Hát, túl vagyok az egészen. Mielőtt leírnám a dolgokat, egy-két szó az egészről...

Sokan az eszperantót csak egy más nyelvekből összetákolt műnyelvnek tekintik. Sokáig én is kizárólag így néztem rá, de a végére egy kicsit megkedveltem ezt a kis nyomi nyelvet. Tényleg 'műnyelv', de szerethető: bár egyszerű a nyelvtana, maga a nyelv mégis elég összetett, a világon mindent ki lehet vele fejezni, és nem ilyen 'olcsó' megoldásokkal, hanem rendesen, normálisan, a minimális nyelvtanával. A hozzá fűzött reményeket azonban nem váltotta be, és nem is fogja: soha nem fogja felváltani az angolt, sosem lesz igazi nemzetközi nyelv...

Nekem hogy sikerült? Nos. Szombaton volt az írásbeli, és ha figyelembe vesszük, hogy életem első önálló normális eszperantó nyelvű mondatát péntek este raktam össze, azt kell, hogy mondjam: remekül sikerült. A fordítás eszperantóról magyarra szerintem max pont, magyarról eszperantóra talán egy kicsit kevesebb, a szövegértés végét elkapkodtam, a levélírást meg - időhiány miatt - sajnos szó szerint 10 perc alatt dobtam össze... Ezért egy kicsit rövid lett. Remélem nem lesz baj.

Ma volt a szóbeli és a listening. A listening nem nagyon okozott problémát, bár a max ponttól azért távol vagyok. Na és a szóbeli... Hát.

Még mielőtt úgy tűnne, hogy mindent a vizsgáztató(k)ra kenek, el kell, hogy mondjam: rezgett volna a léc akkor is, ha minden körülmény a helyén van. Csakhogy nem volt a helyén... Már az első vizsgázó is mondta: a fiatalabb vizsgáztató egyfolytában közbeszól és kijavítgat. Hazafele összefutottam P barátommal, aki szerint ilyet nem is lehet. Már a kezdés sem volt sima, de ott még nem volt baj. Beszéltem magamról, társalgás folyt. Aztán kijavított megint a fiatalabbik. Megakadtam. Elmondta megint. Nem válaszoltam azonnal, erre megszólal: "na, akkor magyarul... blablabla". Ebből már nem lehetett jól kijönni. Még azt is elfelejtettem, amit addig tudtam. Lemaradt egy kis többes szám rag? Belejavít. Ezek után olyan szó sem jutott eszembe, mint 'ember', vagy 'vonat'.

Egy szó mint száz: sok rosszat hallottam a rigóról, most először meg is tapasztaltam. Japánból egyáltalán nem volt ilyesmi. Így szinte biztos, hogy bukás. Én pedig elhatároztam: vagy japán szakra járok, vagy sehova. Tehát valószínűleg még egy évet itthon töltök. 

Ezért, meg az utolsó 2 hét miatt igyekszem az egész nyelvet olyan gyorsan elfelejteni, amennyire csak lehet (illetve átültetni egy olaszba). Októberben meg lenyelvvizsgázok másodszorra is, az eszperantó meg ott pukkadjon meg, ahol van.

Még a szóbeli érettségik hátravannak, de ha kipihentem magam, ismét elérhető leszek normálisan... 

Ez vagyok én: a vizsga előtti utolsó napon halálra tanulom magam, és mivel ideges vagyok hibázok. Mivel hibázok, még idegesebb leszek, és ez így megy tovább. A japán nyelvvizsgám előtt pedig 'kierőszakolták' tőlem, hogy menjek velük kocsmázni, az utolsó nap úgysem számít.

Hát most is ezt választottam. Inkább alszok kevesebbet, de a görcsölés mérföldekre van tőlem. És elmentem a mai Rotting Christ koncertre. 

Bárki belegondolhat: ez a lehető legpolgárpukkasztóbb név, amit csak ki lehet találni. Pedig a görögök (már) egyáltalán nem olyasmi zenét csinálnak. Sőt, nekem olyannyira megcsinálták az estémet, hogy minden vizsga előttre rendszeresíteni kellene a dolgot. :) Meg tudnám szokni.

