...ami valamiért önmagát korlátozza.

Minden egyes írásjegyet legalább két, de inkább többféleképpen lehet felolvasni (kivéve amelyiket csak egy, de ebből nagyon kevés van). Ha a szó egyedül áll és utána nincs másik kínai írásjegy (=kanji), akkor a japán olvasatot használjuk, viszont ilyenből szintén kevés van - a legtöbb szóban legalább két kanji van, ekkor mind a kettőt a kínai olvasattal olvasunk fel. (Szintén, kivéve amikor nem, de általában így van.)

Hogy mik ezek az olvasatok? Amikor átvették a kanjikat, akkor a kínai olvasatuk az lett, ahogyan hallották, ahogy a kínaiak mondják a szót, a japán olvasat pedig a rá megfelelő japán szó lett.

Nos, a kínai olvasatok esetén nem voltak nagyon kreatívak (ehemm...), ugyanis a 80%-uk vagy "kai", vagy "só", vagy "kjó", vagy "dzsó", esetleg "kó". Talán még a "szei".

És akkor jön az awkward moment: hiába csúfolod magad japánul gügyögőnek, meghallod azt a szót, hogy "kjókai". Rögtön tudok vagy 4 kjókait, először is a 協会-t (társadalom), aztán a 教会-t (templom), de ott van a 境界 (határ) és a 教戒 (összeszid). Ezeket szokták erre használni.

Aztán meglátod leírva, hogy 胸懐 (a nyolcvanadik szó arra, hogy 'érzelem'). Puff.

Aztán még a szótárba is rákeresel. Kjókai még a 教誡 (ugyanúgy összeszid) és a 教誨 (tanácsadás) is. Puff.

Ezek mind-mind ilyen 'add fel, sosem tanulsz meg japánul' dolgok. Puff.

(Amúgy az általam keresett kjókai 胸懐 külön-külön: 胸 mune (mell), és 懐く idaku vagy odaku (ölel), de lehet 懐う omou (gondol, érez) is. Csak hogy szépítsem a dolgot. :) )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.