Ez a blog 2009 óta létezik, csak nem itt, hanem a blogolon. A blogol azonban megszűnt, és költöztünk ide. Szeretjük a blog.hu-t, de nagyon más, és ezért más célra is szerettem a kettőt használni. A blog.hu-n is van régóta egy blogom, tényleg nincs ezzel baj... De ez a blog sosem szólt semmiről, csak az én személyes picsogásomról a nagyvilágnak. Ez miért jó, és miért a blogolon volt a jó? Nem én voltam ott az egyetlen, aki ezt csinálta. Másoknak nem mások ezek, mint jobb esetben elgondolkodtató sztorik, valaki másnak a lelke mélyéről. Ha érdekesnek találtam egy-két bejegyzést az ilyen blogokon, kommenteltem a saját véleményem, és mások is ezt tették az én blogommal. Azt azonban, hogy ki vagyok, hogy nézek ki, és mi mást csinálok az életemben, amit nem írok le ide, azt nem lehetett tudni, és ez volt benne a szép.

Aztán egyszer csak ugyanezt azon a platformon kéne csinálnom, ahol mondjuk Hamster vezeti a villamosos blogját? Na ne. Ő kimegy, videózik, fényképezik, hozzáad valami újat a világhoz, és a blog.hu pont erre is való. Én pedig anonim lelkizést folytatok - olyan érzés lehet, mint ha a nagykörúton teljesen meztelenül kellene sétálnom.

Az sem segített, hogy bár nem egy konkrét személynek írtam ezt a blogot sosem, a blog.hu az arcomba nyomta a statisztikát: a költözés óta 0, azaz nulla nézettsége volt/van a bejegyzéseimnek. Nem döntő indok, de nem egy jó érzés, és csak azt az érzést támasztja alá, hogy itt ezzel rossz helyen járok.

De most itt vagyok, és azt állítom, hogy új fejezet kezdődik. Nem tudom, hogy mi lesz ebből, de majd meglátjuk.

4 évig nem született új bejegyzés, és egyetlen mondatban foglalom össze, hogy mi történt azóta: immár Londonban élem életemet, és ugyanaz a hullámvasút lelkileg, mint otthon. A bejegyzések nem fogják érinteni, csak ha valamire vissza kell reflektálnom.

Tehát, a tizenötödik fejezet. Mi történt? Ez előtt, mint mondtam, jó is és rossz is, de legutóbb inkább rossz. Rossz, mert viszonylag hosszú idő után ismét volt egy kapcsolatom, és csak azt mutatta meg, hogy semmi keresnivalóm egy kapcsolatban. Lehet a szokásosnál egy kicsit jobban bele is nyúltam a darázsfészekbe, de legalább annál jobban kezdtem el az élet nagy dolgain gondolkozni. Hogy ennél pontosabb legyek, itt egy példa: miért gondolja azt a másik fél, hogy ha kapcsolatba kerülünk, akkor a szabadidőm szinte teljes egészével ő rendelkezik? Ha pár órán keresztül nem kap választ egy üzenetre, akkor már úgy érzem, hogy magyarázkodnom kell, ez mennyire helyes? Továbbá, volt valami, ami nyomta a lelkemet, és először egy baráttal osztottam meg. Egy baráttal, aki történetesen nemcsak hogy ellenkező nemű, de régi ex-barátnő is. Teljesen őszintén, vajon ő ismer jobban, hiszen kb. 10 éve ismerem, vagy valaki, akit pár hónappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy a világon van? Vagy ami a legrosszabb: egy kapcsolat miért attól lesz 'hivatalos', hogy ki van írva Facebookon??!

De tovább megyek a kérdésekkel, immáron nem a közelmúltra reflektálva. Ha van sok olyan barátod, akikkel a barátság kiállt már igen sok próbát, mennyire logikus egy olyan romantikus partnert választani magadnak, akit még semennyire sem ismersz? És ha találtál, az a kapcsolat mitől lesz magasabb rangú, mint a régi, kipróbált barátságaim? És ha egy ilyen partnerrel elválnak az útjaitok, akkor tényleg ki kell törölni őt Facebookról, lehetőleg az összes képével együtt, pláne a közös képeket, de még a telefonszámát is, és remélni, hogy soha többé nem botlasz bele véletlenül az utcán? (Ezek mind-mind irányított kérdések, nem kell megválaszolni őket, hogy érzékeljétek a véleményemet.)

