Most egy elég hosszú bejegyzésszöveget töröltem ki. Rájöttem, hogy nincs szükség leírni a dolgokat olyan formában, ahogy azt tettem (pedig beletelt vagy fél órámba...) Kicsit drámáztam: összegyűjtöttem életem nagy fordulópontjait. Az elsőtől az utolsóig. Mindegyikre úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, pedig csak két közös van bennük: egyrészt számomra valami fontosat indítottak el, ami a mai napig tart, másrészt... egytől egyig hatalmas mértékű szerencse kellett hozzá. Egyes esetekben számokban kifejezhetetlen mértékű szerencse. És hiába írom ezt a szót, hogy 'szerencse', még mindig nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e... Na ez egy jó kérdés.

Karácsony.

Régebben más volt. Sosem voltunk vallásosak, nem erről van szó, de... akkor is volt valami 'hangulata', ami annyira kézzelfogható volt, hogy szinte harapni lehetett. És tetszett a dolog. Csakhogy ezek régen voltak. Talán egyszer lesz még olyan, de az nem idén, és nem is jövőre lesz - addig is marad a Karácsony számomra olyan, amilyen már egy pár éve: egy tök ugyanolyan nap, mint bármelyik másik. Amiben csak az a furcsa, hogy csak délután 4-ig jár a BKV. És nem, az egész nem szomorú, egyáltalán nem. Az a szomorú, hogy most nem olyan, mint régen, de nem összekeverendő azzal, hogy ez az új 'karácsony' milyen. 

És ez máshol abszolút természetes. Japánban például van karácsonyi díszkivilágítás, vannak a nagy tereken gigantikus karácsonyfák, de még csak nem is munkaszüneti nap. Nem jönnek össze a családok, nem vacsoráznak együtt az emberek, 25-én leszednek minden díszt, és minden megy tovább. És amennyire tudom, Ázsia nagy részén ez így folyik...

Kivétel persze akad, és ez a kivétel Korea. Szerintem mintkét Korea, de ki tudja... De a délieknél egy elég furcsa helyzet áll fönt: annyi amerikai kultúra szövődött a saját kultúrájukhoz, hogy Dél-Korea lett Ázsia egyetlen olyan országa, ahol államvallás a kereszténység. És ahol kereszténység van, ott azért van súlya a karácsonynak. Már ha a te családod keresztény, és nem pedig buddhista. Mert akkor ugyanott vagyunk...

És mindez a vallás miatt. És ezért érdekes kérdés ez az egész. Nekünk régebben sem a vallásról szólt... Egy egész más dologról... ami már nem létezik. 

Ez most leginkább a (nem áthúzott, nem titkos) P-nek nem fog tetszeni, de hát ilyen az élet.

Nyelveket tanulni egyszerűen fantasztikus dolog. Ez eddig is megvolt, de most egy ideje az érem másik oldalát figyelem - nem én tanulok, hanem magyarul tanulókkal beszélgetek. Hol angolul, hol magyarul. Ez legalább olyan élvezetes dolog, mint saját magad nyelvet tanulni. Személyesen (egyelőre) egy emberrel szoktam ebből találkozni, a koreai W-al. És most végre egy kicsit megtört a jég, ezért írom ezt, hiszen újdonság.

Sztereotípia (de ez nem jelenti azt, hogy nem igaz!): egy ázsiainak lehet, hogy nagy a szája a saját országában, de nem saját környezetben csendes, visszahúzódó, és kissé bizalmatlan. Sztereotípia lerombolása: a mai nap. Nem századszorra, csak másodszorra találkoztunk, és nem volt az a 'kínosság', ami a sztereotípiám szerint ilyenkor kissé állandó: nyíltan beszélgettünk. Tudom, 'kurva nagy élmény', de ezek olyan abszolút várakozáson felüli dolgok. Biztos hozzá tett egy lapáttal, hogy - bár abszolút nem folyékonyan, de mégis remekül elkommunikáltunk. Magyarul. Én tanulgatok koreaiul, ezért egy nagyon picit koreaiul. Ha nem ment, akkor angolul. Ha se magyarul, se angolul, akkor a tökéletes közvetítőnyelven (mert egy nagyon picit beszéli), japánul. (Na jó, ferdítek, japánul csak írtunk.) Hány ember kommunikál egy másikkal 4 nyelven egyszerre? Már csak ezért is, rég éreztem magam ilyen jól. És még hozzá jött W személye, ami fantasztikus, ráadásul mindig meg tud lepni valamivel. 

Éééés legalább addig sem gondolkodik hülyeségeken az ember. Pedig most rohadtul el van dugulva a lefolyó, de rohadtul. Ki kéne már robbantani a dugulást, vagy nekem tökmindegy, atomot neki.

