Két hét internetelvonás... Legalább olyan nehéz volt, mint gondoltam. Bár most már van net, de most meg itthon nem vagyok, és annyira hulla fáradtan érek haza, hogy agyhalál.

Agyhalál. Ezt az agyhalált most ide nyomorítom. Bár az előző írásomat kitöröltem, azért elég sokáig lehetett gyönyörködni benne. Egyszerűen túl van bonyolítva - bár minden, mármint... minden velem kapcsolatos hülyeség túl van bonyolítva, ezért ez nem is meglepő. A meglepő az az, hogy mennyire extrém szerencsétlen vagyok. Egy nagy kitérővel mondok is egy példát.

Van egy ismerősöm, V (nem a Vikikre gondolok), akit már sok-sok éve 'ismerek'. Aztán van G, akit meg három éve ismerek. Kb. Harmadszorra jártam náluk, amikor találkoztam V-vel a házukban. Mint kiderült, egy emeleten laknak G-vel. Nem egyszerű a dolog: az egy 10 emeletes lépcsőház egy olyan hosszú házban, amiben van vagy 7 lépcsőház, az utcában van 4 ilyen hosszú ház, és a lakótelepen van vagy 30 ilyen utca - ahogy az egyik legnagyobb panel lakótelephez illik. Ezek meg egy emeleten laknak vagy 8 éve. Ugyanazt a liftet használták minden nap, ugyanabba a boltba jártak le minden nap, stb. Én meg lassan második éve minden pénteken G-nál alszom. Mondanom sem kell, hogy többet soha nem találkoztam ott V-val - pedig nem egyszer kopogtunk át, hogy áthívjuk, sosem volt otthon (?). G-ék vasárnap elköltöztek, reggel segítettem a költözésben. Leküldött G reggeliért. Visszafele menet végiggondoltam: az lenne a legszerencsétlenebb verzió, ha most, hogy utoljára megyek hozzájuk fel, most futok össze V-vel, reggel fél7-kor. Hogy elmondhassam, hogy hiába ígértem, hogy áthívjuk majd, most elköltöznek, tehát ennyi volt. És mivel én nagyon szerencsétlen vagyok mostanában, fogadtam magamban, hogy ez így lesz. Bemegyek a kapun, jön le a lift, és ahogy azt kell, kiszáll belőle V. Régebben az ilyenek még viccesek is voltak, most már lelkileg iszonyúan fárasztóak.

És ez nem csak ez, ez csak a legutóbbi példa. A balszerencsém mostanában elnyom minden mást. Mindennek a tetejében, van ez a K-ügy. Ez is annyira meg van csavarva, hogy az egyetlen ember, aki érdemben képes nekem lelkisegélyt nyújtani, csak nevetett kínjában, amikor elmeséltem. A szokásos: ami megtörténhet, az meg is történik. Minél kevesebb esély van rá, annál inkább megtörténik. Én meg a jólelkű, figyelmes és türelmes meg mosolyogjon, úgyis csak gyűlik az elviselni való. Egyetlen gond van. Az egész K-s dolog nagyon mélyen érint, épp ezért nagyon bánt, és próbálok tényleg figyelmes és türelmes lenni, de azt hiszem kijelenthetem: meguntam. Ez a legjobb szó rá. Nem elég, hogy minden túl van bonyolítva, még minden szerencsétlenül is történik. Régebben ez nem volt ilyen. Értem ezt a szerencsétlenségre, azért régebben is sikeresen túl lett bonyolítva minden lélegzetvételem.

A lényeg a lényeg: a 'jólelkű' lehet épp most tért át hirtelen 'kegyetlen'-re, vagy valami hasonlóan szép szinonimára, de ha őszintén kell erről beszélnem, akkor ez van: u-n-a-l-m-a-s. Logikus kérdés: akkor miért nem neki mondom? Egyszerű, az 'incidens' óta egyszer nem beszéltünk róla... De amikor igyekszek erre lehetőséget adni, az sem jön össze. Ami előfordul... De nem jött össze két hete szombaton, nem jött össze múlthét szombaton, és nem jött össze most hétköznap sem. Na, tetszik érteni? Ez u-n-a-l-m-a-s. Pedig talán még csak nem is tehet róla.

