A figyelmetlenségem határtalan. Persze elröhögcsélek rajta itthon, hogy elcsesztem a jelentkezést, de amúgy nagyon... lesújtó. Hogy ennyire figyelmetlen vagyok. Holnap (azaz ma) rohangálhatok az ügyfélszolgálatra. És komolyan én szervezem meg a japán utat? Ilyen figyelmetlenül TÉNYLEG minden úgy lesz, ahogy elterveztem, és nem fogunk egyik éjszaka sem kint ragadni Tokiótól 800 km-re?

Vagy mégis jó ez így... Mert emiatt most rettentően ideges vagyok - a legjobb módja a gondolatterelésnek. Amiket ma rájöttem, hogy nem tudom kiadni magamból. Érdekes helyzeteket hoz az élet. Nem tudom, hogy miért alakult így, de teljesen 100%-osan egy ember van, aki érdemben hozzá tud szólni ahhoz, amit nagy nehezen elmondok. De talán azért, mert képes 'lebalfaszozni', belém rúgni előről-hátulról kettőt-kettőt ha valami hülyeség van épp terítéken... De legalább ez kölcsönös... Lenne, ha nem tűnt volna el. Egy fél éve, minimum. Beszéltem a polcról... már rengeteg minden van rajta. De még bírnia kell... A nyelvvizsgákig, az érettségikig, Japánig.... Ha kibírta, akkor én magam fogom leszakítani, gyökerestül, fallal együtt... 

Az idézetek jók, az idézetek szépek, az idézetek finomak. Szinte minden állapotra van egy-két fantasztikus mondat. Egy jó ideje tökéletesen leír mindent ez: "Outside in the park The days move along, And nothing ever changes". De lassan visszajön a 'dáj ól'-dolog, és vele együtt: "You are not dead... You never existed."

Talán átnevezhetném ezt a blogot valami zenei blogra. Mert az is rólam szól, az én zenéimről, az én véleményemről, stb. Mert ha másról írnék, az csak negatív lenne. És igen, kell negatív is, de ez most egy ideje nem az az egyensúly, amit mindig emlegetek. És amikor ilyen időszakot élek, akkor egy olyan napról, mint a tegnapiról (szombat) is tudok egy pár olyan negatív élményt, amin aztán elkezdhetek magamban csámcsogni. Olyan mélyre meg azért nem süllyesztem az írásaimat, hogy K-ról írjak éjjel nappal... vagy igazából akár egy keveset is.

A 'menetrendet' sem tudom tartani: nagyon elcsúsztam a finnel. Vagy erőt veszek magamon, és lenyelem ezt a sok zizit, hogy végre tudjak koncentrálni... Vagy csinálok valami hülyeséget, és akkor talán egy baráti körrel kevesebb. De egy biztos, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne sikerüljön, mert akkor újfent bizonyítok magamnak: fail, amire mondok valami kifogást. Ebből már kicsit elég... Még akkor is, ha az eddigi 'kifogások' tényleg valósak voltak. Nem lehet több.

És ezt leírom ide, így emlékeztetve magamat erre még másfél hónapig. De... őszintén, és az önsajnálat legkisebb szikrája nélkül: nagyon rég óta ha végre valami úgy történne, ahogy az nekem is kedvező, és nem a sors ellen kéne dolgoznom mindig... jobb lenne, sokkal. És könnyebb. Körülöttem épp ez történik szinte mindenkivel, de már egy kicsit nehéz együttérezni... Especially a V és G páros...

Ígérem több Dalriada nem lesz a közeljövőben. Ez sem lesz hosszú, de szó nélkül nem mehetek el a koncert mellett...

Jó volt. És sokat közrejátszott, hogy ott volt Zs, másikD, Só és L. Volt egy Nightquest. A lánynak tényleg gyönyörű a hangja, nagyon hasonlít Tarjáéra, de még mindig nagyon amatőrök. És nem próbálnak. City Of Moon-ék sem nagyon, mégsem süt róluk az amatőrség. Van még mit fejlődniük. Volt Kerecsen Sólyom, de nekem a hangolásuk bőven elég volt. Bocsánat, ha ezzel valakinek megsértettem a lelki világát. Volt Tűzmadár, ami egyáltalán nem az én világom, de süt róluk, hogy imádják, amit csinálnak. És jók is benne. Csak nem nekem szól a zenéjük, de nagyon nem. Volt Sear Bliss, akiket mindig jó látni, de annyira nem mozgat meg a zenéjük. Azért hidegen sem hagy, főleg a régi, de na. És Dalriada után volt egy Csejtey, amit nagyon szívesen megnéztem volna, mert Rockmaratonon nagy koncertet adtak (az elejét láttam, el is kapott egy nagy adagnyi Rockmaraton-fíling), de technikai okok miatt hazajöttünk.