Egy-két mondat erejéig visszatérve... Nagyon-nagyon nehéz itthon nyelvet tanulni. Nem a tanulásról magáról van szó (azt elárulom, semmivel nem nehezebb), hanem a sikerélmény teljes 100%-os hiányáról. Bele tartozik ebbe az is, hogy valami hiper-egyszerű szabályt visszaismételnél, amire azt mondják, hogy 'jó', 'így van', vagy esetleg 'gondold át újra'. Eleinte nem érezni de egy idő után... Hole in the wall. Aztán ilyenkor, amikor meg jön egy jó zsáknyi sikerélmény... Szerényen, nőiesen és abszolút kultúráltan megfogalmazódik az emberben: MEGÉRI, BA'MEG!! 

Anyámmal nehéz együtt élni, és ennek rengeteg oka van - de ebből egyik az, hogy ő a végtelenségig szkeptikus mindenben. Mást jelent nála a 'normális', és bármi, ami egy kicsit kilóg a sorból, az rossz. De. Ezt az e-mailt mégis tőle kaptam, amit ide be is idézek.

"Itt tartunk ! Mások védenek minket mert oly hitványul beálltunk kivégzőink szolgálatába. Ébresztő !!!

Kik állnak e mögött az elhomályosítás mögött?

1. Amerikai egyetemi tanár vagyok (most nyugdíjas). Egyik osztályomban volt egy japán lány. Mikor megjegyeztem, hogy rokonok vagyunk, minden habozás nélkül vágta rá, "Igen, tudom." Megkérdeztem, honnan tudta? Középiskolában tanulták! Melyik magyar középiskolában tanítják, hogy rokonok a japánok?

2. Az ENSZ-ben a japánok, kínaiak és dél-koreaiak úgy kezelik a magyarokat, mint testvér népet!

Így tehát, ha volt egy Shokotu nevü japán történész, ha nem, a japánok, koreaiak és kínaiak elismerik a rokonságot

Dr. Balogh Sándor, Prof. emeritus

Shokotu Faisi japán történész: A világ legnemesebb nemzete és fajtája a magyar
2009.01.12. 11:46


Subject: Részlet Prof. Shokotu Faisi japán történész leveléből a magyarokhoz.


"...Mi néhányan, japán őstörténeti kutatók abban a hitben nőttünk fel, hogy a világ legnemesebb nemzete és fajtája a magyar. A "Felkelő Nap" birodalmi ivadékainak hittük és hisszük Önöket, kedves magyar testvérek, akiket a történelem "karma" messzire sodort el.

Faji kiválóságukat elismerve érkeztünk meg annak idején Budapestre magyarul tanulni a bölcs Imaoka Gyuicsiro vezetése alatt. Harminc év elteltével meg kell állapítanom a következőket:

1) Igaz magyar történetírás nem létezett.

2) A valóságos faji mítoszok alapján dolgozó történész ebben a gárdában nem létezik, mert hogy is értékelnék azok a mítoszok erejét, igazságát, akik saját Nemzeti Krónikájuk hitelét is lerontották?

Látszik az igyekezet is meg a hamisság is.

Valóban, a magyar fajta igen elkeveredett már. A "magyar" történelemírás tudósai is ilyen kevert vérűek. Van német-magyar, szláv-magyar, román-magyar,
izraelita-magyar keveredésű történelemtudós is. Érdekes kívülről megállapítani azt, hogy ezek egyike sem az igaz magyar történelmet kutatja, hanem a németek, szlávok, románok, izraeliták javára akarják a magyar történelmet elferdíteni. Ezzel kapcsolatban csak egyetlen kérdést szeretnék intézni ezekhez a kartársakhoz, és rajtuk keresztül minden magyarhoz. Nevezetesen: Miért van az, hogy a világ egyetlen nemzete a magyar, amelynek a származását, történelmét elhomályosítani igyekeznek?

Kik állnak e mögött az elhomályosítás mögött?

Addig is, amíg Önök erre válaszolni fognak, mi japánok és az összes turáni törzshöz tartozók a legősibb nyelv elemeit megtartó nyelven - MAGYARUL! - írjuk ÉBRESZTŐNKET csaknem 800 millió testvérünkhöz, és ezzel a magyar népnek, fajnak és nemzetségnek akarunk a legősibb származásért és sok ezer éves hagyományért tiszteletet adni - még akkor is, ha Önök ezt a tényt megmásítani akarják..." "

Ez az, amit szajkozok azóta, amióta igazából kinyitottam a csipám. És nem, egyáltalán nem azért gondolom így, mert japánul tanulok, és imádom Japánt, mint országot és kultúrát - finnül is tanulok, és Finnországot, a nyelvet és a kultúrát is nagyon szeretem. Sőt, papíron még rokonok is vagyunk. Viszont... ha minden ember csak egy kicsit jobban belegondolna, több ember venné észre azt, ami nyilvánvaló...

Ha kicsit zavaros lesz, akkor az az 'azt sem tudom, hogy mit írok' című fáradtságtól van...

