...hiszen a lehető legrosszabbul indult egy 'kirúgok a hámból G-ékkal' este - ahogy az velem lenni szokott. Már épp törődnék bele, amikor betoppan egy ázsiai lány, aki oroszul, és egy nagyon kicsit magyarul kommunikál a többiekkel (a legtöbben orosz szakos végződök). Én odamegyek, közlöm vele, hogy sajnos koreaiul (merthogy koreai a lány) csak keveset tudok, de japánul már többet. Nos, nem csak perfekt oroszos, de perfekt japános is volt. Beszélgettünk is egy fél órát. De erre azért előzetesen nem számítottam.

És olyan rohadtul jó érzés, mint semmi más a világon. Tanulsz egy nyelvet, amit egyelőre nem tudsz használni, mert nincs ember, akivel beszélhetnél. Ülsz egy kocsmába, majd jön egy ember váratlanul, akivel meg ez az egyetlen közös nyelv. (Na jó, angolul tudott, de ezt most direkt kihagyom a sztoriból. Mint látszik.) Elmondhatatlanul-jó-érzés.  

Nem kiabálom el, a kezem is véresre kopogom, de kell ennél jobb jel?

Én tényleg lemondtam róla. De végül csak sikerült bekerülnöm oda, ahova annyira akartam. Pár napja mondtam, hogy 'érzem a levegőben', hogy valami változóban van... Once again, kell ennél jobb jel?

Pá-pá, sok évnyi töketlenkedés :)

Blogot visszaolvasni szép, jó, és... furcsa. Időről időre megteszem, és... akár már a (kicsit több, mint) két évvel ezelőtti énemre is értem: akkora pofont kevernék le magamnak, hogy egy pár fogam lehet Svédországig repülne bele az Isten hátsójába (akkor talán rájönne ő és népzenekara, hogy ideje errefelé is elnézni...). 

Hát ez gyönyörű bevezető volt. De ha valaki érzett már hasonlót... Hmm... Valaki érzett már hasonlót?

Még jó, hogy volt olyan 'kezdjünk új blogot' ötletem, mert azt a sok baromságot nem mutogattam volna nagy büszkeséggel a nagyvilágnak. Bár a szánalmassági skálán még mindig magas pontszámot adnék magamnak, végre, végre elindult valami változás. Fölfelé. <kopp-kopp...> Bár nem (csak) én tehetek róla, azért ez az évem megint el lett intézve de alaposan. De itt és most leírom: ha jövőre nem járok a Károli 'Keleti nyelvek és kultúrák - japán szakirány' nevezetű helyre, akkor elmegyek kukásnak. Komolyan gondolom, még ha (az ideihez hasonlóan) nagyrészt nem tehetek majd róla - hiszen ha egy embernek tartósan ilyen mértékű balszerencséje van, akkor semmi másra nemigen lesz jó.

Na. Ez most még fejezetnek is elég hosszú volt, ami nem baj - azaz nem ez volt a baj. De így már a hozzáállásom is rögtön más tud lenni, hogy nem érzem a levegőben fölöttem ezt a szemétláda balszerencse-dolgot. Ezek után már csak a volt-blogokat kell letagadnom az életemből, és máris egy szinttel feljebb vagyok. És még írni is jobb érzés ilyenekről, mint így kezdeni a bejegyzést, hogy 'már megint...'.

Amúgy. Semmi kézzelfogható nem történt, ami ezt a hirtelen pozitív szemléletet indokolná (hacsak nem Japán, de azzal így utólag épp elég gondom lesz). Egyáltalán nem kézzel fogható, csak egy... Érzés. Vagyis annak a hiánya. Hülyeség, nem? (Nem nagyobb, mint a régi írásaim...) 

Kis megszakítás a beszámolókban.

A legfőbb problémám a japánnal az volt, hogy eddig senkivel sem tudtam beszélni. (Ez az egyetlen hátránya amúgy az itthon tanulásnak...) Most viszont kint voltam Japánban, és rá voltam kényszerítve - mert angolul még a repülőtéren sem beszéltek...

És ez... jó. Jó érzés volt, hogy ennyi idő után végre használhatom is. Sőt, ezen múlott sok dolog. Tényleg remek érzés, de...

Még sehol sem tartok. Sokkal jobban akarok beszélni japánul, és... nem csak japánul.

Engem nagyon-nagyon zavar, ha nem értem valaki beszédét, vagy nem tudok valamit elolvasni. Bár ez csak azoknál a nyelveknél van így, amiket valami miatt különlegesnek, érdekesnek tartok, ebből azért elég sok van. De olyan szinten zavar ez, hogy lesz kitartásom sok nyelven megtanulni, ebben biztos vagyok...

Nyelveket tanulni nem mindig hálás felatat (bár én élvezem), de nyelveket beszélni... Annál nincs jobb érzés a világon. :) 

5. nap

Japán második legnagyobb városa Jokohama - már amennyire magyar szemmel külön városként lehet értelmezni, hiszen teljesen egybenőtt már Tokióval. Az első látványosságig metróra is kellett szállnunk...