Vagy itt van egy fordított szitu: együtt vagy valakivel, és felfedezed, hogy még mindig van az exével egy közös képe facebookon. Esetleg bejelenti, hogy találkozna vele. Féltékeny leszel... MIÉRT? Félted a saját pozíciódat? Hogy történni fog valami köztük? Esetleg hogy történni fog valami köztük ÉS hazudni fog róla? Ennyit a bizalomról. De van még tovább! És ha eddig nem, ezzel sok embernél átlépek már egy határt. Tegyük fel, hogy az ember, akivel kapcsolatban vagy, bejelenti, hogy egy másik barátja iránt is elkezdett valamit érezni, és lehet, hogy romantikus kapcsolat lesz abból is, de ne aggódj, mert köztetek semmi a világon nem változik, még csak kevesebbet sem fogjátok látni egymást. Le se kell írnom, hogy erre mi az alap reakció...... de miért? Egy kapcsolatnak nem arról kéne szólnia, hogy onnantól te rendelkezel a másik életével, legyen az akármi is. Ezzel egyidőben érdemes megvizsgálni azt az érzést, ami ilyenkor végigmegy az emberen... Nem is a másikkal van igazából ilyenkor problémád, hanem saját magaddal! Ez az érzés bizony nem más, mint a jó öreg ego.

Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, meg még olyanok is, hogy ezzel én mind teljesen egyedül vagyok, és ha még valaha szeretnék magamnak romantikus partnert, akkor nekem kell feladnom a saját gondolataimat, hiszen a 'normál' nézőpont backupolására ott van az egész társadalom.

Apropó társadalom, az egyetlen elfogadott módja egy romantikus kapcsolatnak az, hogy összeházasodtok, gyereket csináltok, és másra még csak rá sem néztek életetek végéig. Mert aztán valóban remekül működik, az összes ismerősöm közül talán kettő olyan családot tudok mondani, ahol az apa és anya nem csak hogy nem váltak el, de mind a mai napig rajonganak a másikért. Egy másik ismerősöm (vagyis ismerőseim) pedig sosem házasodtak össze, pedig gyerek is van, ők meg már 60 fölött. Nem is tudom, hogy hányan kérdezték tőlük, hogy mikor házasodnak már végre össze, de ismét, MIÉRT??? Miért fontos ez másnak? Miért nem tud mindenki saját magával elfoglalva lenni?

És akkor mint derült égből a villámcsapás, kiderül, hogy ez nem, nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. Nem én találtam fel a spanyol viaszt. Egy egészen nagy közösség foglalkozik a témával.

Ennek eredményeképp boldogan engedtem el az életemből mindenféle szociális skatulyát, és minden egyes emberi kapcsolatomra a szokásos kategória helyett végre úgy tekintek, mint valami teljesen egyedi dologra. A vállamról még nagyobb teher szakadt le, mint azt előre gondoltam volna, a 'nem vagyok egyedül'-érzés csak egy hatalmas bónusz. Ezzel talán ez is a blog történetében valaha létezett legpozitívabb nagy fejezet.

The End

2015.02.01. 07:37

Eltelt két hét és még egy pár nap - az előző bejegyzést 0, azaz nulla ember olvasta el. Igazából emiatt ezt a bejegyzést is fölöslegesen írom, de érdemel a blogom egy tisztességes lezárást.

Ide is leírom, miért ez az utolsó posztom, hiába szólt az elmúlt pár post ugyanerről. Kétféle ember olvasta a blogomat: néhány barátom - már ha eszükbe jutott, illetve néhány ismeretlen, aki a blogol főoldalán böngészgetett. Ők a leírt gondolatokat pontosan úgy olvasták, amire a blogol ki lett találva: egy személyes blogot, egy ember gondolatait - anélkül, hogy azt a személyt ismernénk. Mindig, mindig valaki olvasta az írásaimat, ahogyan én is másokét - én is élveztem úgy olvasni mások gondolatait, miközben fogalmam sincs, hogy ki ír. Kommentelni még jobb volt. Sőt, pár embert sikerült is így megismernem!

Azonban a blogol bezárt. Átköltöztünk a blog.hu-ra. Nincs bajom a blog.hu-val, de ez egészen másra van kitalálva, mint a blogol. Van is itt blogom már rég óta ezen kívül, de mint személyes blog, nem működik. Hogy miért? Baromi egyszerű: nincs olvasóm. Való igaz, sehol nem reklámozom, sehol nem említem, csak posztolgatok a nagyvilágba - de ez a blogolon elég volt. Az a havonta 5 olvasó pont annyi volt, amennyiért érdemes volt írni. Itt viszont 0. Offline naplót írni sem rossz dolog, de egyrészt olyanom már van, másrészt azt nem az interneten fogom megtenni.

Tehát a lényeg: 6 év és 1 hónap után ez a bejegyzés a legutolsó bejegyzés a blog történetében.

Jellemző volt erre a blogra, hogy az életemre is jellemző fejezetekben írok, erre utalt a cím is. Bár már egyszer történt egy összefoglalás, jöjjön itt a blogban szereplő tizennégy fejezet címe és 'hatásai'!