Megvolt, szép volt, jó volt, jól éreztem magam mint eddig minden japános 'programon'. Amikhez eddig nem volt sokszor szerencsém, de azért találtam valami idegesítőt is az egészben: az olyan 'cuki' 'kislányokat', akik valami anime-figurának képzelik magukat. Nem mondom, nem csinálják rosszul: tényleg 'cukik', tényleg minden mozzanatuk a kézrezdüléstől kezdve az összetettebb dolgokig valósághű, még rohadt magasan is beszélnek (mert a japán nyelvet egészséges állapotában elég magasan beszélik, és akkor persze a magyart is úgy kell - aminél mélyebb nyelv talán csak a norvég...), és még sorolhatnám. Egy bizonyos fokig tényleg 'cuki', de az a bizonyos fok elég hamar bekövetkezik... És átmegy 'pain in the ass' effektusba. Nagyon. Ha bekerülök az egyetemre, az ilyenekkel meg fog gyűlni a bajom.

Ezen kívül minden más rendben volt. Tetszik, hogy kedves japánjaink szinte minden mondatukba fűznek valami olyasmit, amin lehet nevetni. Tetszik, hogy sokat is kommunikáltak felénk, és - a legnagyobb változás tavalyhoz képest: minden szavukat megértettem. Nem kellett a fejemben gyorsan átfordítani magyarra/angolra, már természetesen jön (az a kevés...). És tetszik, hogy mindezt 100% egyedül értem el. De leginkább akkor tetszene, ha sikerülne a vizsga. 

A vizsga, aminek a vocabulary része azért nem jött annyira természetesen - akarommondani rohadtul nehéz volt. De tényeg. Lehet, hogy csak én érzem így, de egészen övön alulinak éreztem egy-két kérdést. Remélem a legjobbakat... Ezután együtt jött a grammar és a reading. A grammar nem volt olyan vészes (de azért ott is csókoltatok valakit, ennyire idióta feladatot, mint az egyik grammar... ha nem létezne, ki kéne találni). A reading pedig *lekopogja* egyenesen könnyű volt. Csak el kellett olvasni pl egy levelet, és válaszolni a kérdésekre. Ezt a három témakört (vocabulary, grammar, reading) együtt fogják pontozni, és ha nem értem el a 60%-ot, nem is javítják tovább. Sőt, annyira, hogy 60% alá nem is lehet menni - vagy 60% fölött vagy, vagy 0 pont az egész vizsga. Na ez még nem így volt tavaly... Baráti.

A végén volt a listening, amit külön osztályoznak. Ez az, amitől a legkevésbé féltem (de nem úgy a helyszínen, amikor elkezdték magyarázni az új, szigorított szabályokat, a hideg is rázott), mert itthon rengeteget gyakoroltam ilyet is, és mindig a listeninges dolgok mentek a legjobban. Hát, ami azt illeti, jobban is félhettem volna tőle - könnyű volt az eleje, de nagyon nehéz lett a végére. Ráadásul pont ráláttam valaki más válaszaira HD minőségben, és nem épp azonos válaszokat jelöltünk be. De nem (mindig) hallgattam rá, csak ez így elég önbizalomromboló volt. Mivel itt is él, hogy a listening amblokk 60% fölött kell, hogy legyen, vagy 0pont az egész... vagy én, vagy ő eléggé elszúrtuk. Azon kevés esetekkor, amikor csak tippeltem, akkor hallgattam rá, de ez azért kevés volt - a nagytöbbségben inkább magamra hallgattam. Hú. Izgi...

Nem csak a szabályok szigorodtak, az egész vizsga jóval nehezebb volt, mint tavaly. (Pedig a tavalyi vocabulary is megér egy misét... a 60% közelében sem voltam annak.) De jóval több mindent tudtam idén, mint tavaly. Tényleg izgi... Remélem, hogy jól csináltam mindent, és végre a siker sem kerül el. 

A továbbiakban az első helyen áll: egy japán barát keresése (többek között szintentartás végett), valamint finn-finn-finn. Kevesebb, mint 5 hónapom van rá, hogy a középfokú szintjén legyek. És majd WSR-kor kiderül, hogy egy Finn hálásabb állat-e, mint egy Japán. (Öhm...legyen finn versenyző :D)

Tadattadadatta. Tök jól éreztem magam ma. Bár azt imádom, amikor épp valaki megmutatja, hogy mennyire lehet rá számítani... 

Na jó, a cím eléggé megtévesztő. Egyetlen dologról van ugyanis szó: egy zenekarról, amit már nemigen hallgatok, de egy időben szinte az életemet határozta meg, a Nightwish. Megnéztem a két koncert DVD-jüket, a From Wishes To Eternity-t és az End Of An Era-t. Jöjjenek az eszmefuttatások...

From Wishes To Eternity. Ez nagyon durva. Emlékeztem minden szóra a konferálásoknál, Tarja minden arcrezdülésére,minden 'hej-hej'-jezésre, minden piró-robbanásra,  minden alkalomra amikor Jukka felállt és a dobverővel mutatott a közönség felé, és az első sor tagjaira, de leginkább a fejfogós lányokra - még az utcán is felismerném őket. Pedig 100% biztos vagyok benne, hogy az End Of An Era megjelenése óta nem néztem meg, az meg már több, mint 4 éve volt. (4 éve!!!!) Csak nem túlzásbavittem régebben egy kicsit...?