Azt sem tudom, hogy most kinek beszélek. Aki egyáltalán eljut idáig az olvasásban, valószínű nem is érti, hogy miről karattyolok...

"Utóirat": ezt 2010.05.29-én írtam egy 'átlagos' nap után. Most találtam meg a gépemen, és nem győztem röhögni rajta - már miután egyáltalán felfogtam, hogy mi van leírva. Most bemásolom szó szerint.

"Van A, B, C és Z. 'A' mindenkinek nagyon jó barátja, 'B' és 'C' is nagyon jó barátok, de ők nem ismerik személyesen 'Z'-t (de már sokat hallottak egymásról). 'Z' rábíz 'A'-ra egy szörnyű és nagy "titkot". 'A' majd összeroppan alatta. Mivel 'B' nagyon jól ismeri 'A'-t, szépen lassan rájött a dolgokra. De napokkal később 'C' is megkeresi 'A'-t egy szörnyű és nagy "titokkal", ami ugyan az, amit 'Z' mondott. Ezt a tapasztalat miatt 'A' már épphogycsak, de tudja kezelni. Ezután 'A', 'B' és 'C' találkoznak. Ezen a találkozón 'C' beszalad a boltba. Addig érdeklődik 'B' 'Z' felől. 'A' mesél, majd 'B' elkezd erről mesélni valamit - egy hasonló sztorit. De 'C' eközben visszajön, és furcsán néz 'A'-ra és 'B'-re, hogy miért lett ez a téma. 'A' csak nem árulta el?? Amikor erre rákérdez 'B'-nél, 'B' valami füllentéssel kivágja magát. Ezzel megmaradt 'A' titka 'Z'-ről, amiről tud 'B', de nem tud 'A'-nak a 'C'-vel való titkáról. Ezért 'C' nem tudom, hogy mit hisz, de 'B' azt hiszi, hogy könnyebb 'A'-nak, hogy tudtak erről két szót váltani, és nem is sejti, hogy ehelyett rosszul van, mert 'C'-nek is ez a baja. Tehát a képlet: 'B' tudja az 'A-Z' titkot, de az 'A-C' titkot nem. Amikor 'A-B' beszélget és megjelenik 'C', ő nem tud az 'A-Z' dologról, 'B' azonban az 'A-C'-ről nem tud.

Nehéz az élet?"

A dologról csak ennyit: ma már mind a két titok egy-egy egészséges baba.

Hatmillió egyedszerre is leírom, csak most kicsit másképp: még mindig nem tudom eldönteni, hogy létezik-e a szerencse... vagy éppen a sors. Ha pedig belegondol valaki, a kettőből az egyiknek léteznie kell. És akármelyik ez, nagyon utál engem. Ezennel előre elnézést is kérek mindenkitől, miszerint Japánban a katasztrófát most kizárólag az út szemszögéből, és az én szerencsétlenségem szemszögéből fogom leírni. (Ez nem jelenti azt, hogy ezen kívül ne sajnálnám az egészet, de ez egyrészt alap, másrészt ilyenről bárki tud írni...)

Már nem tudom, hogy hány év óta lehetne az a jelmondatom, hogy 'ne éld bele magad semmibe... úgy sem lesz igaz'. Félreértés ne essék, én nem keresem az ilyeneket, hiszen tökjól meglennék nélkülük, de nemrég épp a nyelvvizsgámmal volt egy duplacsavar, amikor is kiderült, hogy - mondjuk ki - idéntől szart sem ér.

Ebbe a japán útba szintúgy beleéltem magam, a szervezésébe már annyi időt beleöltem, hogy a gondolatától is habzik a szám, és bár ne hangoztattam volna, amióta meg van a repülőjegy, hogy 'már 5 éve késik egy baromi nagy földrengés Japánban'. Hát, most íme, megtörtént. A "lehető legjobbkor" - pont az előtti nap, amikor L tervezte, hogy végre el meri mondani a szüleinek. De hirtelen a földrengés és a cunami miatt Japán a híradókba került, és hála a bajos atomerőműnek, azóta benne is maradt.