...ami aztán a mi állomásunkon egy bevásárlóközpont közepére érkezett meg. Nem rossz... De már innen látszott Japán legmagasabb épülete, a Landmark Tower.

Amerikai viszonylatban egyáltalán nem magas, hiszen 'csak' 70 emeletes (a kilátó a 69.-en van), de ha beleszámítjuk, hogy Japán nagy része (és Jokohama is) egy mocsárra épült... Úgy már azért nem rossz. De nem csak erről híres: itt járt sokáig a világ leggyorsabb liftje (most már csak a második, Tajvan elvette a címet Japántól, ráadásul nem is kicsivel). 45km/h-val közlekedik a lift - egy élmény használni. Annyi idő alatt van a 69. emeleten, mint a miénk a 8.-on, mindenféle túlzás nélkül. Ráadásul úgy 'reklámozzák', hogyha a lift padlójára ráteszel egy pénzérmét az élére állítva, akkor az út alatt nem fog felborulni, annyira simán megy. Ki nem próbáltam, de kérdezés nélkül elhiszem...

A Landmark Tower meg azért nem egy Tokió Tower. Határozottan magasabb minden környező felhőkarcolónál, a kilátás pedig mennyei - lenne, ha a közel 100%-os pára miatt lehetne egyáltalán messzire látni.

Ez után jött a Jamasita park, ami régebben Jokohama pályaudvara volt. Érdekesség, de nekem épp elég ez a tény is, hogy megalapozza a hangulatot :)

Majd jött a Chinatown, ami a világ legnagyobb chinatown-ja. Már Kínát magát leszámítva... Láttunk sok-sok gyönyörű kínai épületet, eljöttünk rengeteg finom kínai étterem mellett, még a világhíres kantoni étterem mellett is (a legolcsóbb menü 8000 yen körül volt...), de a fő látványosság mégsem ezek voltak... Sajnos még csak képem sincs róla (de a videón rajta van!). Kint ült az út szélén egy... őrült kínai. Megpróbálom körülírni, de lehetetlen vállalkozás: egy idős úriember volt, női otthonkában, elég nagy csöcsökkel, fején egy nagy fejdísszel aminek a tetején egy játékbaba volt, körülötte pedig sok kis meztelen játékbaba, sütik, nyalóka stb, a füleiből pedig egy-egy miniakvárium lógott, benne két-két aranyhallal. Sikerült elképzelni? :D

Ez után mentünk volna a képekről gyönyörű Szankee-en parkba, de kifutottunk az időből, így jött az esti program, a rámen-múzeum!

Sokan kérdezitek, hogy miket ettem Japánban. Igen sűrűn előkerült ebédre a rámen - annyi félét ettem, hogy öröm visszaemlékezni, de még nagyobb öröm volt enni. Ja, és aki feltalálta az udon tésztát, annak most azonnal szerelmet tudnék vallani. Mindezek ellenére a rámen-múzeum elég nagy csalódás volt...

Naív kisfiú vagyok, de én egy múzeumot vártam a százhúszmillió féle rámenből. Ahhozképest egy kis alagsori terület volt, ahová bezsúfolták az ország (asszem) 11 legjobb rámen-étterem másolatát. Tehát tisztán leírva: fizettünk vagy 1000 yen belépőt, hogy odalent minden rámenért fizessünk még legalább 1000 yent. Ráadásul tömeg volt, és Laci előbb kapta meg a sajátját, de meg akart várni az evéssel. A felszolgáló hölgy pedig sürgette, hogy egyen, mert kint hosszú a sor. Na, itt sajnáltam, hogy értettem amit mondott...

6. nap

Vasárnap volt, az utolsó napunk Tokióban. Direkt hoztuk össze ezt a két dolgot, vasárnap ugyanis kicsit másmilyen a város, mint a másik 6 napon.

Az Ueno-parkkal kezdtünk. Ez volt Tokió első parkja - ebből következik, hogy nem olyan szép, mint a többi, de azért szégyellni sem kell (mint Budapesten egy csomó helyet). Kicsit városligetes hangulata volt - ezt az érzést erősítette az is, hogy egy állatkert is van benne. De van a helynek egy másik ismertetőjegye is: itt lakik a legtöbb japán hajléktalan. Merthogy van, nem is annyira kevés. Azonban ezek a hajléktalanok nem egymást gyilkolják, hanem a park déli részében 'laknak' együtt, egy-egy kék szemeteszsák-házban. És a cipője (akinek van, gondolom) mindegyiknek kint van a 'ház' előtt, jó japán szokás szerint. Ez egy olyan apróság, ami miatt én máris könnyebben tudtam érző embereknek nézni őket, mint itthon az aluljáróba vizelőket.

A következő célpont Akihabara volt. Akihabara! Képzeljetek el egy nagykörútnyi városrészt, ahol csak három dolgot lehet kapni: a legmodernebb elektronikai cuccokat, animét és mangát. Akkora a forgalma a városrésznek, hogy a főutcáját vasárnap le is kell zárni, mert egyszerűen nem férünk el a járdán (ami Japánban egyáltalán nem divat...). De nem csak egy utcából áll: ez tényleg egy komplett városrész. Vannak egészen pici utcák is, de olyan méretű sikátorok is, ahol egy ember alig fér el, nemhogy ennyi. A legtöbb anime-manga bolt 9 emeletes, és általában az egész 7. emeleten manga pornó van, a 8. emeleten igazi pornó, a 9.-re csak ennyi volt írva: 'élő'. Hmm...