End Of An Era... Van sok közös vonása az elődjével. Ottvannak az első sor fejfogós lányai - csak míg az elődben ezek a Swanheart-ra, a Dead Boy's Poem-re, a Come Cover Me-re vagy épp a Walking In The Air-ra történtek ezek, az utódban már inkább az Ever Dream-re, a The Siren-re, Ghost Love Score-ra, vagy a Creek Mary's Blood-ra. A Wishmaster című számba még a piró is ugyanakkor robban mind a kettőben. És hasonlóság még, hogy mind a kettőn hihetetlen, mekkora ZENE van. Különbségek... Néhány ezer ember többlet a nézők között, Tarja bátrabban mozog a színpadon - és már az elsírás veszélye sem fenyegeti, és... a többiek őszintétlen mosolya.

Alapból nem szeretem, ha valami (indokolatlanul) nyálas, és valószínű ha nem ismerném a zenekart ilyen rég óta, akkor ugyanolyan értetlenséggel nézném az End Of An Era végén zokogó lányokat, mint manapság a Twilight-baromságot. Csakhogy tudom, hogy mit képes kihozni az emberekből ez a ZENE. És akkor ha tudták volna, hogy kb. 2 perc múlva kap Tarja egy levelet...

Kellemes volt visszanézni, sok emlék eszembejutott, az End Of An Era pedig a legjobb koncert DVD lenne a világon, 'ha nem ez lenne a címe'. Így viszont műveltek egy paradoxont.

Azt, hogy mostanság, Tarja előadásában, latin-amerikai zenészekkel hitelesebb egy The Kinslayer, mint a Nightwish előadásában. Azaz nem tudom komolyan venni, amit ma művelnek. (Kivéve egy számot, na melyiket?) Bár talán nem is akarom.

Nem azt mondom, hogy az 'új' album rossz. De van egy fontos dolog szempont nálam, ami ha nincs meg, NEM tudok élvezni egy zenét: névszerint 'nem adunk ki új albumot, csak és kizárólag akkor, ha az új anyagot jobbnak tartjuk az összes eddigi megjelent dolgainknál'. Ez most így ilyen Korpiklaani-Eluveitie-szindróma.

(Egyetlen kivételt tudok mondani, és az pont az Opeth. A Watershed meg sem közelíti az eddigi albumokat, 'csak' egy 10/10-es. De ez most nem véletlen lett így...)

Péess.  Még 4 napig kell kitartanom. Mostmár le akar szakadni egy polc. Ráadásul nem is annyira az idézi elő, amire számítottam. Hanem 2010 július. Nade, még 4 napig nemszabad.

Ebbe így most, Sonatát hallgatva gondoltam bele. Ja igen, zenés post. Vagyis valami olyasmi...

Csak olyanból szemezgetek, amit ma is aktívan hallgatok. Ha már Sonata... 2004-ben jött ki a Reckoning Night. 2004-ben ismertem meg őket. És mindmáig a legjobb albumuk. 2004-ben jött ki Dalriadáék Fergeteg albuma is. Szintúgy 2004-ben ismertem meg őket. Arról meg már írtam sokat, hogy mit gondolok a Fergetegről. 2005, Arch Enemy, épp kijött a Doomsday Machine album, mikor megismertem. És ehhez is kötődök a legjobban, pedig visít, hogy az egyik legrosszabb album, amit valaha csináltak. A 2007-es Rise Of The Tyrant minden porcikájában jobb. És mégis. Szintén 2005, Amorphis, Eclipse. Szintén ekkor fedeztem fel őket, szintén kedvenc. 2005 újfent, épp megismerem a Moonsorrow-ot a Raunioilla számmal, amikor kiadják a Verisäkeet-et. Na, ki tudja, hogy mi az e-mail címem? Egy példa az első folk metál korszakomról, Nomans Land, épp kijön a Hammerfrost, 2005. Ma minden 'buliban' szólnia kell. Aztán a nagy lépés, az Opeth, amit 2005-ben a The Grand Conjuration számmal ismertem meg. A Deliverance, de méginkább a Morningrise a Ghost Reveriessel szokta hétvégenként a padlót felmosni. Mégis azt hallgatom a legsűrűbben. És akiket viszonylag későn ismertem meg, 2007-ben, a Katatoniát. Láttam, ahogy egy fórumon a friss The Great Cold Distance-ről beszélnek. Erről már had ne mondjak semmit. De még egy példa, hiszen a Katatoniának ehhez sok köze volt: szintúgy 2007, amikor egy Porcupine Tree nevű banda szinte Katatonia-hangulatú zenét adott ki a Fear Of The Blank Planet-en. Pl a Stupid Dream vagy a Lightbulb Sun félholtra röhögi magát a FOTBP-en, mégis ez a kedvencem.