No, Dalriada. Megint sokan voltunk, természetesen én megint első sorban, és megtörtént az, amiről csak úgy fantáziáltam, de csak a poén kedvéért. Odajön hozzám valaki, és megszólal ANGOLUL: "bocsi, de nem te vagy a Zách Klára klippjében?" Wow. Öhm. De. Sajnos. Nemsajnos. Azértjóérzésvolt.

Mint kiderült, a lány egy horvát lány (nem külföldi magyar, horvát), és 7 órát vonatozott, csak hogy itt lehessen. Mint kiderült, a szövegetet is tudta kívülről, az összeset. Az Ígéretes számokat is :D Hoppá... Na de a koncert: a számok biztosak, de a sorrend nem...

De az biztos, hogy a szokásos Fajkusz-intro után a szokásos, Szelek-megjelenés óta mindigelsőszám Nap És A Szél Házával nyitottak. Az is biztos, hogy a második a 'varacskosdisznó-nóta' Égi Madár volt. Innentől csak 80% a sorrend, de emlékeim szerint a Védj Meg, Láng! - 1. rész jött, és ahogy szokás, rituálisan szétszedték/tük egymást rá... Ahogy szokás. Szent Misa, hányszor hallottam már élőben ezt a számot? Hát még albumon, de még mindig nem unalmas. Jött a meglepi, a hej regő-rejtem Tavaszköszöntő, csak hogy egíssígünket megőrizzük. Na ez viszont rég volt, minimum 2 éve, de tetszett a fejemnek. Meglepődtem, hogy Arany-albumot konferáltak fel, de Fajkuszék sehol. Mint kiderült, a János Pap Országa miatt nem mozgatják meg magukat. Szégyelve magamat, de bevallom: annyira túlzottan én sem... Jött a Hazatérés, szintén: jó volt, mint mindig. Kötelező. Amit viszont már kezdtek elfelejteni, és legalább 2 éve (ha nem több) volt a Téli Ének is. De térjünk vissza a kötelezőkhöz, hiszen akármilyen rövid egy Dalriada koncert, a Walesi Bárdok kell. Első és második részt kaptunk belőle. Folytatva a kötelezőket, volt Tűzhozó, és... (Na itt a sorrent tuti nem jó, mert nem jött két Kikeletes szám egymás után...) újfent egy ritkaság. Itt Andris bemondta, hogy van a koncerten egy horvát lány, Renata, aki írt neki egy e-mailt, miszerint 'követeli tőlük a Búcsúzót, és addig fog spammelni, amíg el nem játszák egyszer. És amúgy hol van ez a Renata?' Szerintem nem láttatok még embert elpirulva, ha nem láttátok őt :D Mellettem két emberke felültette a vállukra, és Renata úgy nézhette végig a számot. Nagyon tetszett ez az egész :). És végre-valahára a Fakjusz-banda felfáradt a színpadra, és elkezdték játszani az új számokat. Bár nem pont azt, amire számítottam... Ő pedig a Kinizsi Mulatsága. Ütött, szólt nagyon! Hát még a Zách Klára, szerintem mondhatom, hogy ha Fakjuszékkal játszanak, akkor ez is egy 'kötelező' lett... Persze nem véletlenül. Aztán meglepetés, bárszék és akusztikus gitár elő, a Leszek A Csillag személyében. Hát ez jobb élőben, mint albumon! Emlékeim szerint ez után a Bor Vitéz jött és pusztított, de ez utóbbiban fel sem ért a címadó Ígérethez. Eljátszották, van Misa!!!!! Nagy buli volt erre, még akkor is, ha a közönség 'többsége' (?) most hallotta először... Majd megint Arany-album, mégpedig a Szent László, abból pedig mind a kettő. Még jó, az album - szerintem - legjobban sikerült számai. Innentől a sorrend biztos, mert - fogalmazzunk úgy - eléggé megmaradt bennem. Viva la Dalriada-féle monumentális számok, de amikor felkonferálták, hogy Leszek A Hold, azt hittem, rosszul hallok. De legalább kiderült, hogy Barna tud finnül. Legalább is úgy tesz, de ki tudja. Szájtátás volt végig, mint egy éve a Tavasz Dala alatt. Sajnos ezután a Szondi Két Apródja első részével búcsúztak, de persze átverés volt, ahogy egy metálzenekarhoz illik. Azért a tömeg tetszett: a 'vissza, vissza' és 'Dalriadaa, Dalriadaa' skandálás után amikor az első tag megjelent a színpadon, ez átment egy egyetemes 'Hajdútánc, Hajdútánc'-féleségbe. Pont mint tavaly a Zách Klára. De mind a kettő szám piszkosul-mocskosul össze van rakva, és kell, mint nekem az Opeth... Tehát utolsó számként eljátszották a 'német fesztiválszemetet' (ez volt a klippjére majdnem az első komment Youtube-on), a Hajdútáncot.