Egy elektronikai bolt pedig... Én már egy Saturnban vagy Electro Worldben is el tudok lenni egy fél napon keresztül, de ezek a helyeh Hatalmasak, ráadásul a választék...! Bementünk pl. egy ilyen boltnak a fényképező részlegére. Minden márkának külön kis 'szigete' volt - én rögtön rohantam a Canon-hoz (ha lesz valaha komolyabb gépem, igen valószínű, hogy Canon lesz). Minden, ismétlem, MINDEN kipróbálható, és nincs rákötve egy fél méter hosszú zsinórra, ami eredetileg lopásvédelem miatt van ott, gyakorlatilag mindenben megakadályoz (ott nincs sok lopás...). Azonnal kiszúrtam egy 700.000 yenes gyönyörűséget (2 millió forint? teljesen alap obijektívvel). Amilyet egy ilyen gép kattan.... Woaaaaaaaaaaaaa.

A legtöbb bolt előtt áll egy furcsán (de igencsak alul) öltözött lány, aki a bolt szórólapjait osztogatja. (Az egyik rámkacsintott, és még integetett is! Hehehe) Őrület, egy élet is kevés lenne erre a helyre, nem hogy pár óra...

Ezután siettünk a Jojogi parkba, ami szintén nem Tokió legszebbje, de vasárnaponként olyan Margitsziget-féleségként üzemel. Csak sokkal többen vannak, rengeteg a külföldi is, és... mindenki hülye. Sok időt töltöttünk azzal, hogy leültünk egy helyre, és csak nevettünk a sok hülye emberen. Gondolom itt adják ki magukból a feszültséget, vagy tudja a fene, videó lesz róla :)

Az utolsó megálló Sibuja volt, ahonnan egy kicsit elkéstünk, így nem tudtunk bemenni egy-két helyre, de már maga a hely miatt megérte idáig eljönni. Az útikönyv ezt írja: 'Sibuja az a hely, aminek a környékéről mintha minden 28 év felettit száműztek volna.', és ez szintén egy komplett városrészt jelent. Itt van a nagyon híres mindenhonnan-mindenhova kereszteződés is (Japánban elég sok olyan van). Ez a világ legforgalmasabb kereszteződése. Ha nem mentünk át rajta vagy 4x, akkor egyszer sem :D Sibujáról azért tudni kell az igazságot: Japánban rengeteg a... buzi. És azok vasárnap este bizony Sibuján ijesztgetik a népet. És sokan vannak, tényleg...

Sajnos mennünk kellett haza, ez volt a 'legestébb' élményünk Tokióból. Pár percnyi sötétedés utáni bolyongás...

7. nap

Ez a nap teljesen az utazásé volt. De messze is mentünk: egészen Szapporóig, fel északra. Másnap reggel érkeztünk meg. De ne siessünk ennyire előre...

Tokiót 13 millióan lakják, ha szigorúan vesszük. Azonban az elővárosokkal már szinte egybe épült, ha ezt is beleszámoljuk, az meg van 23 millió is. Mégsem volt egyszer sem elegem az emberekből, ami a kétmilliós Budapesten sokszor előfordul. Még a fővárosban, Tokióban is az emberek figyelnek egymásra, udvariasak, segítőkészek. (Csak csúcsidőben közlekedni ne kelljen.) Hatalmas-hatalmas egy hely, és egy hatalmas őrület az egész város. Hihetetlenül jól éreztem magam. Amikor pedig visszapakoltam a táskámba, és a cuccainkkal elindultunk a Sinkanszenünkig... a sírógörcs kerülgetett. Nem akartam elmenni onnan, ilyen rohanós egy hét után is teljesen otthon éreztem magam. Egyszer sem tévedtem el, pedig a jelzések felét sem tudtam elolvasni. Egy hét alatt olyan jól éreztem magam itt, hogy arra hasonlat sincs. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó, hogy 'hosszabb' időt töltöttem Tokióban.

4 órás volt a Sinkanszen út Aomoriig - keresztül a cunami sújtotta területen, Fukusima és Szendai városán (ez utóbbi a terület legnagyobb városa, ami alaposan megszenvedte a cunamit). Eredetileg az út 3 órás, de egy ponton lefékezett a vonat, és (csak japánul) be is mondta, hogy most lassabban kell mennünk a helyreállítási munkálatok miatt (ami a környékünkön szerintem már rég nem is volt, csak a menetrendbe van még benne). Aomoriban pedig már későre járt az idő, és vártunk az éjszakai vonatunkra, a Hamanaszura, mely a legszörnyűbb vonatélményem volt Japánban - a hely kicsi volt, a vonat iszonyúan rángatott (!!), ráadásul Hakodatéban meg is fordultunk, így hátrafele utaztunk Szapporóig. Ja, igen, merthogy székek voltak csak, ágy nem. A japánok is szenvedtek rajta. Laci viszont aludt - meg egy japán is, akinek a hangos horkolása már csak hab volt a tortán - egy hunyásnyit nem aludtam... De reggel 6-ra megérkeztünk egy nagyon érdekes városba, Szapporóba.