  • 1.: 'kezdetek, nagy változások', pozitív.
  • 2.: 'kettősség, álarc', negatív.
  • 3.: 'végső lemondás', negatív.
  • 4.: 'egyensúly', pozitív.
  • 5.: 'The Darkest Times', negatív.
  • 6.: 'viszlát ELTE fizika, építkezés', negatív.
  • 7.: 'a kutatás kezdete... magamról és a világról', semleges.
  • 8.: 'lélek és tudás LVL UP', pozitív.
  • 9.: 'energiavámpír 1, KRE japán, low', negatív.
  • 10.: 'látszólagos pozitív változások, energiavámpír 2 és az illúziók, testi-lelki káosz', zuhanórepülés nagyonpozitívból nagyonnegatívba.
  • 11.: 'világjobbító véletlenek, vagy csak pozitív(abb) gondolkodás?', pozitív
  • 12.: 'Viva Emptiness', semleges
  • 13.: 'az egész világot akarom', pozitív
  • 14.: 'egy élet lezárása', mindkettő egyszerre.

Lassan alakulóban lenne a tizenötödik. De mivel itt és most vége van, erre már nem fog sor kerülni. Drámai duma, de mint már említettem, egy 6 éves blogtól búcsúzom, amihez sok minden kötött. Ez azt is jelenti, hogy nagyon nem akartam elismerni, hogy a folytatásnak ezúttal nincs sok értelme - de az előző posztból ez ténylegesen kiderült.

Így hát a tizennegyedik fejezettel vége a blognak. Aki olvasni akarja a gondolataimat, az az alábbi linkeken megteheti, de egy kérésem van: bár új bejegyzések már nem születnek ide, a blog attól még online marad. Kérlek titeket, a blog inkognitó mivoltát a lentebbi linkek alatti blogokban is tessék tiszteletben tartani!

  • Nyelvtanulós blogom: http://tanuljunknyelveket.blog.hu/ (Kissé lassan frissül mostanság...)
  • 'Világjáró' blogom: http://https://darrenavilagkorul.wordpress.com/

Kedves-kedves Perdition Chapters blogom, viszontlátásra! 

 

Van értelme?

2015.01.16. 20:05

Gondolatok jönnek-mennek a fejemben, de ritkán írom le ide őket. Nem azért, mert nem szeretném, csak...

...no, amiről eddig is szó volt. Ez a blog.hu egy más blog. Én is használom ezen kívül, de másra. A személyes blogomat viszont baromira furcsa itt tartani. Bla-bla-bla, ezt már egyszer leírtam, ez eddig nem új.

Viszont most olyat kérek a feltételezett olvasóimtól, amit eddig soha. A blogolon mindig volt értelme miért csinálni. Olvasták a barátaim, és olvasta egy raklap ismeretlen ember - én pedig egy raklap ismeretlen ember blogját. Sosem volt olyan érzésem, hogy offline naplót írok - az átállásig. Offline naplóm pedig már van, nem kell még egy.

Tehát amit kérek, kedves olvasó: ha itt vagy, és mondjuk elolvastad idáig, légyszi' kommentelj egyet. Akár álnéven, akár egy teljesen üres kommentet, én már abból érteni fogom. 

De ha nem vagy itt, kedves akárki, akkor a blog se marad. Ha viszont marad, akkor gyakrabban fog frissülni. Na'.

At last

2014.08.28. 13:56

"A tizennegyedik fejezet így hát egy élet lezárásáról szól, majd a tizenötödik pedig (remélhetőleg) egy új elkezdéséről."

Írtam ezt az előző bejegyzésem végén. Hát, egyelőre nehezen megy az a bizonyos lezárás. Amikor egy hozzám hasonló ember nem úgy hagyja el az országot, hogy fél-egy-két év külföldön tanulás (vagy hasonló), és visszatér, hanem úgy, hogy elképzelhető, hogy soha nem...

No és még valami. Már megint elkiabáltam valamit. Még itthon vagyok, így még az energiavámpír is jelen van sajnos. Könnyebb volt, ameddig nem láttam a képét facebookon naponta. Erre most sikerült egy olyat álmodnom vele, hogy... nem akartam elfogadni, hogy felébredtem. Valóságos és hirtelen volt, én pedig nem hittem a szememnek-fülemnek. Ez ébren is elég váratlanul érintett. És rosszul, nagyon rosszul. Szomorúan kell beismernem, hogy az ilyenekből 26 évesen sem sikerült kinőni. Kíváncsi vagyok, hogy reagálnék egy ilyenre mondjuk 20 év múlva. Azt rakja össze az agyad az álmodban, amire hosszú évek óta teljes szívedből vágyakozol. Még Edevis tükre is ezt mutatná. Vannak olyan álmok, a többség, amikor nagyjából tisztában vagy vele, hogy álmodsz, de nem, ez valósághű as hell. Aztán felébredsz. Hogyan lehet erre reagálni? Vannak olyan álmok szerintem mindenkinél, hogy a szeretteik, barátaik vagy családtagjuk meghal. Hacsak az ember nem 15 év körül van, ébredés után ezeken könnyen tovább lehet lépni. Maximum egy kicsit rossz kedvvel ébredünk, hiszen azért mégsem jó látvány. Mindazonáltal tudod, hogy álom, és továbblépsz. Ez viszont... lehet, hogy 20 év múlva már ezen is tovább lépek egyszerűen, hogy álom volt és kész. De most, 26 évesen még ilyen soha nem fordult elő. Ilyen.