És ezután bármelyik zenekar bármit adott ki, az csak rosszabb lett, mint volt. Persze ez így nem igaz, hiszen pl az Arch Enemy-féle Rise Of The Tyrant. Vagy The Incident. Vagy Night Is The New Day. Mindegyik kiváló album. (Kivéve a Sonata-féle Unia, azt a mai napig fenntartom, hogy borzasztóan rossz. Hiába van rajta 1-2 nagyon jó szám, az ilyen új-Korpiklaani-, vagy Eluveitie-színvonal.)

Tehát, ennyire a szokások embere lennék?

(Amúgy meg világos, mint a vak ablak, hogy ez a poszt egyet jelent a tanulási krízissel. De pont annak az okait terelem az ilyesmivel. És vénásan adagolom a How I Met Your Mother-t, tehát tisztelt Zs, megint nyertél.)

Érdekes...

Már a helyzet mostanában. Például az 'azt sem tudom, hogy mivel kezdjem' érzésről sem tudnám megmondani, hogy pozitív vagy negatív. Bár ez is hülyeség, mert a 'pozitív-negatív' megkülönböztetésnek a világon semmi értelme.

Talán ott kezdem, hogy egy 'régi' szerelem ismét fellángolt. (Már nem egy ember iránt, hanem elvont értelemben. Ha valaha ember iránt fellángolna mégegyszer... hát annak a bejegyzésnek témobil-magenta színe lesz.) Szokott nálam ilyen lenni, és ez nálam azzal a sajátos következményekkel jár általában, hogy beledobok minden tervet a kukába, és jön az újabb - ebbe beletartozik a 'mi leszek, ha nagy leszek' téma is. És ez a mostani épp ezért más. 

Nem most van a mélypont, már megvolt - már ami a japánra való elhatározásomat illeti. Kicsit tisztábban nézve a dolgokat, erre feltenni mindet azért elég... 'merész'.  De így lesz. Ez már nem olyan, amit meggondolnék a közeljövőben, és mivel minden nap ezzel foglalkozok, a napjaimat is eléggé meghatározza. Mi még ami meghatározza?

Jelenleg a legfrissebb a V+G páros. A közelgő Z. Egy valaki, aki aktívan leszarja a fejem. - Ezek így a megemlíthető dolgok.

Az a bizonyos fellángolás pedig...

"Sok Magyar annyira szeretne európai lenni, hogy bárkinek kezet csókol, csak ismerjék el. Pedig semelyik európai ország nem ismer el minket igazán európainak, és van benne ráció mert sosem viselkedtünk európaiként. Akkor viszont miért tagadjuk meg azt hogy ázsiaiak vagyunk, ha egyszer a történelmünkből legalább ötezer évet éltünk ott? Ja, kérem, hogy most a nyugat diktál, ott a pénz és ott a hatalom? Nos, akkor értem, miért is akarnak egyesek kezet csókolni... én megtartom öntudatom, ha megengedik az urak." 

A Facebook-on megjelent szösszenetnek van igazságtartalma, magyarul tényleg, valóban megyek Japánba. L-val, 2 hétre. Le is van foglalva már (majdnem) minden szállás, amiből 2 kör lesz: egyszer Tokióban, egyszer Kiotóban. Ami biztos, hogy fél év van még odáig, ami (remélem) épp elég lesz arra, hogy a pénzt összekaparjam rá. Már nem olyan összekaparásról van szó, mert az már 100%, hogy megyünk, figyelembe véve azt a tényt, hogy megvannak a repülőjegyek. 

És hogy mindez hogy történt? Na, erre a legjobb szó talán a 'Baleset'. (The Incident, muhaha) De ezt csak személyesen mesélem majd mindenkinek, aki kíváncsi rá (vagy épp akiket fogva tartja a KFC, mint a H-P párost).

A poszt többi részére is illik viszont a cím. Nagy nehezen a nyelvvizsga óta talán kijelenthetem, hogy többé-kevésbé kipihentem magam, sőt, az insomnia-hullámon is túl vagyok. Egy valami viszont megmaradt: a szívem ha nem is ugyanannyira, de össze-vissza dobog. Anyámnak magyarázhatom, mert régebben már voltunk pont emiatt orvosnál, ahol kiderült, hogy semmi bajom. (Pedig aki ismer, az tudja, hogy nem én választottam az orvost...) Na... épp a zárójeles rész miatt nincs is értelme az egésznek igazából, meg amúgy is, össze-vissza, de dobog.

Kicsit visszakanyarodva az előző témához (ami P kedvence): L angolul sem tud, nemhogy japánul. Ebből 2 dolog következik: full rám marad a szervezés, és full rám marad a tájékozódás. A másodikból remélem, lesz sikerélményem... Az elsőből már volt a tokiói szállás keresése közben, ugyanis egy nagyon olcsó szállás weblapja csak japánul volt fent. És minden nemű google translator nélkül 10 percig navigálgattam a lapon - persze úgy, hogy a számomra még ismeretlen házikókra nemigen kattintottam. De azért ez egy nagyszerű dolog. Meg az is, hogy miért akad ki 'mindenki' egy egyszerű fényképen egy boltról. Aztán amikor közvetítek, hogy egy nagy feliraton ez olvasható: 'szarvaskaki, a nagy Buddha ajánlásával, csak Narában kapható, 500 yen', akkor már egyértelmű lett másoknak is. (Aki olvassa valamilyen oknál fogva Sabolc blogját, az tudja, hogy egy kicsit csúsztatok, de nem sokat.) Tehát na.