21 szám, több, mint két óra, társaság, ZENE, minden. Minimum agyfaszt kaptam volna, ha erről lemaradok. Jött a hírnév, maradt a családias-testvéries hangulat, elmúlt az amatőr Dalriada, lett egy felnőtt Dalriada, és mindenki örül. Egy fél napra még én is abbahagytam a hülyeséget.

Nagyon-nagyon örültem a Leszek A Holdnak, nagy nyomot hagyott bennem, de ami azért hiányzott: egy szám a Fergetegről, a Galamb - amit már ezer éve játszottak, és az Igazi Tűz.

És szívesen megversenyeztetném a Dalriadát és a Sonata Arcticát: egyik koncert sem hallatszik igazán, pláne a vokál nem, szimplán azért, mert nincs az a hangosítás, amelyik kb. 1000 embert túlkiabál. Melyik közönség a hangosabb? :)

Előzmények: 2010-09-21.

A kettes tényleg kimaradt, erről sajnos nem tehetek. A november is jócskán elmúlt már - ám az Ígéret még mindig nem jelent meg - köszönhetően a nemzetközi kiadónak és terjesztésnek. Ám a torrentekre kiszivárgott, ahogy azt egy nagy kiadónál várni lehetett. Nem tudtam ellenállni, leszedtem én is. Ettől függetlenül fontosnak érzem elmondani: akinek nem ér meg a CD 2000 ft-ot, az álljon sorba a kihelyezett giotinhoz, köszönöm szépen.

Tehát kicsit utóbb, vagy épp kicsit előbb, itt van nekünk az Ígéret.

Amit eddig is tudtunk: egy klippes Hajdútánc, mely annyira megosztotta a közönséget, hogy nagyon, egy Hozd El, Isten, ami annyira nem lopta be magát a szívembe - most sem, illetve egy 'fél' Leszek A Csillag, melyet ha UV fényben világítasz meg, akkor látszik, hogy igazából az 'Amorphis' szót vésték oda. Még 2010-ben elkészült, ez pont a szokásos egy év, ami kell egy Dalriada albumnak. De ennyi idő alatt ennyi ötletet honnan szednek? Én fel sem bírom fogni. Vannak szembetűnő változások, mint például az, hogy sokkal több a hörgés a zenébe. A Dalriada alapból nem egy hörgős banda, csak színesítésként szerepelt eddig - de most ebből egy kifestőkönyv is tele lenne. Sokaknak nem tetszhet... Nekem igen! És a Fajkusz banda. A Kikeleten csak kis plusz volt a hegedű, de még az Arany albumon is csak 'demó verzió' ahhoz képest, hogy mi megy itt. De lássuk, hogy mi megy itt!

Első szám az Intro. Ezek egy Dalriadánál nem sok vizet zavarnak, semmi extrém dolog... nem úgy most. A Fajkusz banda által készített szám rendesen megcsinálja a hangulatot - a szám elején a recsegő effektről a Sonata Arctica - Good Enough Is Good Enough jut eszembe. És még ezt is megtoltották egy kis progresszív ritmussal. Nem éppen magyaros, de ez kellett ide.

A Hajdútánc pedig úgy kezdődik, hogy levegőt venni sincs időd. Én személy szerint már rongyosra hallgattam, és szerintem fantasztikus szám, ámbár sokak szerint nem. Eddig mindenki sírt, hogy 'több hörgést a Dalriadába', és amikor megtörténik, akkor 'fúj, egy lány ne hörögjön'. Márpedig itt Laura pontosan ezt teszi, és elég jól. Spoilerként elárulom, hogy ez a későbbiekben egyáltalán nem jellemző az albumra, csak erre a számra, de mocskosul el is találták.

A következő Hozd El, Istenről már meséltem, és nem éppen jókat. Félre ne értsen senki, a számmal semmi baj - ha valaki más banda száma lenne, ugrálnék örömömben, hogy ez milyen jó. De amik még ez után jönnek, azokhoz nem ér fel. A többi számban egyszerűen annyi újítás van, hogy nagyonsok. 3:30-nál azért vicces a boci-boci-tarka. Aztán ki tudja, a Búcsúzót és a Kikeletet is jó sokára szerettem meg.

Na aztán jön a Mennyei Harang, itt kezdődik az igazi újdonság. Mármint... ÚJDONSÁG. Ebben a számban ha nem lenne Laura és Andris hangja, nem mondanám meg, hogy Dalriadát hallgatok. Nagyon jó lett! Zongorásan kezdődik, de kicsit Korpiklaanisan folytatódik. És hallani, hogy a Fajkusz banda már egyet jelent a Dalriadával. Innentől nincs megállás, ezzel a számmal kezdődően a Dalriada igencsak megmutatja, hogy milyen fából faragták. Nem elég, hogy ez borzasztó jó szám...