(folytköv)

2. nap 

Kiadós alvás után indultunk vonattal és metróval a császári palota kertjébe. 8 körül. Nem véletlen írtam ezt le így...

A japánok általában 9-re mennek dolgozni. Vagyis pont volt szerencsénk a legnagyobb csúcsidőbe menni. Ehhez hozzátartozik még a következő is: biztosan mindenki látott már olyan youtube videót, ahol az állomásról fehér kesztyűben nyomják fel az embereket a vonatra. Hát, mi pont egy ilyen vonat mentén laktunk. Akarom mondani, kb. 60% az esélye, hogy azt a youtube videót pont a mi vonatunk (Seibu) egyik állomásán lőtték. Ezennel eldöntöttük: soha-soha többet csúcsidőben utazni Japánban, inkább a halál, azaz kb 5-6 órai indulás. 

A metró sem volt jobb. Bárki, aki metrózott már Budapesten reggel, amikor nincs tanítási szünet, az megtapasztalhatta a hatalmas tömeget... ...de fogalma sincs a japán tömegről. Itt egy vonat (hév) vagy egy metró akkor van tele, ha már nem lehet rá felszállni. Japánban még ajtónként befér minimum 10-15 ember, ha jól benyomják őket...

A császári palota kertje szép volt, hangulatos volt, és dögmeleg volt. Szinte már kibírhatatlanul. Laci itt égett le először. Meglehetősen nagy a kert, de magával a császári palotával nem találkoztunk - abba sem vagyok biztos, hogy helyileg ott van, de amúgy sem mehettünk volna be. Megelégedtünk a kerttel, úgyis rohannunk kellett tovább. Már itt, de már a Rikugien-kertben leesett, hogy hatmillió féle-fajta fa, virág, növény, akármi van itt, amivel én még soha nem találkoztam, még képről sem. Egyetlen helyszínen egy egész napot el lehetne tölteni...

A következő célunk a Sony Building volt. Ez egy nagyon jó hely a technika szeretőinek - egy teljes épületnyi, ingyenes múzeum a Sony termékeiből, amik annyira újak, hogy még piacra sem dobták őket. Még Japánban sem. A kiállított dolgok alapján el nem mertem képzelni, hogy akkor mi van a piacon... Nem árulok el nagy titkot: le vagyunk maradva. Sokkal, nagyon sokkal.

Innen átmentünk Odaiba szigetére. Sziget... Nos, mint tudjuk, Japánban kicsi a hely. Különösen Tokióban. Ha pedig teljesen elfogy, akkor... csinálni kell. Ez történt itt: Odaiba szigete egy jó pár éve még nem is létezett, egyszerűen... létrehozták. Sok-sok ilyen sziget van Tokióhoz közel - bár Odaiba szigetével egy kicsit csúsztattam, nem a semmiből építették, hanem egy szeméttelep volt a tengeren... Mikor megtelt, várost építettek rá... Elég furcsán hangzik, de még mielőtt bárki erre gondolna: nincs büdös, sem semmi ilyesmi, észre sem lehet venni.  Célunk a Decks és az Aqua City volt - két... 'bevárásló központ'. Éppen ebédszünetük volt az iskolásoknak (igen, itt van olyan is, és addig mehetnek, amerre akarnak), ezért jókor érkeztünk: láttunk sok-sok idióta japán játékot a játékterem-féleségben, használat közben. Videóra fel is vettem egy keveset belőle...

Odaiba-hoz tartozik még az is, hogy itt jártam életemben először homokos tengerparton. És hogy a fehér homok mit tud művelni az amúgy is forró levegővel... Még szerencse, hogy a Decksben és az Aqua City-ben maxra volt állítva a légkondi... És mégvalami: legkönnyebben ide a Yurikamome nevű vonattal lehet eljutni. Bár lehet nem kéne vonatnak csúfolni... Ugyanis gumikerekeken megy, végig vagy 10 méter magasan, és teljesen automata - nincs még annyira sem vezetőülés, mint a London Dockland Rail-ben...

Itt a szigeten van még a Full Metal Panic-ból ismert óriáskerék, de egy helyszínként szolgáló kikötőre is rálátásunk volt. Na meg a Tokió Teleport állomás, ami még mindig rejtély számomra...

Sok-sok metrózás után jött a Tokió Tower. De álljunk meg egy percre a 'metrózás'-szónál...

A budapesti ember perceket utazik lefele a mozgólépcsőn. Japánban ez már csak azért is baj lenne, mert kb. fele olyan gyorsan mennek a mozgólépcsők, ezért beleőszülne mindenki (és japán összes mozgólépcsője folyamatosan dumál! Fönt is, lent is, kapaszkodjunk, vigyázzunk a kilépésnél, stb...), de ott nincsenek is atombunkerek, mint nálunk, meg az oroszoknál, meg még Európában egy-két helyen. Sőt! Megy a metró, azt hiszed, hogy nagyon mélyen vagy... Aztán egyszercsak megszűnik az alagut, átmegy a metró egy hídon egy folyó felett (!!), majd vissza az alagútba. Egyáltalán nem is megy a föld alatt, csak már körbeépítették, ezért metró. Az agyam megáll...