Ezek most elnyomnak minden más gondolatot. És igazából ennél jelenleg nincs többre szükségem. Marad, és azóta is maradt a polcon minden, csak egy picit többen lettek. De legalább jó magasan.

Hulla-fáradt-vagyok. Először is, nagyon féltem ettől a nyelvvizsgától. Kissé talán alaptalanul... Hiszen azért P barátom leírta, hogy milyen a Rigóban egy szóbeli nyelvvizsga, de szerencsére még csak nem is hasonlított a leírtakhoz. Nem volt pl. ezeréves recsegő magnó a magnóhallgatáson - volt helyette vezeték nélküli fülhallgató, ami tökéletesen szólt. Na jó, két meghallgatás között ez a vezeték nélküli fülhallgató elég jó minőségben fogta az (azt hiszem) Kossuth rádiót, de ez csak elsőre volt zavaró. A szöveg már inkább 'mennyanyádba' kategória. Mert az egy hajléktalanról szólt. Na mire erre rájöttem, addig kellett egy kis idő. Mert fogalmazzunk úgy, hogy Japánban nemigen jellemzőek a hajléktalanok. Ha csak úgy megkérdezett volna valaki, hogy hogy van a hajléktalan japánul, rögtön arra gondolok, hogy 'na ez egy angol jövevény szó, és biztos hoomuresu'. Ami amúgy telitalálat, de van rendes japán szó is rá, a mushuku. Na ez mind lényegtelen, mert pont a magnó része volt a nyelvvizsgának, amitől nem féltem - és végül is nem is ezen fognak megbuktatni, ha.

Hanem inkább azért, mert életembe nem nyögtem ki egy japán mondatot sem a számon. Leszámítva amit itt a laptop előtt gyakorlok. Na meg a WSR-es 'kanji de kaite kudasai'-t sem számolva. Meg a Hősök terés dolgot. Na de ez nem nevezhető gyakorlásnak... A hangulat legalább jó volt. Annyira, hogy amikor mentünk be a magnóhallgatásra, megkérdezték, hogy 'mi egy osztály vagyunk amúgy?'... Magnó után meg jó hosszú várakozás és keveredés, mire kiderült, hogy felcserélték a szóbeli termünket a román (!!) nyelvvizsgával. Mindegy, a kb 8 fős társaságból ketten voltak egy évet Japánban, hallgattuk a sztorijaikat. És nevettünk, sokat. Aztán, elkezdődött. Amikor kijött az első lány, elkezdte mesélni, hogy milyen feladatok voltak. Bemutatkozás, húzni egy szituációs feladatot és egy képet. A képen a Föld nevű bolygó volt (hogy van japánul az, hogy Föld? és az, hogy bolygó?). A másik feladat meg olyan, hogy belegondoltam, és legszívesebben visítva rohantam volna ki az épületből. Aztán hozzá tette a lány: 'ja, amúgy én felsőfokúztam.' Az a bizonyos kő leesett a szívemről, de azért a nagy nyugalomnak vége lett. Amúgy magyarok voltak a vizsgáztatók. Egy nő és egy férfi. Mindketten rendesek voltak, csak a férfi beszédét nem lehetett érteni. Egyszer feltett egy fél perc hosszú kérdést, majd miután megkértem, hogy ismételje meg, válaszoltam rá egy igent. Hogy mire, azt még most sem tudom. De szörnyen hiányzott a gyakorlat. Annyit tanultam, hogy majdnem belenyikkantam, és a tudásom szerintem meg volt, de a beszédgyakorlat az 0. Majd meglátjuk, hogy hogyan értékelnek. Még az izgulás is ott volt. Ezért volt pl a belépéskor egy jó hangos 'konnichiwa!' helyett valami 'konnivsédlv....'-féleség, de legalább halkan. Nem tudom, de mostmár vannak japánul beszélő ismerőseim. Nem sok, de több, mint eddig. Ráadásul az egyik a szomszédom. És van még egy esélyem a szóbelire, de az úgy a Finnel együtt lesz. Rohadtul nem lesz egyszerű dolgom, de innentől fogva már tényleg csak rajtam múlik. A decemberi nemzetközi nyelvvizsgánál viszont már nem lesz második lehetőség... Tehát azon már múlhat úgy az egész jövőm. Még szerencse, hogy - akkor is, ha nem sikerült - nem elvette a kedvemet az egésztől, hanem inkább mégjobban meghozta. Imádom ezt a nyelvet. És akarom tanulni. Egyetemen. Ja, igen - legutóbb a Battle Royal-t P-vel láttam. Tegnap megnéztem G-ral és V-vel is. És nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Legutóbb egy-egy szót fogtam fel az egészből, meg néhány mondatot, most meg... többet, fogalmazzunk így. Jóval. Imádom.