És végül: minden nem-érettségiző szurkoljon az érettségizőknek, hogy ne olyan agyament hülyeség legyen, mint a 2010-es októberi...

Pánik. Elért... Nem fogom megtanulni... Itthon vagyok: netezek, zenét hallgatok. Kimegyek a Margitszigetre: nézem az embereket, nézem a természetet. Hazajövök: ugyanaz. És még csak egy nyüves szótárt sem tudok szerezni. Mi több: életemben nem hallottam eszperantó szöveget! Mi lesz így a listeningnél? Meg a szóbelinél? Egy 1968-as könyvből tudok mindent a nyelvről, amit csak tudok. És akkor az érettségik? Japánból soha nem voltak ilyen problémák: volt, hogy napi 16 órát tanultam több héten keresztül, és nem hogy ideges voltam: végig fülig ért a szám. Na és a bukási arány. Extrém magas! Remélem csak azért, mert 'ááá, eszperantó, az könnyű', és félvállról veszik. Tényleg könnyű, de én nem vettem soha félvállról. Egyetlen lehetőségem van. Megöl az idegbaj.

Remélem, csak ideiglenesen veszítettem el (az eddig remek) pozitív hozzáállásomat...

...ez jól kicsúszott a kezeim közül. Nem tesz jót a találkozás. Egyszerre hozza a szokásos formáját, és egyszerre tudom, hogy egy büdös szót nem beszéltünk az egészről. Ez nálam nem is változott, már tényleg nem akarok semmit beszélni vele erről, merthogy fakkjú. De ha találkozunk... Kapcsojjaki.

Ezeket mintha egy totál gyenge jellemű valaki írná. Tökjó...

2011-04-21 02:42 csütörtök - itt jóval többet írtam, mint amit végül elküldtem, de most mégis fel kell emlegetnem.

Valami ilyesmi volt: 'elég az egészből, nem akarom megbeszélni, nem akarok erre gondolni soha, csak porladjon el az egész a levegőben'. Szerintem nem szoktam drámázni, vagy olyat írni, amit amúgy nem gondolok komolyan, de... azért hogy ez ilyen hamar valóra váljon, azt nem gondoltam volna. Egyetlen gond van: ez sem közvetlenül történt. Öhm... Történt egyáltalán bármi is egy harmadik, közvetítő fél nélkül? Azért egy kicsit kabbeafaszom.

A lényeg a lényeg: az egésznek legalább ezennel vége, azaz második számú fő energiaelszívó dolog kilőve. Mondom én, hallgatja mindenki más - bárcsak így mennének a dolgok... És ilyenkor meg el kell kezdeni szépen, D-sen kell kezelni a dolgokat. Kár, hogy ebbe a 'leszarom-üzemmód' is benne van...

Na de hé. Mivel VÉÉGRE történt valami, ez alapvetően egy pozitív bejegyzés - csak nem látszik rajta.

Még mindig ijesztően le vagyok maradva Eszperantóból (az érettségikhez meg még mindig nem nyúltam hozzá), de végre-valahára kész az 'első fázis', azaz majdnem szóról szóra leírtam egy füzetbe a csaknem 100 oldalas könyvet. Ez nagyon jó, hiszen nagyon-nagyon utálok írni, de ha valamit leírok, az már félig benne is marad az agyamban. Nincs sok időm, de másfél hét csak elég a szavak és a nyelvtan megtanulására és a gyakorlásra. És most, hogy kicsit összeállt az egész nyelv előttem, kicsit a váleményem is változott róla. Nagy szerelem azért nem lesz belőle, de az eddiginél azért kellemesebb foglalkozni vele.

A szombati extrém-rosszullét, mely elrontotta az egész napomat, és amilyen nap az utolsó lett volna vagy egy hónapig lett volna egy vészjel, hogy 'hahó, rendszert az életedbe, az éjszaka alvásra való, legyél már szerencsés is waze', ja és kihasználnak, szard le őket'? Nagyon örülök neki, remélem pont érettségin/nyelvvizsgán ismétlődik meg...