...de jön a címadó Ígéret, ami egy pár hallgatás után a kedvencem lett. (Azt hiszem...) Hát hogy itt mit művelnek! Amikor Laura vagy Andris énekel, akkor lassú a szám, de ha épp nem, akkor 'insane mode on'. A szám közepén belekezdenek valami eszeveszett Sonatás versenyfutásba, amiből egy olyan Fajkusz bandás trollkodást hoznak ki, hogy az ember csak pislog. És leesik a feje. Még egy fontos dolog, az Ígéret album nagy újítása itt érződik először igazán: a refrének. Tudnék élni refrének nélkül, az Opeth is létezik nélkülük és köszöni szépen, jól meg is van. De itt most tényleg van 'létjogosultsága'. Mert meg van csinálva, de nagyon jól!

Lehet sablonos vagyok, de az Igazi Tűzről én azt hittem, hogy valami Tűzhozó tempójú-hangulatú valami lesz, de tévedtem. Ő itt kérem szépen egy Dalriadás viszonylatban vett lassú szám. De hogy milyen jó az énekdallam, azt egy hidegrázás is érzékelteti. Ja igen, beszélrem már a REFRÉNekről? Pár éve pontosan ezért szerettem bele az Igaz Hittel című számukba, a refrén miatt. Ha az jó volt, akkor ez édenkert. Nem tértem még ki a szövegekre, de meg kell említenem, hogy az is csillagos ötös, Andris megint nagyon tudta, hogy mit csinál. És jön egy olyan gitár téma, hogy amit ha akarnák sem tagadhatnák le, hogy mostanában töménytelen mennyiségű Amorphis-t hallgattak.

Jön a Kinizsi Mulatsága, ahol a tempó is visszatér. Na ez is egy olyan szám, hogy wow. Kezdem a szokásossal, a REFRÉNnel. Hogy mi a fene lelte őket, az jó kérdés, és nem is érdekel, de lelhetné még őket egy párszor. Ez egy olyan szám, ahol nagyon nincsen instrumentális zenélgetős rész, egy történetet mesél el - igazából nagyon erős Szent László behatásról van szó. Szövegileg olyan törökgyilkos, mint a Virrasztó. A végén pedig egy kis Tadeusz/Barna + Laurás hörgés. Ilyet sem nagyon csináltak még.

De aztán olyat sem, mint a Hadak Útjában. Rendesen felhúztam a szemöldökömet, és mondtam egy 'WOW'-ot. Az elején a Tad/Barna féle morgás is sokat sejtet... Ennyi hörgés utoljára a Galambban volt, sőt, még több is: majdnem több, mint amennyi ének van a számban. És igen, régen írtam a REFRÉNről, amit itt is úgy eltaláltak, mint a régi beléptetős kapuk a bliccelők mogyoróját. A közepén van egy elég hosszú instrumentális borulás, de amúgy is az album leghosszabb száma. A szám történetének is érdemes utánanézni.

Aztán a félig ismerős Leszek A Csillag következik. Egyszerűen ordít magáról, hogy AAAAAAMORPHIS. Ez sem egy nagyon gyors szám, inkább szép, egy igen kiváló.....REFRÉNnel. Két dologra nagyon felkaptam a fejemet. Kb. 2:45-nél van egy riff, ami annyira nem Dalriada, hogy nagyon. Azután pedig hangosan felnevettem, mert egy olyan Sonatás óóóóóóóó-zás történik, ahogy azt az Aranyhangúék csinálják. A végén itt is van hörgés, és... na jó, a 'felkaptam rá a fejemet' kategóriába tartozik még a szám végi disco-effekt is. :)

Leszek A Hold. Ez a szám aztán nagyon nem egyszerű eset. Annyira, hogy akinek elsőre a kedvenc száma lesz, az egy kicsit hazudós személyiség lehet. :) Mint ismeretes, ebben a számban énekel négy versszakot a Kalevalából Jonne Järvelä, a Korpiklaani énekese és 'főnöke'. Rengeteg féle verziót képzeltem el a számra, és ebből sok volt a 'rossz' verzió is - féltem, hogy nagyon kihegyezik a számot Jonne-re, meg a Korpiklaani-féle zenére (Tavaszköszöntő...). De tévedtem. Hozzáteszem: az összes verzióm tévedett, jó nagyot. Ami itt történik, arra nagyon felkészülni nem lehet :)