Na de Tokió Tower. Már nem akkora látványosság, mint régen, hiszen jó régen épült az Eiffel-torony mintájára, de már a normál felhőkarcolók szinte magasabbak nála. A másik... drága. Szinte már pofátlanul. A torony teteje amúgy eléggé meggörbült a nagy földrengéskor, és azóta úgy áll. Mindenesetre remek élmény volt, hiszen ez volt az első magas épületünk Japánban, na meg itthon azért nincs még hasonló sem - de a többihez képest egyáltalán nem értem, miért van ennyire felkapva...

Utolsó helyszínünk pedig az első buddhista templomunk volt Japánban, a torony mellett lévő Zódzsó-dzsi. Már amennyit láttunk belőle, sajnos az összes melléktemplomával együtt zárva volt. A kert mindenesetre érdekes volt.

Ha sok időnk lenne Japánra, most következett volna az esti bolyongás Tokióban, de másnap korán keltünk.

3. nap

A harmadik napunkon Nikkóba mentünk. Ekkor volt az első Sinkanszen utam is (a Sinkanszen az a gyorsvonat, ami nagyjából 300-al megy (van, amelyik gyorsabban, és van, amelyik lassabban)). Annyira vártam, hogy egyik kezemben a kamera volt, a másikban pedig a fényképező, és úgy terveztem, hogy végigkattintgatom/kamerázom az egészet. Nos, amint megérkezett a vonatunk, az én állam leesett a földre, és mikor felszálltunk, csak tátott szájjal nézelődtem jobbra-balra, egészen a leszállásig. Mikor a vonat elment, akkor jutott eszembe: még mindig ott van a kezemben a fényképező és a kamera... De egy darab képem és egy másodpercnyi videóm nincs az egész útról... Egyszerűen csak el voltam varázsolva. Úgy tud annyira gyors lenni, hogy odabentről meg sem lehet érezni, hogy 300-al megyünk. Sőt, a sebességérzet annyira kevés, hogy leírhatatlan. Pedig egy böszöm nagy emeletes Sinkanszennel mentünk. Már nem a világ leggyorsabbjai, de egy valamiben tartja a rekordot: a 2. világháború vége után kezdték el fejleszteni a Sinkanszeneket, és azóta nem volt komolyabb baleset velük, a világ legbiztonságosabb közlekedési eszközei...

Elég kacifántos úton tudtunk csak Nikkóba menni, még ezután egy vonatra fel kellett szállni - én, mint villamos-vonatmániás, teljesen belezúgtam abba a régi vonatba, amely Nikkóig ment. Amint leszálltunk a végállomáson, rohantam a hátuljához fényképezni. Kb 3 perc múlva abbahagytam, és teljesen meg is lepődtem - a vezető szállt volna be a vezetőfülkébe, de mivel látta, hogy vadul fényképezek, ezért inkább megállt a képen kívül, és megvárta, míg befejezem. Nem lövök le nagy poént: Japánban mindenki ilyen figyelmes és udvarias. Ezt nagyon hamar meg tudnám szokni...

Tehát, Nikkó. Egy meglehetősen kicsi város... Ami minket ide hozott, az a sok-sok nagyon híres templom és szentély...

...meg egy-két olyan furcsaság, mint az a bizonyos piros híd. Ha valaki beírja a Google képkeresőbe, hogy 'Nikko', akkor tuti rajta lesz, és biztosan felismeri, mert sok helyen lehet látni. A neve Sin-kjó híd, és bár többször felújították, állítólag pontosan azon a helyen áll, ahol 782-ben maga Sódó Sónin (egy kis japán töri :) ) átkelt a patakon két hatalmas kígyó hátán. Megemlítem azért még, hogy mi felett megy át ez a híd: egy elég széles patakon, a vize pedig vagy egy méter mély, és... pofátlanul tiszta. Nem eresztették bele a csatornát, nem szemeteltek az aljára, meghagyták így, ahogy szép...

Első igazi buddhista templomunk a híres Rinnó-dzsi volt. Már annyira ez sem volt igazi, mert 2021-ig felújítják, addig pedig semmit sem látni a külsejéből, hiszen egy komplett vaséplületet húztak fel köré... Ebből is látványosságot csináltak, mert fel lehet menni a 7. emelet magasságába, és ilyen 'panorámafolyosón' be lehet lesni a felújításba...

Következő célunk a Tósó-gú templom volt. Vagy micsoda... Ugyanis Japánnak két nagy vallása van: a Sintó, melynek szentélyei vannak, és a Buddhizmus, aminek pedig templomai vannak. De már annyira összekeveredett az egész, hogy nem igazán lehet tudni, hogy hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik. A torii-kapu is a Sintó vallásé, de mögötte itt egy párszor Buddhista templomot találtunk. Ki érti ezt...?