Dr. House. Egy-két szempontból igencsak tudok azonosulni a karakterrel. Az egész sorozat a logikára, intelligenciára és a nyomorúságra épül. Laurie nagyon remek színész, de az egyéb dolgait is szeretem. A történetvezetés tényleg kiszámíthatatlan.

És újabban nagyon hülyén tudom érezni magam egy-egy friss rész után. Rosszabb, mint egy Katatonia-album.

Van egy olyan elmélet (ami nem is áll olyan távol az én 'fizikus-felfogásomtól'), miszerint az agy nem tud elképzelni olyan dolgokat, ami igazából nem létezik. Hiszen ha gondolsz egy barátodra, vagy egy ceruzára, esetleg egy random emberre az utcáról, az mind létező és valós dolog. Az emberke az utcáról is létező és valós, csak nem ismered. De az elme honnan szedjen egy olyan képet, ami igazából nem is létezik?

És akkor mi a helyzet az álmokkal? Néha az ember tud igen cifra dolgokat álmodni. Azok is valósak?

Ha az ember kiejti a 'párhuzamos valóságok' szót, sok féle reakciót kaphat. Egyeseknek felcsillan a szemük, és tovább ecsetelik a dolgot - pl a sci-fi rajongók. Néhány 'komolyabb' ember onnantól elkezd téged kevésbé komolyan venni, és reméli, hogy ezt te sem gondolod komolyan - pl a materialisták (és a monoteisták?). Mások véresen komolyan veszik, sőt, ők képesek 'üzengetni' is egyikből a másikba - ők a menthetetlen ezotériamániás balekok (várjunk... nem is annyira balekok... hiszen pont a balekok miatt lesznek ezek az emberek gazdagok). Vannak a tudósok, akik azt mondják, hogy amint bizonyítékot találni erre, onnantól ők is elhiszik.

És vannak tudósok, akik komolyan gondolják, azzal a megjegyzéssel, hogy ennél sokkal többet soha nem lesznek képesek 'bizonyítani'. Pedig már az is bizonyításra került, hogy 3-nál sokkal több térbeli dimenzió létezik - de mi, 3 dimenziós emberek ezt soha nem leszünk képesek felfogni.

Érdekessége a dolognak, hogy Einstein, egy keresztény ember bizonyított sok elképesztő dolgot - csak hogy hasonló dolognál maradjunk, az időutazást (itt most ferdítettem egy picit). Egyrészt, őt mégis mindenki komolyan veszi. Másrészt: az ilyen gondolkodású emberekre általában minden más jellemző, csak az nem, hogy keresztények. Talán ez az egész sokkal bonyolultabb, mint elsőre tűnik...?

Fúúúúú, de elkalandoztam. Talán érződik, hogy beteg vagyok - de azért sem fogom kitörölni (pedig ezeket reflexből törölni szoktam, mielőtt még a végzetes 'blogold be' gombra nyomok...). Kiemelném, hogy rejtőzködő játékot folytatok, mert a fentiek egyike sem az én saját gondolatom, se nem a véleményem / meggyőződésem. Ha már én, meg az álmok...

Én is tudok ám álmodni. Így visszagondolva, egész 'korszakokat' indított el egy-egy álom. Amikor este még semmi bajom, reggel pedig úgy ébredek fel, mint aki meg van zavarodva. Hiszen olyat álmodtam, aminek ébren még a gondolatát is elkerültem (de hogy miért, azt nem tudom). Vagy a másik: imádok történeteket írni (és azokat nem befejezni...), de hogy az egyik történetem első fejezete szóról szóra egy álom, az kicsit extrém. De remélem ettől lesz jó.

A kocka álmaimat már főleg semmivel sem tudom magyarázni: amikor Silkroadban Downhang cave-ben rohangáltam és glavieztem a mobokat, vagy amikor Minecraftban mászkáltam Netherben... Az előbbi már elég régen volt, de az utóbbi talán az 'otthonülés' nevű betegség egyik tünete...

