kicsit máshogy néz ki), mégis csak ragozgatásra használják, a főnevek és melléknevek maradtak, és szerintem még egy jó darabig maradnak is krikszkraksszal. Hiába kell minden szóhoz megtanulni, ha utána olvasni sokkal könnyebb őket. Könnyebb, mert ha ránéz valaki arra, hogy 電車, akkor azon látszik, hogy 'vonat'. Míg latin betűkkel ott van 5 betű, ami csak 5 darab betű.

Érdekes, hogy mit gondolnak erről a vietnamiak, akik sok-sok évig a kínai írást használták, majd 1990-ben átálltak a latin betűkre (ami képtelen úgy leírni a vietnami nyelvet, hogy ne nézzen ki gusztustalanul, legalábbis nekem ez jut eszembe arról, hogy "Cô Liên không phải là người Việt Nam"). De a lényeg: több vietnamitól hallottam azt, hogy halvány fogalmuk sincs, hogy külön-külön a betűknek milyen hangértékük van. Csak egyszerűen ránéznek arra, hogy 'bạn tôi', és úgy néz ki, mint a 'barát'. Tehát a világon semmivel nincsenek előrébb a latin betűkkel (ha esztétikailag nézzük, inkább hátrébb), cserébe nehezebb felismerniük a szavakat.

Hopp, kicsit elkalandoztam.

...amikor van valami egyértelmű dolog, valami egyértelműen rossz, egyértelműen hülyeség, és bárki genetikai selejt, aki ilyesmivel foglalkozik. Ráadásul még intelligens embernek is tartod magad, és az eszed szól is: még véletlenül se foglalkozz a dologgal egy másodpercig sem, mert miért, ha abszolút nem érdemes.

És mégis.

Jó, ha az embernek van barátja. Rossz, ha fogalmuk sincs egymásról (vagy éppen nem akarnak tudni egymásról).

Történet. Helyszín: kocsma. Nem éppen az első pohár (és egyéb ivós játékok) után az első nyugis pillanatban jön egy kérdés. Kérdé Barát X: van olyan valami, amit még nem mondtam el neki, sőt, senkinek? Válaszom: van. Ezen pedig meglepődött. Én pedig azon, hogy meglepődött. 

Ugyanazon az este. A sok emberből én maradtam egyedül, mert mindenki felállt valamit csinálni. Ugyanaz a Barát X jön vissza elsőnek. Újabb kérdés: hát velem meg mi van? Kérdezem én, vajon mi lenne? Válasz:olyan a képem, mint aki mindjárt magába nyomja a kést. Én válaszom: mert egyedül maradtam. És mindig ez van, ha egyedül maradok. Erre a válasz, ami ismét meglepő: beszéljek róla.

Mindenki elmond mindenkinek mindent? Bárki képes elrontani egy jó estét csak azért, hogy a saját nyomoráról beszéljen? Ha igen... Kinek jó ez? Barát X-nek, vagy nekem?

Ez csak egy gondolat, ami eszembe jutott.