Maga a terület hatalmas, sok-sok épületből áll. Az istálló homlokfaláról származik a híres szájat-fület-szemet eltakaró három majom (ne lásd meg a rosszat, ne halld meg a rosszat, ne mondj rosszat), és van egy elefántszobor is, aminek a készítője soha nem látott elefántot. Van egy melléktemplom, ahol egy szerzetes két fapálcát szokott összeütögetni, mert állítólag olyan a templom akusztikája, hogy a visszhang pont úgy hangzik, mint egy sárkányüvöltés... Hát, legalább már tudom, milyen egy sárkányüvöltés :)

Itt van még a Nemuri-neko, azaz álmos macska (magyarul mindenhova álmos macska van írva, pedig ez határozottal 'Alvó macska'), mely rendkívül élethű...

Jártunk még a Futura-szan szentélybe és a Taijúin-bjó sírkertnél, amely Iejaszu unokájának, Iemicunak a földi maradványait rejti (újabb japán töri...)

De ami még nagyon megfogott, az az erdős út a patak és a szakadék mellett. Ide valamiért nagyon kevés ember jött el, pedig... A legszebb helyek egyike, ahol életemben jártam. A képek majd talán mutatnak valamit a hangulatából is. 

És mégvalami: a vidéki japán ember. Ha szembe mész velük az utcán, a szemedbe néznek, (egyesek még kicsit mosolyognak is,) és biccentenek a fejükkel. Furcsa volt először, de nagyon hamar megszoktam - jó érzés volt így sétálni Nikkóban. Hogy miért, azt le nem tudnám írni, csupán... jó volt.

4. nap

A negyedik napra Japán egyik legjobb vidámparkját terveztem be. Elég messze volt Tokiótól, a Fudzsi-hely lábáig kellett utaznunk. A negatív dolog: a sor a dolgokhoz iszonyú méreteket öltött: általában háromnegyed óra és másfél óra között váltakozott. A pozitív dolgok: az összes többi. Még annyit talán a negatívhoz sorolnék, hogy amit a legjobban vártam, a Fudzsijama hullámvasút zárva volt az erős szél miatt. Meg gondolom a 79 méteres magassága miatt... De minden más nyitva volt, és mentünk is az első dologhoz, a Dodonpa-hoz.

Dodonpa... Sorbanállás közben egyfolytába a parknak, és a játéknak (amihez épp sorban állsz) a reklámfilmjei mentek. Meglehetősen betegek voltak, amolyan japánosan betegek, de kellően felidegesítettek, mire sorra kerültünk. Bár arra sehogy sem lehet felkészülni, amit ez a 'hullámvasút' csinál. 1,8 másodperc alatt gyorsít fel 173 km/h-ra. Ráadásul igen szemét módon: angolul (japános kiejtéssel természetesen) számol vissza: "szuríí... tú... ván..."......és semmi. Csak a síri csönd, amikor megbánod, hogy egyáltalán a park közelébe jöttél. De aztán elindul...

Furcsa dolog ez a gyorsulás. Ott voltam, átéltem, nagyjából még emlékszem is rá, de belegondolni képtelen vagyok. Képtelen vagyok átgondolni, hogy mi zajlott le az utána lévő másodpercekben. Kb egy 5 mp után aztán felébred az ember, és 173-al robog egy hullámvasútban. Aztán jön az emelkedő, majd lefele a szabadesés - elég durva érzés. És 22 másodperc alatt vége az egésznek. Mégis én is, és Laci is az egész parkban a leghosszabb hullámvasútnak érezzük. Megváltozik az időérzékelés... És nagyon-nagyn bánom, hogy erre többször nem ültem fel.

Ám van még egy nagy durranás, az Eedzsanaika, azaz a 4 dimenziós hullámvasút. Eredetileg hátrafele indul el, de ezen könnyen és sokszor változtatnak - a szék mindig épp arra fordul, amerre nem számítasz. Az emelkedő utáni ruhanórepülésben pl hirtelen hassal előre fordít, majd a végén bukfencezik egyet, és vissza hátra. Nem nagyon lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenesetre berekedtem a menet végére... De hogy ennek milyen beteg reklámfilmje van! Amikor a kis cuki lányok ugrálnak egyik lábukról a másikra, és közbe vékony hangon skandálják, hogy 'Eedzsanaika, Eedzsanaika'... Aztán mindezt átéled élőben is azoktól a (pofátlanul szép) lányoktól, akik az üléshez rögzítenek... (és a menet végén tapssal fogadnak...) Hát, napokig a fülemben csengett. Egyszer-kétszer ki is csúszott a számon, a körülöttem állók meg csak lestek, hogy mi a bajom... 

Nagy feladatot tűztem ki célul: részletesen írni az utamról Japánba. Tehát hosszú lesz, de még így is csak egy nagyon kicsi töredéke lesz az írás annak, ami odakint fogadott minket. Facebookra is megy jegyzetként, de onnan azért kiszedek egy-két dolgot...