Miután megírtam az előző postot, rögtön volt még egy hatalmas balszerencsém. De olyan mértékű, hogy szó szerint kezdtek hangyák mászkálni a fejemben. De utána megtört a jég: végre szerencsém is volt, ráadásul egy elég nagy dologban, így tehát fő lélekelszívó dolgok kivégezve: 2/1. Mégpedig: sikerült egy másik időpontot találni Japánra, amikor sem én, sem L nem vizsgázunk, a jegyünket is lehetett még módosítani, és túl közel sincs (az eredeti dátumra már az útleveleink sem érkeznének meg!). Így tehát Június 20-től Július 7-ig: reszkess Japán, megyünk!

Amit igencsak érdekesnek találok: majdnem minden ember aggódik. A sugárzás, és a beharangozott leendő hasonlóan nagy földrengés miatt. Ez duplán idegesítő. Egyrészt: mindenki csak bulvármédiát olvas/néz, esetleg ott élő emberek/turistáskodásból hazajövő emberek véleményeire ÉS bizonyítékaira senki sem kíváncsi? (Nem, nem a külföldi cégek dolgozóira gondoltam, akik hazamenekültek, lassan nagyobb kárt téve az országgal, mint maga a katasztrófa.) Másrészt - és ez a fő idegesítő tényező: tényleg mindenki emiatt aggódik? Nem amiatt, hogy L-val tökegyedül bóklászunk majd a világ második legnagyobb városában, a világ egyik legnépesebb országában, a lehető legtávolabb Budapesttől; vagy hogy ha lekéssük az éjszakai vonatunkat, akkor majd éjszaka a pályaudvaron bámuljuk egymást, miközben levonják a lefoglalt szállásnál a büntetést is, mert nem vagyunk ott (és így pénzünk sem marad); és még sorolhatnám, BÁRMI MÁS miatt? Ha lemegyek két hétre vidékre, általában akkor is zaklatva vagyok telefonon egyfolytában. Japán esetében pedig minden a legnagyobb rendben és lelki nyugalomban. Na de átvonatozunk Fukushimán! - észnél vagyunk, normálisak vagyunk? Felelőtlenek vagyunk! Ilyenkor nagyon nyílófélben van a bicska, de nem, nem nyílhat ki...

Más. Hát. Minden más unalmas. Tanulom az Eszperantót. Tetszik, mert ez tényleg egy mesterséges nyelv, de mégis meglepően jól ki lehet fejezni magad vele. És minden másért nem tetszik. Nem tetszik, hogy a Spanyolhoz ennyire hasonlít (nem is értem, egy lengyel ember találta ki az egész nyelvet...); nem tetszik, hogy kényszerből kell tanulnom, ha akarok japán szakra járni; nem tetszik, mert túl egyszerű. Na és a logikai csapda: túl egyszerű, én mégis sokkal-sokkal nehezebbnek érzem a japánnál. Mert a japán érdekes. Érdekes a Finn is. A Norvég is. A Koreai is. A Perzsa is. Még a Héber is. Mikael bocsássa meg: még a Kínai is. Az Eszperantó meg nem az. NAGYON nem. És még le is vagyok maradva - nagyon. Úgyhogy ezért nem látni engem mostanában máshol - és a közeljövőbe még ennyire sem. Maximum a Móricz-KFC-ben. Befoglalom a szokásos helyem a tanuláshoz - merthogy itthon nem megy (annyira). És akkor még az érettségitárgyakat elő sem vettem. Sőt! Fogalmam sincs, hogy tudok-e angolul, vagy sem! Megértek mindent, és elmondok mindent, amit el szeretnék mondani - de ez emelt szint? Tudom, csináljak előző érettségiket. Na igen...

És végül: eldöntöttem, hogy pénteken véget vetek a kettes számú energia-elszívó dolognak, vagy így, vagy úgy. Aztán persze a 'könnyű azt mondani' szindróma következett. Azaz K. Full, totál ötlettelen vagyok... Csak egybe vagyok biztos: ha ezek után akadályozni fog a dolog a tanulásban, félek, előre-nem-átgondolt dolgokat fogok csinálni... Ezt is csak egy szó írja le: 'nyomor'.

És végül-végül: eszembe jutott valami L egyik blogpostjáról. De ezt nem most. De ez lesz a következő.