Van egy elmélet (elmélet?), miszerint végtelen számú párhuzamos dimenzió létezik a világban. Aztán hallottam már olyanról is (ez tényleg csak elmélet!), hogy igazából nem is tudsz olyat álmodni, ami nem valóság. Valahol máshol. És álmainkban egy párhuzamos valóságból látunk jeleneteket. Talán sosem derül ki az igazság (sem a megerősítése, sem a cáfolása!), de ha és amennyiben így van... akkor utálom ezt a valóságot.

Na, mégiscsak kilyukadtam ide.. Fantasztikus.

Tizennegyedik fejezet

2014.08.04. 23:46

Még mielőtt életem első személyes blogbejegyzését megírnám a blog.hu-n, hadd emlékezzek meg egy kicsit a blogolról. És hogy miért jelent a váltás egy nagy törést a blogomban.

A blogol.hu nagyjából pont arra volt jó, amire készült - vagyis inkább amire a legtöbb ember használta. Soha nem bíztam volna rá egy nagy jelentőségű, nyilvános blogot, mint a nyelvblogom. De ugyanúgy, eszembe sem jutott volna egy olyan blogot a blog.hu-ra bízni, mint ez.

Miért, milyen ez a blog? Tekintse ezt az olvasó 'bemutatkozásnak'. Ez egy olyan személyes jellegű blog, mint akármelyik másik volt a blogolon amely a saját gondolataimat tartalmazza magamról és a világról. Amolyan nyilvánosság elé terjesztett napló - bár talán helyesebb úgy fogalmaznom, hogy 'a naplóm nyilvánosság elé helyezett része'. Mindezt teljesen inkognitóban. Mi az értelme ennek az egésznek így? A blogol.hu-n oldalt voltak nemrégiben frissült blogok, amelyekbe néha beleolvastam. Fogalmam nincs, hogy kik ők, csak a gondolataikat ismertem. Sem azt, hogy hol élnek, hány évesek, mit csinálnak, sokszor még azt sem, hogy milyen neműek. (Kivéve persze ha ezek kiderültek a posztokból.) Ez a fajta passzív eszmecsere olykor nagyon jólesik az embernek, nekem legalábbis igen. Elgondolkodtató. És ha épp olyanom van, még válaszolok is. Ebből olykor közelebbi ismeretség is született. Én pedig kiírtam a gondolataim egy (nagyon kis) részét a blogomra, és örültem, ha valaki válaszolt rá. De annak is, ha szimplán sikerült egy percre elgondolkodtatnom. Nagyjából erről szólt az egész blogol. Kevésbé volt felkapott, mint a blog.hu, egy zárt közösség volt.

Ami ezzel a blog.hu-ra költözéssel egy kicsit sérült. Talán még életemben nem jártam a blog.hu kezdőlapján (talán csak amikor a nyelvblogomat csináltam), de valahogy visszataszít a gondolat, hogy ezzel a bloggal megjelenhetek Magyarország legnagyobb blogjának a címlapján. (Mert a blogol így működött: a legfrissebbek ott voltak.) Őszintén szólva, nem tudom, mi lesz így ezzel a bloggal. Talán csak az idő dönti majd el.

De térjünk vissza hozzám... Egyelőre mintha minden a normál üzemben folyna. Na de puff, nálam sem zajlik semmi sem a normál üzemben. És a történteket nagyon-nagyon kétoldalúan tudom nézni. Kezdjük a negatívval.