Persze egy duplacsavar ide is kell. Az első csavar, hogy nem érinti ám egész Japánt a katasztrófa. 4 (inkább 5) nagy részre lehet osztani az országot, és ezekből csak az egyikben van baj. És pont ez az első csavar: a két hétből mi kb 5-6 napot csak oda terveztünk. Mármint... pontosan oda. Nem csak úgy körübelül. Itt jön képbe a második csavar.

Ugyanis tényleg rengeteg ez a sok ezer halott, és rendesen össze szorul a torkom, amikor látom, hogy milyen pusztítást végzett a cunami. De érdemes 3 dolgot figyelembe venni.

1. Három hely jut hirtelen az eszembe, ahol tényleg fel vannak készülve a földrengésre. Az egyik az USA-nak az érintett államai, a másik Tajvan, a harmadik Japán. Mint már mondtam, rengeteg az a több ezer ember, de gondoljon mindenki a népsűrűségre - rögtön lehet érezni, hogy igazából ezt Japán "már megint nagyon olcsón megúszta".
2. Itt is helyeket mondok, két japán várost: az egyik Hiroshima, a másik Kobe. Közös bennük, hogy mind a kettő az elmúlt 50 évben (Kobe igazából az elmúlt 5 évben) földig lett rombolva. Közös még bennük, hogy ez mind ma már 100%-ig észrevehetetlen. Japán az újáépítésben az egyik legjobb.
3. , azaz harmadik és legfontosabb: két forrásból szedem az infókat a történtekről, az egyik az internet/tv, másik a sok éve Japánban élő magyarok. Na most, a kettő annyiban különbözik egymástól, mint egy gumikacsa a Nemzeti Színháztól. Külön kitérnek az internet/tv-féle forrásra: a saját bőrükön tapasztalják, hogy a szenzációlesés és a pánik jóval fontosabb, mint az igazság. Japánban ugyanis nincsen pánik (általában). Ha valaki ennél többet akar tudni a dologról, nyugodtan szánjon rá időt: http://www.sabolc.com/blog/?p=1813

Amire ki akartam lyukadni: szerencse a szerencsétlenségben, hogy májusra elvileg visszatér a legtöbb dolog a régi kerékvágásba (ha az atomerőművel nem lesz ennél nagyobb gond). És mindebben van egy jóval nagyobb szerencsétlenség: sajnos abszolút anyámra vagyok utalva (egyelőre), ő pedig pontosan olyan ember, aki ilyenekkel táplálkozik, tök jól meg lehet etetni mindenfélével, ami a tévében van. És amúgy is Sabolc a rosszindulatú szemét dög, mert "biztos ha ő ott van és neki rossz, akkor legyen másnak is rossz, jöjjön mindenki oda" (???). És ahogy hallottam, L szülei is így vannak. Meg úgy az emberek 90%-a... És lehet, hogy ezért kell kihagynom Japánt. Hiszen Fukushimából lesz a második Csernobil. És ha azt mondom, hogy olvasson utána, akkor még olyan gyerek vagyok. Erre pedig a reakcióm lehet, hogy tényleg gyerekes, de ha van egy valami, amit mindennél jobban gyűlölök: az igazságtalanság, vagy az igazság ferdítése... vagy ha valaki még ki is mondja, hogy nem kíváncsi az igazságra. Miért olvasna/hallgatna meg olyat, ami az ellenkezőjét állítja, hiszen úgyis az az igazság, amit ő tud.

Time. Mára rengeteg fontos dolgot terveztem. Most éjjel 3 óra van, és mindebből elég kevés valósult meg. Hova tűnt ez a nap?

Aika. Múlt héten ilyentájt azon gondolkodtam, mennyi mindennel előrébb leszek egy hét múlva. Közbejött egy betegség, és egy... valami. De mindez másfél hete. Ki lopta el ezt az időt?

時間 (jikan). Március van. Több, mint 2 hónap telt el szilveszter - na és a szilveszteri incidens óta. Akkor azt hittem, vagy így, vagy úgy, de már túl leszek az egészen, és márciusban majd ezen fogok filózni, és 'mi lett volna, ha' kérdéseket gyártani. Március van, és nyakig ülök az egészben. Hová lett ez a több, mint 2 hónap?