Ez volt a Jin, most jön a Jang. Dolgozok, fizikai munkát. Önmagába ez egy jó dolog, és nem fáradnék el ilyen elborult szinten, mint most. Csakhogy az utóbbi két hétben zombi állagúra tanultam magam. Szinte szó szerint. Most jelenleg ott tartok, hogy néha-néha(-gyakran) egyszer csak nyomást érzek a mellkasomon, és elkezdek szédülni. Aztán elmúlik, és kiugrik a szívem a helyéből. Mint érzékeltem, amíg a szorítás és a szédülés van, addig a szívem szó szerint beszünteti a dobogást. Aztán újra kezdi, de olyan erőszakosan, mintha az életem múlna rajta. Na jó, ebben van is valami. Igazából ez minden jel szerint a hatalmas mértékű fáradtság-kialvatlanság. 'Hát aludjál, wazze.' Na, és ezért írtam le az egészet...

A nagy tanulás közbe jött egy-két dolog. Nevezzük problémának. Amivel ha foglalkozom, akkor azt főállásba csinálom, a tanulás rovására. Így inkább felraktam a polcra pihenni. Aztán majd ha tanultam, majd jól rám szakad a polc, lesz egy hetem nagy melankóliában és letargiában, és túl van élve. Megesett már egy párszor. És most itt vagyok a nyelvvizsga után, és a polc nem szakadt rám. Cserébe kaptam egy 'régi' ismerőst, név szerint az alvásképtelenséget. Három órán keresztül halálosan fáradtan, csukott szemmel feküdni az ágyamban nem olyan vicces.

Ezt kb. akkora beleéléssel írtam, mintha valami orvos lennék, aki amolyan 'megélhetési orvos', azaz abszolút érdektelen a páciensei iránt, de azért jelentéseket ír az állapotáról. Pedig terveztem bele egy jó adag önsajnálatot is, mert miért ne, meg amúgyis az én blogom, legyen is benne, de... a 'leszarom' érzés most nagyon erős...

Valami rendszer viszont kell a továbbiakban. Valami folyamatos munka-mellett-sok-tanulás, a 'kikészítem saját magam' részt lefelejtve. Csak legyek túl ezen a szívkalimpálásos fáradtságon. Hogy hogyan, arra válaszoljon valaki. Már mindenféle altatópirula nélkül, mert előbb vágnám le a kisujjamat, minthogy.

Meneküljön mindenki...

1. City Of Moon

Igazából nem akartam megírni ezt a posztot. Ömlengtem eleget az utóbbi időben a Dalriadáról, kicsit szellőztetni akartam a bejegyzések között, de az elmúlt események hatására ezt feladtam... Mert kéremszépen, ami egy City Of Moon koncerten történik, az nem vicc. Jó pár éve, amikor az első koncertjükön belekezdtek az első számba, a Master's Apprentices-be, már akkor éreztem, hogy nem vicc. Ami Opeth, az szent, és ha rosszul játsszák, ha egy hang nincs ott ahol lennie kell, halálbüntetés. De mivel nem az volt az utolsó koncertem, ugyebár a City Of Moon ennek megfelelt. Ráadásul attól a szinttől már mérföldekre vannak ma. Hozzám hasonló Opeth-vallású emberek gügyögik üres tekintettel, hogy maga az Opeth sem csinálná jobban. De ma a helyszín sem volt vicc. Egy BME-s kollégium. Nem zeneklub, nem koncertterem, nem trógerkocsmaszínpaddal, egy KOLLÉGIUM. Hát na, sok fenntartásom volt. De pozitív vége lett: SOHA ne játszanak máshol, csak itt. Na de csak szépen sorjában, mi is volt ma (tegnap?) terítéken:

Coil, és persze utána a kötelező Heir Apparent. Megidézték a Blackwater Parkot is a The Leper Affinity-vel, és az egyes számú szellemalbumot is a When-nel. A keresztényüldöző lávszorit is elővették a Godhead's Lament-tel (ami már múltkor is toronymagasan a kedvencem lett, de húú milyen jól játszák ezt!), és számomra meglepetés volt a Benighted. A Deliverance albummal folytatták, a már említett Master's Apprentices-szel. A Bleak sem volt piskóta, de legalább ezt már megszoktam. :) Ezután jött a FemjénFerenc albumról a DemjénFerenc... öhm, tehát na, eltolták a Deliverance-t is. Laza kis műsor... Búcsúzásként megkaptuk a hihetetlen Hex Omega-t. Na azért ezzel is sikerült meglepniük. Majd 20 perc ökörködés után (tanulság: NE mondd a Kovbojok gitárosának, hogy gitározzon valami hülyeséget :D ) amolyan rokkszárhoz méltóan ráadást is kaptunk a The Demon Of The Fall személyében. Na ez az a szám, ami eddig nem volt olyan, mint albumon. De még az Opeth DVD-n sem olyan, mint albumon. Most viszont (nagyonmajdnem)olyan volt. Majdhogynem pogo kerekedett belőle! És a telhetetlen koleszos közönség még akart. Ki is harcoltak egy Harvest-et. És a koleszos közönség még akart. Elég kellemetlen  Nem is kaptunk többet. Mármint Opethből. De kaptunk egy 'akusztikus-féle' Porcupine Tree-t, a Trains-t. Amit mindössze kb 5x ronthattak el, na de ezt most talán elnézem :D