Jó lassan kezdődik, egyáltalán nem 'Dalriadásan'. Lassan is folytatódik, amíg Jonne meg nem szólal. Ott elkezdi ütni Tadeusz a hangszereit, annyira, hogy egy időután tényleg Korpiklaanisodik egy picit a dolog, de hamar abbamarad. Ki kell emelni újfent a Fajkusz bandát, az sem mindennapi, amit itt művelnek. Aztán elérkezünk 3:39-hez, ahol nagyon elborulnak a dolgok. Tadeusz furcsa dobolása, és Jonne mormogása hallatszik, pontosan úgy, ahogy a Jaktens Tid című Finntroll albumon. Ekkor feltettem hangosan egy jogos kérdést: VATTAFAK??? Ebből az egészből pedig kikerekedik egy Laurás hörgős rész, majd hirtelen minden visszaáll normálisba'. Hát wow. Ha ez nem szokatlan, akkor semmi sem az.

Van még egy Outro is, ahol a Leszek A Hold-féle 'vattafak' megy.

Talán kicsit túldrámázom a dolgot, de ez van. Sikerült meglepniük, és mielőtt valaki negatív kritikát érez a fentiekben, téved, de nagyot. A 'meglepő' és 'váratlan' nagyon nem egyenlő a 'rosszal', sőt! Az album közepe könnyen fogja adni magát mindenkinek, a vége már korántsem, de minden ezen az albumon jó, JÓ, a jobbnál is jobb! Valami ilyesmiért szeretem én az Opethet is. Váratlan, szokatlan, de ha egyszer ráérzel, nem enged. Egyrészt: erre pedig 'rá fogok érezni', az biztos. Másrészt: ez a Dalriada, a mi Dalriadánk, szerények, kedvesek, kiváló zenészek, és most már az egész világ be is szerezheti az albumaikat. Nagyon messze jutottak a Fergeteg óta... Na, ömlengés off...

Már csak a koncert kell. Valahogyan.

...a gyakorlott ember már sejtheti, hogy ismét zenei szekció következik.

Persze igyeksze visszafogni magam, mert az egész előző bejegyzés erről szólt, de hát ha City Of Moon, arról írni kell természetesen. Már nem arról, hogy milyen ügyesek voltak, és mennyire minőségi produkció volt, hiszen ki az, aki másra számított? Na, volt egy olyan dolog, amire én nem számítottam.

Hazafele menet megállít egy nagy társaság, hogy ők bizony ismernek engem. Kezdtem megijedni - mégiscsak volt részem emlékezetkiesésben? De aztán jött a magyarázat: a fezenes Katatonián (azaz a másodikon) futottak össze velem, és említettem, hogy van ez a City Of Moon, ha szeretik az Opethet, jöjjenek el. Hát eljöttek, és még fogunk is egy párszor találkozni, ezennel megköszönik. Hehe. Ami még ilyen pozitív, hogy a beállásra - mely emlékeim szerint kb fél perc volt a The Leper Affinity-ből, akikkel koncert előtt beszéltem (és nem ismerték az Opethet), odacsődültek, hogy 'mmm, fincsi'... Lassan kéne kérnem valami részesedést a népszerűsítés miatt :)

De ahogy egy nagy metálkoncerthez illik, szereztem setlistet, így tuti nem tévedek: az első számmal már a feje tetejére állítottak mindent. Nem tudom, ki mire számított, de kötve hiszem, hogy a By The Pain I See In Others-re... Amiből levegőt sem hagytak venni, egybe köttötték a Heir Apparent-tel. Ezt követte a The Drapery Falls, majd a Sk kedvenc Windowpane. A következő szám konferálása valahogy úgy hangzott, hogy egyszer volt merszük 'nem-eljátszani', és majdnem lincselés lett a vége (hehe, igaz...), ez pedig a Deliverance. Majd 'bevágnak minket a mocsárba, de tényleg', a The Moor. Ezután újabb meglepetés: a Burden. Hohó, Burden! Említettem, hogy az új szintis főnyeremény? Nem csak jól szintizik, elég nagy állat is - nemhiába, van egy kis köze a bandának a Kovbokojhoz... :) - bár talán nem épp a Burden közben kellett volna kibontakoznia :) A végén ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy felmenjek a színpadra és elkezdjem lefele hangolni Fegyi vagy Fire gitárját, de azt nem tették bele. Hmm. Kár. :) Ezután már csak a When fért bele, azután jöttek szólni a tulajék (ja igen, egy Étterem!), hogy ennyi volt, pedig a listán itt van a Hex Omega... Sebaj, kérdezték, hogy van még egy kb 3 perces diszkószámuk, az még belefélr-é. Belefért. Ez volt a Katatoniától a Murder - fejem le, biztosíték ki, ennek így kellett lennie.