시간 (sigan). Én voltam az erős jellem, én voltam az, aki megmondja, mi legyen ezek után, én izgultam annyira, mintha az apja lennék - de fogalmam nem volt, hogy milyen lesz, ha Zoé megszületik. Elképzelni sem tudtam, és még most is nehezen hiszem el. De már lassan fél éves! Mi történt ennyi idő alatt? Hova loptak fél évet?

Tid. Már több, mint egy éve megismertem egy társaságot. Köztük K-t is. De annyira hülye helyzetet, mint akkor, ki se lehetne találni. Sok-sok minden, rengeteg minden történt. Eszembe villant egy gondolat: mi lesz egy év múlva? Finoman szólva, nem tettem volna a lottó ötöst arra, ami most megy. Már azt sem tudom, hogy mikor ünnepeltük az egy évet. És azt az egy évnyi időt ki rabolta el?

Цаг (cag). Amikor abbahagytam a középiskolát, azt hittem, jövőre leszek végzős az MSC-ben - illetve tavaly végeztem a BSC-ben. Amikor eljöttem az Int.-ból, azt hittem, ilyenkor már javában egyetemre fogok járni (újra). Amikor kiderült, hogy mégsem, már az is lassan egy éve volt. HOVÁ TŰNIK AZ IDŐ??!

Szerencse. Amit ebből fel tudok mutatni, azok a Barátaim, mert a legtöbbhöz hatalmas szerencse kellett, hogy találkozzunk. De ennyiben kimerül. És ezt objektívan mondom. Ha pedig véletlenül valami szerencse ér, akkor azt ilyen 'jobb kézzel adja, bal kézzel elveszi'-dolog. Most ennek egy ékes példája következik, témája pedig mi más lehetne, mint a japán nyelvvizsgám.

Először is, hogyan csinálok a nyelvvizsgámból olyat, amit itthon, Magyarországon is elismernek? Honosíttatom, a következők szerint:

Nagyon-nagyon rég óta a nemzetközi nyelvvizsga 4 szintes. Az egyes a legnehezebb, a négyes a legkönnyebb. A négyes szintűt alapfoknak ismerik el, a hármas szintűt - amivel én próbálkoztam kétszer - középfoknak, illetve mind a 2-eset és az 1-eset felsőfoknak. Ezzel a rendszerrel volt egy kis hiba: a hármas és a kettes között kicsit túl nagy volt az ugrás. A japánok ezt próbálták áthidalni egy új szint bevezetésével, miszerint: az új N1-es vizsga megegyezik a régi Level1-essel, az új N2-es megegyezik a régi Level2-essel, az N3 egy új szint, az új N4 megegyezik a régi Level3-assal, illetve az N5 megegyezik a régi Level4-essel. Mindenkit megnyugtattak, hogy ez ne zavarjon senkit, mert pl egy N4 nem hogy kevesebbet fog érni egy régi Level3-asnál, hanem még többet, hiszen kevesebben kapják meg: nehezebb lesz, szigorúbb pontozási rendszerrel. Ez az információ MINDENHOL elolvasható japánul-angolul.

Csakhogy! Mi Magyarországon élünk. És miért változtatnák meg a régi jól bevált módszert? (=leszarják, letagadják hogy változott, tudom én...) Így a drága jó Magyarok ahogy eddig, az N1-ért és N2-ért adnak felsőfokút, az új N3-ért középfokút, az N4-ért ALAPFOKÚT, az N5-öt meg leszarják. A számok ugyanazok... Tehát a lényeg: minden előzetes figyelmeztetés ellenére, minden logikát nélkülözve az én NEHEZEBB vizsgámért csak ALAPFOKÚT kaphatok, míg a tavalyi KÖNNYEBB vizsga KÖZÉPFOKÚT ért!!!!

De ez még semmi... Hiszen a nemzetközi vizsgát csak írásbelinek számítják be, a szóbelit le kell tenni. Csakhogy! Az egyetlen helyen, ahol Magyarországon van japán nyelv, a Rigó utcában CSAK középfokú szóbeli létezik. Kérdeztem, hogy ezzel mi legyen. A következő választ kaptam: hát tegyem le a középfokú szóbelit, és ők majd szépen összerakják az alapfokú írásbelimmel, és kapok érte egy alapfokú komplexet, mert a kisebb szint számít. El sem röhögte, teljesen komolyan gondolta. Hab a tortán, hogy az alapfokúért a jelentkezésnél egy darab pluszpont sem jár.