A felvételi eljáráson elért tragikomédia volt az elmúlt időszak tengerében a jéghegy csúcsa. Nyilván én is hibás vagyok, de a (nagyon érzékeny) igazságérzetem még így is nagyot sérült... újra. Gyakorlatilag nevezhetjük a 14-15 éves korom óra tartó korszakot abszolút egy helyben toporgásnak, és bár voltak időszakok, amikor valóban nem könnyítettem meg a saját dolgaimat (ez kezd visszatérni), nem hiszem el, hogy senki más ne lett volna olyan helyzetben a világon, amilyenben én. A különbség a 14-15, pláne a 17-18 éves koromhoz képest, hogy most annyi minden megvalósításra váró tervem volt, hogy nem győztem birkózni velük. És még ha csak ez lenne az első fail az időszak alatt, ez az elbaszott felvételi eljárás! Akkor legyen. De a probléma mélyebb ennél, sokkal. Ehhez meg még hozzájön ezernyi dolog, amit most még megemlíteni sincs kedvem. (Elkezdtem írni, de delete.) Ezért az egészet múlt időbe helyezem. A fene mindenbe! Vajon hogyan működik ez a világ? Lesz még egy életem, ahol próbálhatok javítani a mostanihoz képest? (Ha lesz, akkor nem lenne most is az a dolgom?) Vagy ez az egy életem van, aminek a halál után végérvényesen vége? Nagy kérdések. Mindenkinek megvan rá a maga válasza saját magára nézve. Nekem nincs rájuk válaszom. De egy valami biztos: most itt vagyok. És úgy érzem, hogy beragadtam egy infinite loopba. 

erre van a kifele? Külföldön. Bár egyelőre nem ott, ahova mindig is gondoltam. Jelenleg minden porcikám Angliába hív. Sok dolgom van ott, és van, aki segítsen elkezdeni a boldogulást. Mindemellett nekem is segítenem kell ott valakin, miközben sok kérdésre várom a választ, és még több új fog születni, ha sikerül ott az ideiglenes élet. 

Milyen változásokkal jár? Nos. Az itthon megkezdett lányügyeknek vége. Pedig egy hosszú, 4 éves történet közeledett a boldog siker felé. De ahhoz pont az kellett volna, amit most elbuktam. Változás még? Óh, igen, viszlát energiavámpír! Többé nem nyomaszt a gondolat, hogy 'mindössze' 300km választ el, egy többé-kevésbé szomszédos országban. Mindig-mindig visszatérsz, mindig átgondolom, hogy mennyi minden van ebben az egészben, és mégis mi az, ahol ennyire hibádzik a dolog. Így viszont never again, mert nincs miért. 

Hupsz. És a családom és a barátaim? Nos, egy-két igaz barátom éppen hogy közelebb kerül hozzám. A pedig többi barátot illeti... A világ egyre kisebb. Ez igaz a családra is. 

És akkor most jöjjön a dolog pozitív oldala. Nem maradtam tervek nélkül! Ezek csak egy ún. B-tervek. De tele vagyok velük, és elvárásokkal is. És mi sem okoz nagyobb örömet, mint kilépni az infinite loopból. Nagy különbség van a 'büntetés' és a 'B-terv' között, és kicsit fel is szabadít. Eddig is a levegőben lógott a külföldre költözésem, ennél nagyobb indikátor nem is kell!

A tizennegyedik fejezet így hát egy élet lezárásáról szól, majd a tizenötödik pedig (remélhetőleg) egy új elkezdéséről.

Time to split!

2014.04.23. 03:10

Amikor a poszt gondolata felötlött bennem, még fogalmam sem volt, hogy megszűnik a blogol. Így azonban még aktuálisabb is!

Szemléletváltás ide-oda, ez egy olyan időszak nálam, amikor nehéz a dolgokat megtartani. Ezért inkább hallgatok, egészen júniusig, hiszen akkor lélegezhetek majd csak fel. Ez azt jelenti, hogy nem hogy személyes bejegyzés nem lesz, még a gondolkodást is beszűntetem addig. (Fotoszintetizálni azért nem kezdek el.)

Azonban mindez a személyes, magán dolgokra vonatkozik. Mert írtam én itt már mindenről: zenéről, nyelvekről, és mindenféle világi dologról. Ezzel két probléma van... Probléma 1.: azok az írásaim ezen blogot olvasó embereket nem érdeklik. Ezzel tisztában vagyok... Probléma 2.: ez egy "inkognitó" blog. Kétféle olvasóm van: a nagyon közeli barátaim, és a teljesen ismeretlenek. Ez nekem így jó és így szuper, a személyes kínjaimnak ez a legjobb "közönség". Viszont egyes írásaimnak meg nagyobb figyelmet szeretnék, amit akár ki is linkelhetek facebookra.

Mindezért a legjobban akkor jár mindenki, ha ez a blog kettéválik. Nyelvekről, zenéről, közlekedésről, és minden "hobbimról" ezentúl a következő blogban fognak írások készülni: http://darrenmatters.blog.hu . Beüzemelve még nincs, az első poszt a napokban várható.

FONTOS! Ez a blog megmarad (azaz kényszerköltözik majd a blog.hu-ra, aminek egyáltalán nem örülök, ennek a blognak a blogol.hu a legjobb hely!). Ide le is írtam a másik blogom címét, tessék látogatni azt is. DE! Visszafele nem szeretnék 'reklámot'. Még egyszer: nem szeretném, hogy az új blogról bárki rátaláljon erre a blogra!