Igazából nem túl hálás dolog ezt csinálni - nem lesz befutás, lemezszerződés, külföldi fellépés, semmi ilyesmi. Ahogy ők is mondták, 'mi vagyunk a City Of Moon,  szeretjük az Opethet', és profin, azaz profin ÉS érzéssel el tudják játszani. Pont. De annyira kellett már, mint egy falat kenyér, azaz létszükséglet. Ugyanmár, dehogy reagálom túl. Az Opethről van szó, tetszik érteni?

A másik része nem lesz hosszú, csak ennyi: íme itt a rég óta várt HAJDÚTÁNC klippje. Már három (na jó, kettő és fél) számot hallottam az új albumról. Ebből a Hajdútánc főnyeremény, a Hozd el, Isten... egyelőre kevésbé, a Leszek a csillag meg... Egy gagyi minőségű koncertfelvétel kb. egyet jelent azzal, mintha nem is hallottam volna, semmit nem tudok mondani róla. Ja de, valamit igen: Amorphis!!! Öhm... tehát a klipp:

Mivel most épp tengernyi időm van.....(na jó, nem humorizálok), úgy döntöttem, csinálok egy toplistát a koncertélményeimről. Nekem nagyon fontos a zene, és volt szíves a zenei stílusom úgy kialakulni, hogy ritkán vannak... hogy lehet fogalmazni, 'események, ahol a zene miatt érzem jól magam'. Ezek pedig a koncertek.

Egy pár koncert, amit nem tettem be a top5-be, de mégis nagyon-nagyon fontos: 

• Életem első koncertje, egy Nightwish koncert. Hatalmas történelem, hogy ottvoltam, fantasztikus koncert volt. Na meg a klasszikus felállás. Tarjával...
• A Sonata Arctica koncertek (aminél most nagyon rezeg a léc...). Minden évben van, minden évben kötelező, minden évben remekül érzem magam, a színvonal pedig nagyon magas. Nem is tudom, hányszor voltam már. A kedvencem az az, amelyiken játszották a Tallulah-t és a White Pearl...-t, a legjobb Sonata szánot, ami létezik.
• A Dalriada koncertek. Ezt tényleg nem tudom összeszámolni, abszolút esélytelen. Nem regélek itt hosszan, hogy milyen fontos számomra, tele van a Dalriadával a blogom. Holtversenybe a kedvenc koncertjeim a tavaly februári Diesel-es (nagyon hosszú koncert, népzenekar...), és az idei Rockmaratonos (nagyon kemény volt, albumminőségű hang...)
• Heidenfest. Életem egyik legnagyobb bulija volt! Na meg egy nagy Manegarm adag, nagy Eluveitie adag, mégnagyobb Primordial(!!) adag, és egy hatalmas Finntroll koncert. Azért 'nem került be', mert ez inkább volt egy hatalmas ökörködős buli a zenekarokkal, mint egy jó minőségű zenei esemény.
• A Satyricon koncert. Az első két számig zenei orgazmus, utána jöttek az újabb számok... Fogosak, tetszetősek, de NEM minőségiek. Az új Satyricon a szememben egy szennyhalom.
• A City Of Moon koncertek. Holnap lesz a következő, nagyon-nagyon jó és minőségi Opeth tribute.
• Az Amon Amarth - Wintersun koncert. Az Amon Amarth-ot is nagyon szeretem, de ha a Wintersun a képbe kerül, a mérleg megbillen... egy.. kicsit. Úgyse hallunk róluk többé semmit. Ja igen! És egy koncert a Sonatánkon kívül, ahol H-val voltam!
• A rockmaratonos Mayhem. Jó volt, a várakozásaimat abszolút felülmúlta, de azért mégis....
• A rockmaratonos Primordial koncert. De csak azért, mert... fogalmam sincs, hogy miért. Ki lett szorítva az 5-ből. Egyéb indok nincs. Fantasztikus volt.
• A rockmaratonos Heretic Soul koncert. Ki ismeri őket? Senki? Gondoltam. Én sem. De olyat műveltek, hogy azt emlegetni fogom még egy jó ideig.
• és végül... (spoilerveszély!) A második Katatonia koncert. Szabadtér... naplemente... csillagok... színpad mögött a tó... egyedül Székesfehérváron... leírhatatlan. De már van egy Katatonia a top5-ben, ezért nem. A 3. koncertjük is fantasztikus volt. De nem olyan volt, mint ezek.

Nos, akkor...

5. Rockmaratonos Finntroll. D-val és egymásikH-vel. Van egy nagyon-nagyon jó tulajdonsága a Rockmaraton nagyszínpadának: (próbálok visszafogottan fogalmazni) kib....ttul jól szól. A hangzás olyan, amit csak el lehet képzelni. És akkor ehhez hozzá kell képzelni a Finntroll-t. Heidenfesten is jók voltak, de amit Rockmaratonon műveltek, az... fájt. Nagyon. Tökéletes, kemény, szabadtér, nincs hőség, rengeteg ember, és sorolhatnám reggelig.