A végszó pedig: az utolsó régi rendszerű nyelvvizsga 2009 decemberében volt, és már akkor kint volt mindenhol, hogy milyen lesz 2010 decemberében. A magyar szabályokat 2010-ben pedig felülvizsgálták, megújították. Mégis előfordulhatott ilyen.

MI A FENE FOLYIK ITT???! Most végleg kijöttem a béketűrésemből. Mit akarnak? Nem jó a japán, hát majd megtanulom a beást vagy a lóvárit. Ez kell nekünk, tanuljunk cigányul vagy héberül (az is van minden hónapban!), de ez így a jelentkezés alatt több volt, mint amit a gyomrom befogad. Gyűlölöm ezt a helyzetet, gyűlölök itt élni, és a legjobban azt gyűlölöm, hogy semmit nem tehetek az egészről. Nem tudom, hogy erről pontosan ki tehet, de remélek minden rosszat neki, amit csak a hihetetlenül élénk fantáziám el tud képzelni. Hadd ne írjam le ezeket.

Érdekes... egyetlen borzalmas délutánom/estém volt, azóta pedig van mire figyeljek. Pl. hogy a wc 3 méteres körzetében maradjak. Pedig most épp van 110 dolog, amiért lehetne... azaz kellene aggódni, tehát érdekes...

Megint kitöröltem egy posztot, amit írtam. Ez csak amolyan 'túlzott önsajnálat-proteksön'. Viselkedjünk emóként, ó jee.

A lényeg ennyi volt: a polc leszakadt.  

Már nem fogok ennyi zenés dolgot írni ide, mások a terveim velük. Ezt viszont muszáj ide, különben bűnt követnék el...

Sonata Arctica. Már rég nem hallgatok ilyesmi zenét, egyedül Ők maradtak meg. Nagyon rég óta minden évben itt vannak, én meg - azt hiszem - 2005 óta (majdnem) mindegyiken ott voltam. Bár ezt most P-nek köszönhetem, amúgy kimaradt volna... És az nagy Uni...ööööakarommondani hiba lett volna. Össze sem lehet hasonlítani az előző egy-két koncertjüket a mostanival, és ennek nem egy oka van...

Egyrészt, ami mindig hiba egy SA koncerten: halk, Nagyon. Most végre nem volt az. (De a közönséghangerőt a Dalriada nyerte, toronymagasan...) Másrészt: vannak számok, amiket mintha elfelejtettek volna, pedig azok a legfontosabb SA számok... Most ezek visszatértek. Valamint: egy SA setlist kiszámítható, 'meglepetésszámot' nagyon ritkán játszanak. Most játszottak. És végül: a SA nem egy olyan zenekar, aminek az összes száma tetszik, sőt, van egy pár szám, ami kifejezetten Rossz. És ebből mindig játszanak. Most nem játszottak. A hab a tortán pedig csak a koncert után volt. De ne szaladjunk előre...

Szerencsére lefényképeztem a setlistet, ezért tudom jól a sorrendet, bár nem meglepő, hogy a Flag In The Grounddal kezdenek. Második volt a Last Amazing Grays, majd a Juliet. Ez a három szám egyébként szerintem a legjobb az új albumról. Aztán jöjjön egy régi, és MEGLEPETÉÉÉS, Replica! Besza-behu, ugyanis ez a SA egyik legjobb száma! És nagyon elfelejtették játszani... A legelső albumról még jött a nagy kedvencem, a Blank File. Erre sem igen számítottam... (Sajnos) visszatérvén a legújabb albumhoz, eljátszották az As If The World Wasn't Ending-et. Sajnos a legutolsó olyan lassú szám, amitől levegőt sem kapok, az a Reckoning Night albumon volt, de azért nem rossz... Előkotorták az Uniát is, és hadd szóljon a fogós, dallamos és überciki szövegű Paid In Full. (De azért szeretem.) De fel sem ér a következővel... Amikor is kedvenc popsztárunk elkezdett meztelen nőkről beszélni a mélyen tisztelt közönségnek... ami megint egy rééégi MEGLEPETÉÉÉÉS, a Victoria's Secret!!!! Újfent az egyik legjobb számuk, és nem sok esély volt erre. Itt Tony kiment pisilni-kakilni, addig a többi finn játszott valami popzenét. Mikor Tony visszajött, közölte, hogy lassú, szerelmes szám következik. 'És melyik a sok közül?' - kérdeztem fennhangon, gontoltam eljátszák ezredjére is a Broken-t, vagy a Shamandalie-t (szeretem őket, nagyon is, de már hallottam, sokszor)... De olyan számhoz nyúltak hozzá, amit tudomásom szerint még soha nem játszottak, a szomorú SA számok királyát, a (MEGLEPETÉÉÉÉÉS) The Misery-t. Azt a leborult. 