Mivel azonban ez a blog a személyes blog marad, és említettem, hogy júniusig nem lesz új poszt... És a blogol június elején szűnik meg... Ez a legutolsó posztom a blogolra. Na jó, nem, mert az új (kényszer)címet majd bemásolom.

Így hát, kedves blogol, köszönöm az elmúlt... hány évet is? 8-at biztosan (elődblogok...). Az egyetlen rossz lépése a blogolnak amióta használom, az az, hogy megszűnik. A blog.hu is jó, de egészen más kaliberű. Elhiszem, hogy pl. pont a blog.hu javára az itteni látogatottság csökkent, de szerintem sok volt az állandó felhasználó, akik semmi pénzért nem akartak a blog.hura menni. De hát, ilyen az élet.

Az 5 éves, 13 fejezetes Perdition Chapters is ezennel búcsúzik innen. Május elején lesz egy poszt itt, az új címmel. Viszlát!

Átgondoltam, hogy talán ez mégsem egy új fejezet, hiszen a Tizenkettedikben nem történt sok dolog. De az is egy teljesen más történet, és ez is teljesen más. Hogy jól megfogalmazzam, menjünk vissza a kezdetekhez...

...2008 nyarára. Még ez a blog sem ment akkor. Az akkori idők a blogon szereplő Ötödik fejezettel együtt talán a legsötétebben és a legrosszabbak voltak. De egyik sem volt hiábavaló, hiszen (bár akkor még nem tudtam) egy változást készítettek elő. Változást bennem, a viselkedésemben, a felfogásomban, a világnézetemben, de alapvetően mindenben - ez a változás pedig szerintem most van a tetőpontján, ha nem is ért még véget. Kézzelfogható változások is történtek. Addig inkább csendesebb voltam, most inkább 'hangosabb'. Addig inkább otthon ülős voltam (és teljesítettem be szinte mindent, amit a rák csillagjegy jellemzőinek tartanak), most inkább mehetnékem van. Addig pesszimistán és sötéten láttam a világot, most már nagyon közel járok az egyensúlyhoz (a túlzott optimizmus és 'a világot rózsaszínben látni' talán még rosszabb, mint a pesszimizmus és a borult szemléletmód!) És ami talán a legfontosabb: mindig is tele voltam tervekkel. De addig a tervek igencsak hosszú távra készültek, és sok mindennek kellett klappolnia ahhoz, hogy egy ilyen hosszú távú terv megvalósuljon. Vagy akár legyen belőle valami is... Most a terveim többsége a közeli jövőt veszi célba. Hiszen ha egy ember olyan természetű, hogy mindig a távoli jövőben él, arról soha nem fog leszokni, 20-40 év múlva sem, és úgy is le lehet élni egy életet, hogy a legfontosabb időt nem veszi valaki figyelembe: a jelent, a mostot. Pedig...

Meg kell jegyeznem, hogy természetesen nem a következőkben leírt dolgok okozták egyedül a változást, de ebben a bejegyzésben most egy bizonyos témakörre fókuszálok. Mert most ez a lényeg.

Visszatérve 2008 nyarára. Tipikus jelenet, amikor az ember lába alól kicsúszik a talaj, semmi nem sikerül, és lelkileg is egy roncs. Többek között ennek is volt köszönhető, hogy nem kívántam többé részt venni az éppen akkor átalakuló felsőoktatási bohócságban, így egyetem nélkül maradtam. A kulcsmomentum itt volt. A kérdésem az volt magam fele: akarok-e én még valaha egyetemre kerülni? A válaszom egyértelmű igen volt. 'Akkor ideje addig is tanulni valamit, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.' Ez lett a japán nyelv. Ismerőseimnek ez a történet már lerágott csont, de ezúttal a folytatás is itt van, ami egy kerek egész történetté állt össze.

Elkezdtem tehát tanulgatni japánul. Nemcsak hogy nagyon tetszett a nyelv különlegessége, és nemcsak hogy igen gyorsan haladtam magamtól, még a japán kultúrát is jól megismertem. És fel is kellett ismernem, hogy a világon nem mindenhol olyanok az emberek, mint itt Magyarországon, Európában. Ami Japánban a normális, az sokkal jobb, mint ami itt a normális. Szépen lassan egy nyelvvizsgát is megszültem, majd Japánt bejárva elkezdtem járni ismét egyetemre, ezúttal japán szakra.