Pontosan tudom fejben, hogy 'miért éppen Japán', de elmondani nagyon nehezen tudnám. Maximum csak rosszul körülírnám, és mindenki félreértené. De most, amikor ezt megírom, igyekszem kicsit belevinni azokat az apróságokat, amiket felfedeztem bennük, és ami miatt elkezdett érdekelni a kultúra, és elkezdtem tanulni a nyelvüket is. De ez is egy érdekes elem: volt egy szilárd elképzelésem a japánokról, a helyszínekről, mindenről. Most pedig ott voltam személyesen, és az is kiderül, hogy helytállóak voltak-e ezek az elképzelések.

Én szerveztem meg az utat egyedül, és a Word kiírta a végén, hogy mennyi időt töltöttem a fájl szerkesztésével. Ez 37801 perc, azaz 630 óra, azaz 26,3 nap tisztán. Tehát SOK időt töltöttem vele. Mondhatni lélekben már ott voltam egy jó ideje... Igyekeztem mindent úgy szervezni, hogy minden elképzelhető 'közbejöhető dologra' gondoljak, meg hasonlók. A kérdés az volt, hogy ez sikerült-e, vagy sem.

Június 20-án indultunk itthonról éjjel 3-kor Ferihegyre, ahonnan két órás repülőutunk volt egy 737-essel Amszterdamba. Ferihegyen amúgy darabokra szedtek: besípolt a kapu nálam, és 3x motoztak végig - de még a nadrágot is majdnem leszedték rólam. Ki kellett nyitnom a hátizsákomat is, aminek beszorult a cipzárja. Kellően gyanus lehettem... Pfuj. Na de csak felengedtek.

Tanulság: az amszterdami Sciphol repülőtér... NAGY. Naívan vakaróztunk meg nyújtózkodtunk, majd szépen lassan elindultunk megkeresni a csatlakozásunk kapuját. Majd láttunk egy eligazító táblát, ahova a mi kapunk alá ez volt írva: '40 perc séta, egyenesen'. Hát wow. És tényleg, a 'futószőnyeggel' együtt. Bár sietnünk nem kellett, hiszen 6 órát várakoztunk...

Vicces volt figyelni az embereket. A mi kapunkból először ment egy gép Kenyába, aztán Kínába. Majd mikor a kínai gép elment, gyűlt az újabb ázsiai társaság...  És nemsokra be is szálltunk az óriási 747-esbe. Különösen régi darabnak nézett ki... És még probléma is volt vele. Sokat állt a gépünk, míg origamiztak vele - az európai utasok (akik alig voltak) türelmetlenül fészkelődtek jobbra-balra, morogtak az orruk alatt, a japánok pedig... Ültek. Olvastak, aludtak, csöndbe voltak, nem panaszkodtak. Érdekes volt ezt látni... De végül felszálltunk, és elkezdődött a 11 órányi borzalom. A 747-esen KICSI a hely. Hangos, kicsi, kényelmetlen - de mintha sinen futott volna. Tudom, ehhez hozzájön a jó idő is, de ez meglepett. De akkora böszöm nagy egy gép, hogy alig mentünk 10000 méter fölé - a kis gépünk amszterdam fele majdnem 12000 méteren repült...

De mint mondottam, borzasztó volt. És kis számolás: éjjel 3-kor indultunk, tehát semmit nem aludtunk. Japánba magyar idő szerint éjjel 1 körül érkeztünk, de japán idő szerint reggel 8 volt, tehát kezdődött a nap. Mivel a repülőn nem sokat sikerült aludni, eszméletlen fáradtak voltunk...

De megérkeztünk. Ott voltunk végre, ahol már ezer éve lenni szerettem volna. Mint mondtam, hála az internetnek (Google Earth, Youtube, minden), kb. két hónapja lélekben már ott voltam, ezért nem sok minden ért meglepetésként, hacsak az nem, hogy... furcsa volt mindazt élőben látni. Mindazt, amivel 2 hónapja ébredtem és feküdtem. A Narita (repükőtéri) Expressz például amikor megérkezett a vágány mellé, annyira vigyorognom kellett, hogy csoda, hogy nincs ott izomlázam. És elindult a vonatunk a szállásunk felé...

Ikebukuro-ig mentünk, onnan pedig egy másik vonattal tovább. Amikor aztán kiszálltunk a vonatról, mintha agyonvágtak volna. Eddig végig légkondis helyen mentünk, ahol kellemes 22 fok volt. De annyira meleg volt, hogy az leírhatatlan. Nincs amúgy sokkal melegebb ott nyáron, mint Magyarországon, de a páratartalom iszonyú mértékű volt - egy messzebb lévő ház nem is látszott. Így pedig a meleget sokkal melegebbnek érzed. Komolyan, az esőerdő közepén éreztem magam. De legalább kiderült, hogy Japán még ilyen szempontból is más, mint Magyarország - itt a Volvo buszokon és a Combinon 3 fokkal (vagy 4?) engedig hűvösebbre állítani a légkondit a kintihez képest. Kizárt dolog, hogy ennél hűvösebb legyen, mert ez a szabály - de sokan sírnának is, hogy 'jajj, megfázom'. Ott ez nem így van... Mindenhol, ami fedett terület, megy ezerrel a légkondi, és így 22-24 fok van mindenhol. 