Koncert után valahonnan előkerült a Kovbojok-főnök is, és ha már mindketten ottvannak, elkezdett szólni a Télapó. Hogy ebből milyen kavalkád keveredett, az húha. Na de ennek már semmi köze a City Of Moonhoz, csak próbáltam kifejezni, hogy ha nem kellett volna muszájból hazajönnöm, talán még mindig Kovbojokra röhögnék a vízipipafüstös teremben. 

2. In Live Concert At The Royal Albert Hall

Mert az Opeth DVD-k jók, és mert jók a nagy koncerttermek. Az előző Roundhouse Tapes-nek is pont ez a különlegessége, hiszen wow, a Roundhouse-ban játszanak! Hát most a Royal Albertben. Na, ez a színház szinte semmiben nem hasonlít a csepeli Munkásotthonra. Méretében legalábbis biztos, hogy nem. Na meg itt még nem játszott az Opeth.

A Roundhouse Tapes számomra a rohadt jó és megismételhetetlen hangzásával tűnik ki, ez pedig... Na, mivel mással, mint a setlistjével? Kicsit nagy lábra helyezték magukat, hiszen 20 évesek! Első körben lejátszották elejétől a végéig a Blackwater Park albumot. A számok között 0 kommentár. Ja, de. Egyszer beleszólt a mikrofonba, hogy 'pszt'. Már persze angolul, tehát 'sss'. A második körben időrendben minden albumról jött egy szám. Az Orchid-ról a Forest Of October tette tiszteletét. És ezt elég jól tette. A nagynagynagynagynagynagy...................nagynagy kedvencemről, a Morningrise-ról jött az... (Ha így vezettem fel a Morningrise-t, mint albumot, hogy vezessem fel magát a számot? Na jó, ez így talán megteszi) az Advent. Az az Advent, amit meg is ígértek nekem City Of Moon-ék, hogy legközelebb játszanak. Számomra ez AZ Opethszám, és igennagyonhelyes, hogy felkerült a DVD-re. Az első számú szellemalbumról, a My Army, Your Hearse-ről az April Ethereal-t választották, a kereszténységgyalázó lávsztoriról, a Still Life-ról meg a The Moor-t. A Blackwater Parkról nem játszottak semmit. A gonoszok. Pedig elég hosszan konferálta Ő fel. Ja, mert hogy itt már beszélt. Talán... kicsit többet is, mint amennyi egészséges :D A Deliverance-nevű nagy befelefordulásról a Wreath került terítékre, ami engem meglepett, de egy percig nem tiltakoztam! Sőt, legalább annak a rejtélye is megoldódott, hogy hogy kell kimondani ezt a szót. Igen, ezen már a hivatalos fórumon is vitatkoztak egy páran. Emlékeim szerint pont egy Brit és egy Amerikai próbálta megfejteni. De egy C verzió lett a nyerő :D Őneki a gitárja a szám közben megadta magát. Kicserélték. Amit szintén érdekes volt nézni. A következő album felkonferálása aztán felettébb nem tűr 'nyomdafestéket'. De nem csak engem lepett meg a kérdés... :D Miután abszolút le lett rombolva a Damnation-számra való várakozás-izgulás hangulata, eljátszották a Hope Leaves-et. És persze egy akusztikus, nem-metál album után mi a logikus lépés egy Opeth-kaliberű bandának? Hát írni egy 66,6 perces albumot a Sátánról! Legalább is ők így gondolák. A kettes számú szellem albumról, a Ghost Reveries-ről eltalálták a kedvenc számomat, a Harlequin Forest-et. Had jegyezzek meg valamit. Neki a hörgése nem az igazi a DVD-n. De már a legújabb Bloodbath albumon sem. Csak az a hiba, hogy nem hörög. Inkább ordít. És ez az egy dolog nem tetszik. Ami a tiszta éneket illeti... hova fejlődött ez az ember? Óóóóóó, egek... És épp a vízválasztó korszaknál tartunk. A Watershed-ről a The Lotus Eater volt. Ami közben Fredrik gitárja romlott el. Na de itt már le is állt a zene emiatt. Miért nem vágták ezt ki a DVD-ről? Na, ez nem volt komoly kérdés. Én halálra röhögtem magam.

Na jó, ezt így úgysem olvasta végig senki. Főleg, hogy szerintem már egyszer leírtam. De most már legalább hallottam/láttam is. City Of Moon-ék meg tényleg megérdemlik a figyelmet.

Magamról meg nem írok, mert a saját blogomon nincs kedvem hazudozni. A nyelvvizsgáig nem bolygatjuk a problémát, és akkor a polcon marad. Remélhetőleg.