 A következő Dead Skin-t szinte nem is hallottam, csak az előzőeket dolgoztam fel. Aztán a kötelező Fullmoon-ra már 'visszatértem'. Hát igen. NINCS SA koncert Fullmoon nélkül. Ránövéj. Bár valamiért Tony barátunk röhögőgörcsöt kapott a szám elején, és ez rázta majdnem a szám végéig. A következő In Black & White-ra H és P olyan grimaszokat vágtak le, hogy azt öröm volt nézni. Pedig ez azon kevés Unia-számok között van, ami nem annyira rossz. Sőt, ezután egy olyan Uniás szám jött, ami meg kifejezetten jó (ritka az ilyen), a Caleb. Ha már az intróját aznap annyiszor elszavaltam :D Utolsó számként pedig a Reckoningsláger-überbrutáljószám, a Don't Say A Word. Na jó, hazudtam, volt még egy szám, a Vodka, we need some Vodka, we need some Vodka - hej - Vodka, we need some Vodka, we need some Vodka - hej...... És vége.

De nem a napnak! Dacolva a kinti eléggéhideg idővel, vagy két és fél órára letáboroztunk a turnébuszokhoz. Eredményesen: mindenkivel találkoztunk. Tony (ének) és Tommy (dob) nagyon fáradtak voltak, csak egy-két szót beszélgettünk, na meg persze fénykép + aláfirk. Nem sokkal utána jöttek a többiek is. Henkka (billentyű) és Elias (gitár) nagyon közvetlenek voltak, leginkább Elias. (Pedig lett volna miért felfutnia a buszba és elő sem jönni többet...) Marko (basszus) is ott volt, legalábbis testileg biztos, de nem hiszem, hogy meg tudta volna-é mondani, hogy éppen hol van, vagy hogy melyik nemhez tartozik... Aláfirk helyett is valami beazonosíthatatlan valamit kaptam, de legalább az övé :)

Nem mintha az ilyen aláírás-féleségek sokat jelentenének a számomra - sokkal többet ér, hogy végre emberként láthattam őket, nem egy zenekar tagjaiként. Na és a közös fényképek, az még számít. Facebookon megtekinthető, akit ismerek, ide nem töltök föl magamról semmit...

Visszatérve: ami számok hiányoztak: persze az örök koncertzáró The Cage, a fantasztikus It Won't Fade, de leginkább az én legnagyobb kedvencem, a White Pearl, Black Oceans... 

Egy szó mint száz: fantasztikus nap volt. A negatívumok ellenére is, merthogy voltak. De hol érdekel az engem? SA, HPD, S+SRómeó, és még rengeteg ilyet. Please.

Beszélek én a nyelvtanulásról itt minden féléket... Úgy, hogy eddig semmit nem tettem le az asztalra. Egyedül tanulni tényleg nehéz, de van valami, ami nagyban megkönnyíti a dolgot: a sikerélmény. Volt, egy-két apróbb, pl. amikor egy nagy Youtube-maraton közben rátévedtem egy japán nyelvű videóra, majd fél perc szövegelés után leállítottam, hogy 'jé, ez japánul van... és értem...', vagy az a két alkalom, amikor jó magyar polgárként az eltévedt turistákat útbaigazítottam. (Nem, Kunimoto-t csak azért sem sorolom ide, pukkadjon meg!) De voltam már tavaly nemzetközi nyelvvizsgán, nem sikerült. Voltam a Rigó utcában szóbelizni, nem sikerült. Mind a két alkalommal nagyon kevesen múlott, de a lényeg: nem sikerült. (Ha nem lett volna az a baki a szóbelin...) De hogy harmadszorra is megpróbáljam, ehhez igazából elég sok lelkierő kellett...