4. Első Katatonia. P-vel nem voltam sok koncerten, azt hiszem összesen hármon - ez volt az első. A hangulat vérfagyasztó volt. Olyan számokat játszottak, amiket manapság már el is felejthetünk, hogy valaha játszák. Koncert után majd összeestem a lábfájástól - koncert közbe nem éreztem -, és ennyire rekedt sem voltam soha egy koncerttől. Végigénekelve, utolsó szám esetén végigordítva, fantasztikus volt.

3. Első Moonsorrow.  Egyedül, ezért nem is indult jól. A Mourning Beloveth volt az előzenekar, és nagyon megalapozta a hangulatot. És még a Moonsorrow előtt volt egy kis ismeretlen zenekar, a Primordial. Hát. A Primordialra amúgy is azt mondják, hogy a 'metál komolyzenéje'. Ennyire megihletve és elmerengve csak ezen a koncerten voltam (meg a 2. és 1. helyezett koncertjén). Síró embert is láttam, és miután abbahagyták, a közönség fele hazament a fenébe. Egyvalakit megkérdeztem, hogy mégis hova megy, nem a Moonsorrow miatt van itt? Válasz: 'Ezek után ma este már semmire nem vagyok kíváncsi...'. Na de még csak ez után jött a Moonsorrow. Ezzel együtt 4 Moonsorrow-t éltem meg, amikből ez volt az első, és toronymagasan a legjobb. Minden szám ott volt, nagyon megizzasztottak mindenkit, volt KARHUNKYNSI!!, meg minden, ami kellett. Nagyon húha.

2. Érdekes, mert pont a második nem metál koncert volt, hanem az Ulver. Na jó, egyszer valamikor metált játszottak, sőt, az egyik legjobb black metal albumot is letették az asztalra, aztán ennyi volt - jött az elektronika, meg minden más. Előtte a Tormentor-ból és a Mayhem-ből ismert Csihar Attila-féle egyszemélyes Void Of Voices is nagyon hangulatos volt - már az a hangulat semennyire sem pozitív, de ki mire számított egy Ulver koncert előtt... Ami még nagyszerűvé tette, az az, hogy CSAK a hangját használta a zenéhez. Semmilyen más hangszert. Aztán jött az Ulver. És nem tudok többet írni róla, mint a koncert utána beszámolómban. Betűkkel nem lehet leírni.

Bár a következőt sem:

1. Porcupine Tree. Nem is koncert volt ez, nem is tisztán zenei előadás, inkább valamiféle audiovizuális utazás... Olyasmi ez, mint egy beavatás: előtte csak a zene van, és egy zenei koncertet vársz, de nagyon vársz, utólag pedig... egyszerűen nincs mit beszélni vagy írni róla. Biztos mondanák erre sokan, hogy túlzásba esek - akik még sosem voltak Porcupine Tree-n, akiknek még mindig bajuk van a legutolsó albummal, a The Incident-tel, vagy akik lélekben nem voltak 100%-ban jelen egy PT koncerten, csak testileg. De akire nem igaz, az nem mondaná egy szóval sem, hogy túlzok. Annyira, hogy itt van első helyem, mint életem valaha volt legjobb koncertje. 

És szeretném, ha végre eljuthatnék egy eredeti originalt rendes normál igazi Opeth koncertre. Amennyit jelentene nekem, 0. lenne a ranglistán azonnal, bármennyire rosszul sikerülne.  

Rég írtam bejegyzést.

Logikátlanul működik az ember. Mint már ezerszer írtam, ha nincs probléma, hát csinál magának. Pedig ha nem csinálna, sokkal jobban haladna mindennel az életben. Mégis... szinte mindenkinek vannak begubózott pillanatai. Amikor ül otthon, hallgat egy számot amin tud szenvedni, és... sajnálja magát. Szerintem senkinek nem írok ezzel újat, sőt, általában aki a leghevesebben tiltakozik valami ellen, akkor épp a saját problémáját nem ismeri be magának. (Ez amúgy mindenre igaz.) 

A mondanivalója a bejegyzésnek... Fogalmam sincs. Illetve... nincs. Csak egy megállapítás. Na meg néha jólesik a falhoz beszélni - itt meg legalább talán olvassa is valaki. Upsz... most épp sajnálom magam. 

Bárcsak megállíthatnám az időt. Akkor sikerülne szülinapi bejegyzést írnom. Sajnos túl későn jutott az eszembe. Legyen életem egyik legjobb élménye.