De itt nincs vége a dolognak. Mivel felismertem, hogy ez működik, ettől úgy érzem magam jobban, hogy közben egy baromira hasznos dolgot csinálok: tanulok egy nyelvet. Elkezdtem hát több nyelvet tanulni. És többet. És még többet. Már éppen túl sokat is talán. (Megjegyzés: nagyon-nagyon lassan haladok a 25-30 nyelvemmel, de biztosan. Lassan mindegyikből begyűjtöm az alapvető társalgáshoz szükséges tudást hiánytalanul.) De ahogy ezeket a nyelveket tanultam, úgy ismertem meg a kultúrákat is mögöttük, pont ahogy a japánnal is történt. Jött a gondolat, hogy miképp fogom én mindezt megnézni, mindezekkel az emberekkel beszélgetni, mindezt a saját szememmel látni...

Két válasz van erre. Az A válasz a lottónyeremény, vagy más mód a hirtelen meggazdagodásra, hogy aztán éljem a gazdagok gondtalan életét, és úgy utazzak a világban és akkor, ahogy nekem jólesik. Csakhogy ez nekem sosem volt célom. Maradt tehát a B válasz: olyan módot kell találni, ami nemcsak hogy nem kerül pénzbe, még a fogyasztói társadalom általi szennyezésben sem veszek részt vele. Hopp, az egyik hobbim a biciklizés!

Mégsem az én ötletem volt eredetileg az európai (khm, skandináv) körút, de nagyon megtetszett. És amikor már visszafordíthatatlanul mehetnékem volt, mert már a szervezés közben ráéreztem az ízére, akkor került fel az i-re a pont, ugyanis facebookon szembe jött velem ez a cikk. A lényege, hogy két magyar ember, Árpád és Zita elindultak egy biciklitúrára... 1000 napja. Éppen Új-Zélandon tartanak. A naplójukat, melyben minden egyes napról írnak valamit, izgalmasabbnak tartom néhány regénynél vagy filmnél is! Pedig nem volt rá az út méretéhez képest sok pénzük. (Sőt, már el is fogyott, ezért 'kénytelenek' dolgozni, hogy aztán átszelve az amerikai kontinenst hazaérkezzenek.) Egyetlen dolguk volt: az elhatározás. És ez több mint elég! Elég ez egy ilyen utazáshoz is, és a nyelvtanuláshoz is!

Na de miért is írtam mindezt én most le? Például azért, mert így sokkal jobb érzés létezni, mint eddig. És azért is, hátha valakire hatok vele. Egyensúly kell a pozitív és a negatív dolgok között, ne tervezz annyira a jövőre, hogy bent ragadj, inkább tervezz közelebb, de azt VALÓSÍTSD MEG, és éld meg a mát. És még egy kis extra: kezdj el egy nem európai idegen nyelvet, tanuld meg, beszélj a helyiekkel, utazz ki hozzájuk, és legyél 'open minded'.

Bumm, Dalriada

2014.01.19. 03:46

Próbálok annyira tömör lenni, amennyire csak tudok, és kerülni a 'szokásos' szházoldalas írásokat.

A Fergeteg album óta mostanában van először, hogy kicsit megromlóban van a viszonyunk. Köztem és köztük. Kezdve a legújabb albummal, a Napisten Havával, ami - bár sokat 'fejlődött' bennem a dolog, még mindig... meh. Hiába vannak rajta jó számok is, amiket külön-külön szeretek, de a képzeletbeli rangsorban a Napisten Hava akkor is legalul van, méghozzá igen sokkal lemaradva. Na és itt vannak még az elmúlt időszak koncertjei is, amik - szintén a Fergeteg ideje óta először - nemigen győztek meg engem. Mintha valami szétesőben lenne. Hogy ebből mi lesz, fogalmam sincs, de a poszt lényege a születésnapi koncert.

Nézzük a tényeket, aztán a benyomásokat. Így nézett ki az este: volt egy ~fél-háromnegyed órás Fajkusz-magánszám. Aztán az első szett, a régi számok:

1. Védj meg, láng! (Fergeteg)
2. Védj meg, láng! - első rész (Jégbontó)
3. Galamb
4. Búcsúzó
5. Tűzhozó
6. Népdal
7. Téli ének
8. Vérző ima
9. Walesi Bárdok 1.
10. Walesi Bárdok 2.

A második szakasz egy Fajkusz bandával közösen előadott akusztikus rész volt:

11. Szabad madár
12. Hej, virágom
13. Ágnes Asszony 1.
14. Ágnes Asszony 2.
15. Zách Klára (!)

Az utolsó rész pedig egy slágergyűjtemény:

16. Saltarello
17. Napom, fényes napom
18. Bor Vitéz
19. Ígéret
20. Égi Madár
21. Hírhozó
22. Kinizsi Mulatsága
23. Szent László 1.
24. A Nap és a Szél háza
25. Leszek a hold
26. Hazatérés
27. Borivók éneke
28. Szondi Két Apródja 1.
29. Dudás
30. Hajdútánc

Összefoglalásként egyszerűen elintézhetném azzal, hogy 'életem egyik legjobb koncertje volt, az összes eddigit beleértve'. De azért ennél egy kicsit többet írnék...Először egyenként a részekől.