És sikerült! Végre, valami! És remélem, hogy nem leszek egoista attól, hogy hozzáteszem: teljesen egyedül! A második fail után sem kértem egy szónyi segítséget sem. (Nem mintha lett volna kitől...) Bár a pontok megoszlása nem éppen olyan, mint amilyenre számítottam...

A Vocabulary (szókincs) volt mint mondottam vala a legnehezebb. Már nem emlékszem pontosan az egészre, de arra igen, hogy nagyon szentségeltem egy-két kérdésnél, mert előfordultak, amik 100%-ban szivatásra mentek. (De szerencsére csak ennél...) Ehhez képest annyit tudok az egészről, hogy 30% fölöttire írtam. Megmondom őszintén, meglepett...

A Grammar (nyelvtan) az egyetlen olyan eredmény, ami olyan, mint amilyenre számítottam: átlagos, normális, nem kiugró, de ponthatár fölött.

A Reading (olvasás... vagy mifene, de ez hülyeség) viszont szintén meglepett. Röhögősen könnyűnek éreztem, és az eredmény mégis olyan, mint a grammar-nél. Ezt tényleg nem értem... Szerintem hülyeségeket jelöltem be, mert itt emlékszem egy csomó feladatra, és még mindig azt mondom, hogy iszonyú könnyű volt. Na mindegy...

És végül a Listening (magnóhallgatás), amitől vizsga előtt nem féltem, de ezt a vizsga után bepótoltam... Hát, nem kellett volna, toronymagasan ez sikerült a legjobban.

Én így ráérzésre tehát tuti nem így pontoztam volna magam, de... mostmár ki a fenét érdekel? Megvan az első 'visszajelzés', vagy hogy giccsesen fogalmazzak, az 'első sikerélmény'. Már csak szóbelizni kell... És nem elkövetni egy olyan hibát, amitől nem csak a vizsgáztatók haja, de az enyém is égnek állt... És az égés meg is maradt a végéig... A sors úgy hozta, hogy a Finnt nem tehetem le, de szerencsére van egy B-tervem...

Nagyon sok minden múlt ezen a papíron... Szinte egész talicskástul feltettem rá az önbizalmam. Ez most nem azt jelenti, hogy hirtelen az egekbe ugrott, hanem inkább nem veszett el, szerencsére...

Szinte megfogalmazhatatlan, illetve túl 'bizalmas' a bloghoz... ha pontosan meg kéne fogalmazni a legfőbb gondomat. Az utóbbi 3 évben főleg, de azon túl is. A személyiségem valahogy olyan, hogy ebből a szempontból a vesztes, 'lúzer' csapatban vagyok. Bár talán L még inkább ott van... ki tudja. A lényeg: figyelve az utóbbi 3 évet, ilyen tekintetben most vesztettem el az összes optimizmusomat. Vagy egyszer csak kivetkőzök önmagamból, és olyan leszek, mint G. Egy biztos: életre valóbb az olyan típus... 

És ezeket tényleg nem tudom, miért írom le ide, még ha ennyire homályosan is. Már írtam, az önsajnálat szikráját is kerülni akarom, választ sem várok rá, de akkor miért nem a 'naplóba' írom, amit senki sem lát? Valahol jó érzés beleírni ezt az e-éterbe... Bár teljesen hasztalan, az tény. 

Visszaolvasva, komolyan lehetne ez egy zenei blog. Úgy kell keresni itt azt, ami rólam szól. Na mindegy...

Voltam a Szabó Ervin könyvtárban, ami ott van a Károli mellett. Ez kellett nekem, komolyan. Úgy megcsapott a hangulata, hogy rögtön visszanyertem a motivációmat. Annyira elúsztam már, hogy nehéz lesz behozni, de még semmi sem késő. És most, életemben talán először gondolom így: bárcsak már tavasz lenne...