Felébredek. Rettentő hideg van. Magamra húzom a hálózsákot, amennyire csak tudom. Visszaalszok.

Felébredek. Rettentő meleg van. A saját izzadtságomban fekszek. Már nem erre ébredtem fel (csodálkoztam is), hanem G-re: 'Köcsög! Ébresztő! Húzzunk reggelizni!' 5 perc múlva benyit, és elmondja ugyanezt háromszoros hangerővel, a fülem mellett. Ennyit az alvásról.

A sátrak között cikázva lemegyünk reggelizni. Kézzel szétszedett zsömle, benne sonka. És kakaó! Ez elmaradhatatlan. Talán 5db-tól már megérzem, hogy ettem. Vissza a cuccokért... kezdjük a napot!

Kirándulás a parkba. G-vel, V-vel, és a kihagyhatatlan szopósjégkrémmel. Leülünk a vízpartra, elő a pipa. Közben a közeli társasággal beszélgetünk. Fogalmunk sincs, hogy kik ők. Mind a ketten jól járunk - ők kapnak pipát, mi kapunk alkoholt. Iszunk. Beszélgetünk. Iszunk. Pipázunk. Iszunk.

Eltelt a délelőtt elég hamar. Éhes vagyok, mint mindig. Cuccok vissza a sátorba, cél a faluban a hamburgeres. Hoppá! Üresek a zuhanyzók, most kéne fürdeni. Á, mégse... Meleg van. MELEG. Szerencsére más is a faluba megy. Hogy kibírjuk a meleget, iszunk. Nagyon finom ám az itteni házi bor. És olcsó.

Evés után vissza, délutáni séta a parkban. Gyönyörű a hely. Bár az év többi részében biztos szebb... Most részeg emberek mindenfelé. Pipa. Ismerősök! Nagyobb lesz megint a társaság. És kínálnak, tehát iszunk. Valahogyan közénk keveredett egy punk társaság. Valami hátborzongatan rikítózöld löttyel a kezünkben. Beszélgetünk, kínálnak..... ám legyen. Iszunk. Nem is rossz. Máris délután... Kezdődnek a programok! Vissza a sátorhoz.

Ledőlök. Csak két percre...

Felébredek. Nem tudom, hogy mire, de hangos. Két perc alatt leesik a helyszín. Jaaa... Az első koncert. Ki a sátorból. 6 tonna szúnyorírtó magamra. Ez aztán illatos...

Koncertek. Zene. Iszunk. Koncertek. Ingyen sör. Karaoke. Pizza. Ismerőssel találkozunk. Közös koncertezés. Közös ivászat. Mindenki barátságos mindenkivel.

Vége a koncerteknek. Vagy a jó koncerteknek. Kimegyünk, persze a pipa társaságában. Mire elérünk a célig, 4x kínáltak valami alkoholos itallal. Hát 4x ittunk. Pipa. Furulyázás. Zsíroskenyér. Ivás. Jól érzés. Eszméletlenül hideg lett. Tűz. Szúnyogok. Áh... Vissza a sátorba. Jóéjt!

Így néz ki egy átlagos nap Rockmaratonon. Nem élek-halok az alkoholért, de... ez Rockmaraton b---meg. És mindenkinek jó a kedve. És nem az alkohol a lényeg, akinek ez jött le, sajnálom.

Átlagos nap. Jókedv. Leszámítva egy napot.

És MIÉRT pont az az egy nap jár a fejemben mindig?? Sosem fogom megtudni, hogy milyen a Varg zenéje. Nem is akarom.

Boldog blogszülinapot magamnak.

Egy percre sem szabad elfelejteni: a szabályokat be kell tartani. Hiszen azért szabályok. A szabályok betartásával eléred a szent célt: felejteni a fenébe, terelni, nem gondolkodni. És sikerül is vagy három hét alatt, tapsözön, üdvrivalgás. 

Aztán magátol alakulnak a dolgok úgy, ahogy nem szeretnéd.........nagyon is szeretnéd. És még más a valagad alá nyomja a széket is. És még hatmillió kis részlet és bal(?)szerencse egyszercsak tankönyv szerint alakul. Egyszercsak. Csak a lényeg nem. Pedig a lényeg a lényeg, a részletek pedig kibaszott részletek.  

Persze ha olyan ember vagy, vessz el nyugodtan a részletekben. Gondolkodd át az egész életed, legyen fontosabb számodra olyasmi, amin más egy pillanat alatt továbblépett, aztán találgasd, melyik vallásnak van igaza - vajon lesz valaha valamikor második sokadik esélyed, vagy marad a G.U.-ban a neved mellett a 'lúzerfasz'?

Na, ez pont úgy néz ki, amit azonnal ki szoktam törölni. Talán nőtt az ingerküszöb.