A régi számok nagyon rég kerültek elő utoljára. Pl. a két védj meg láng és a galamb még mindig úgy szól, mint régen. A tűzhozó régebben került elő, mint a téli ének. A vérző imát már azt hittem, sosem hallom többet élőben. A népdalt pedig amúgy sem nagyon játszák, de ezzel az estével remélem ez változik.

Az akusztikus szett meglepő volt. A hej virágomat játszották már így élőben, amikor én 40 fokos lázzal itthon maradtam, azóta bánom. Az ágnes asszony egyszerűen epic volt így. A zách klára pedig... te jó ég! Divat mostanában a zenekarok legmetálabb nótáját akusztikusan előadni (Opeth - Demon of the fall), de mennyire jó is volt. A pogó talán azért egy kicsit így is túlzás volt.

A Salrarello - akármennyire húzom a szám - élőben üt, jó fájdalmasat. A Szelek album lassan a Kikelet sorsára jut, azaz semmit nem játszanak róla - most ezt is megkaptuk. A legvégén a hajdútánc nemigen hasonlított a hajdútáncra, de a körülményekre való tekintettel ez nem is baj.

A már említett szétcsúszásnak nyoma sem volt. Kb. ezer ember volt a Dürerben, és mindenki csak miattuk. Fajkuszéknak egész végig fülig ért a szájuk - na, ez is ritka ám. A Fajkusz-magánszám után valami leírhatatlanul epic volt, amikor egyszer csak elkezdte a Dalriada a védj meg lángot. A közönség annyira tombolt, az elejétől a végéig, hogy talán én olyat még nem is láttam. Ők meg csak jöttek és robbantak. Nem először (nem tizedszer (nem huszadszor)) láttam őket, de ennyire jól és összeszokva eddig még soha.

Egyszerűen hiba lett volna ezt a koncertet nem rögzíteni. Szerencsére nem hibáztak: nemsokára DVD-n nézhetjük vissza az egészet. Legalább akkora becsben fogom tartani, mint a Roundhouse Tapest. És mit hoz nekik a jövő? Sokszor átgondoltam már ezt, aminek általában igen pesszimista vége lett. Bár még mindig azt mondom, hogy sok minden fog kiderülni velük kapcsolatban, ez után egyszerűen nem tudok nem optimistábban gondolni erre. Pedig az nagy szó...

Persze írhattam volna csak ennyit:
-Jó.
-Bővebben?
-Elég jó.

Tizenkettedik fejezet

2013.11.27. 00:42

Írtam idén februárban egy összefoglalást. Ott már írtam, hogy a fejezetekre tagoltság rám több, mint jellemző. Talán éppen ezért ez a blogom maradt meg ilyen sokáig... Az előzők eltűntek a fejezetváltásokkal együtt.

Még mielőtt elkalandoznék... Abban az összefoglalásban nagyon könnyen látni lehet, hogy egy-egy fejezet honnan indul, és hol ér véget. Ezt mindig viszonylag könnyen meg lehetett állapítani...

Most először azonban más a helyzet. Fogalmam sincs, hogy hogy állok ebben a képzeletbeli mércében. Egyelőre azonban ezt vérbeli és örök pesszimistaként sem tudom teljesen negatívan értékelni... Hiszen talán olyan üres. (Tíz éves a Viva Emptiness, mondtam már?) Lássuk, meg lehet-e tölteni azzal, amivel én szeretném...

London

2013.11.27. 00:25

London szép, London jó, London finom. Legutóbb 8 éve voltam ott, és még egy évvel előtte is, tehát nem volt újdonság. Mivel itt is volt, hogy egész nap egyedül voltam, itt is tudtam magamnak programot szervezni. Pontosan olyat, mint Bécsben: rajtam kívül senkit nem érdekelne. (Igen, a metrórendszer lenyűgöző, a DLR-rel és az Overgrounddal együtt! A buszokat nem nagyon szeretem, nade Londonban azt is...!) El kell ismerni: Londonnak van egy sajátos hangulata, ami semelyik másik városra nem jellemző. Persze, minden egyes városnak van ilyene, de London valahogy mégis csak más. Jó volt visszatérni, csak ostorozom magam, amiért punci voltam becsöngetni az én Londoni Öreg Nénimhez.

Ám wonderful London ide vagy oda, nem ő volt a főszerepben, hanem V és G. Elsőként ők lépték meg, amit a barátaim nagy százaléka meg fog, talán magamat is beleértve. Ez azért elég negatív...

süti beállítások módosítása