Tehát elindultunk a szállásunk fele a hatalmas cuccainkkal. Azért emeltem ezt így ki, mert van valami, amin viszont nagyon meglepődtem. Japánban egyáltalán nem divat a...... járda. Ahol rengeteg az ember, ott van, de amúgy csak húznak egy-egy fehér csíkot az úttest szélére, és a csíkon kívüli rész a gyalogosoké. Az első napokon még volt egy kis halálfélelmünk, amikor 40-el elhúzott mellettünk pár centire egy autó (mindenhol 40-es tábla van, furcsa), de aztán megszoktuk. :D

A szállásunk... egy lepukkant romhalmaz volt. De mindez nem negatív értelemben. Inkább hangulatot adott neki. Nehéz ezt elképzelni - majd lesznek képek róla. De nagyon-nagyon szerettem ott lakni, sokkal jobban szerettem, mint a többi szállásunkon. Külön voltak a lakóhelyek, külön a WC, és külön épület a nappali-konyha-fürdő is. Ilyen szállásokhoz hasonlóan itt is 100 yenessel működött a mosógép (egész Japánban csak hidegmosás!), a szárító, de még a melegvíz is. (Máshol a melegvíz nem pénzzel működött, csak itt.) És... Elindultunk várost nézni! 

Első megállónk a Rikugien-kert volt. Tokió a világ második legnagyobb városa (a legjobb tudomásom szerint), és mégis ilyen kertek vannak a közepén, mint ez. Talán Londonhoz tudnám hasonlítani ilyen szempontból, csak az arányok durvábbak. Hatalmas a kert, benne tó tele hatalmas pontyokkal, erdő, teknősbékák millió számmal... Nagyon jó élmény volt.

Második megállónk Shinjuku volt, benne a Hanazono-szentély, és bolyongás. Shinjuku... a világ legforgalmasabb vonatállomása. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni, hogy ezt a tényt az ember komolyan vegye. A város hangulatát harapni lehetett, nem lehet nem imádni Tokiót! A Hanazono szentély pedig az első Sintó szentély, ahol életemben jártam. Itt láttam először Torii kaput is (az a furcsa piros kapu, amely azt jelzi, hogy a mögötte lévő rész megszentelt terület). Az első reakcióm az volt, hogy... 'Ez.. nagy.' Sokkal nagyobb, mint az képen látszik. Furcsa élmény volt a szentély, de a japánoknál az egész vallás-dolog furcsa. De erről majd később írok.

Egy kis bolyongás után mentünk vissza a szállásra, hiszen nem kicsit fáradtak voltunk...

Folyt köv. :) 

...miről írjak? A hatalmas balszerencséimről? Például a fantasztikus vasárnapomról? Ezekkel eddig tele volt a blogom, magamat sem fárasztom ilyenek leírásával. Majd írok akkor, ha nem az eddigieket ragoznám, vagy tenném 'friss köntösbe'. De ettől még nem lesz több kedvem társaságban lenni...

5 nap, és indulok Japánba. Ha az én időszámításomat nézzük, akkor csak 4. Legalább ez sikerüljön balszerencsementesen... A Word szerint 37801 percet töltöttem szerkesztéssel - azaz szervezéssel. Ez több, mint 26 nap. Mindenre gondoltam, mindenre van leírva még C tervem is - de fejben még Zs tervem is van minden lehetséges dologra. Nem lehet baj. Most végre nem lesz!

De van, amit igencsak sajnálok...******************* 

1. Holnap angol szóbeli. És nem készülök, mert nem lehet... hogy lehetne? Találkozzunk valakivel, és let's speak in English.

Ehelyett megjött a bőröndöm. Facebookon beszélgettem egyet a sapporói szállás tulajdonosával. Meg van a repülőjegyünk. Meg van a vonatjegyünk. Előttem van az útlevelem. BASZKI!!! MEGYEK JAPÁNBA!!!

2. Opeth. Szerintem rég átléptem minden határt az 'egészségesen szeretni egy együttest' témában. Nem most, pár éve. Engem a hangulattal lehet levarázsolni a lábamról - és olyan hangulata van mindegyik Opeth-számnak, hogy... leírhatatlan. Ezt még az albumok borítóján is remekül látszik, elég csak ránézni bármelyikre.

Szó van róla, hogy a készülő új album teljesen más lesz. Oké, ezt hallottuk már egy párszor. Most az egyszer viszont igaz lehet... Ugyanis felteszem a jogos kérdést: EZ MI A HALÁL??????

Ezt a postot meg sem akartam írni, mert akaratlanul is lenne benne egy adagnyi önsajnálat. Azt pedig nem akarom. Aztán eszembe jutott a tinik felháborodott írásai: 'én blogom, azt írok bele, amit én akarok'. Végülis...

Most egy egészen picit az antiszoc korszakomat élem. Ez nem csak abban merül ki, hogy se MSN-re, se FB-ra nem tolom fel a seggem - élőben sem megyek el pl. szombaton a barátaimmal. Mondjuk az nem a többség miatt van... Szimplán a társaság tagja K, és vagy sokáig fogok még magamban szenvedni, vagy megutálom az egészet. Bár, hogy őszinte legyek... Nagyon érik ez utóbbi.

Nagyon különleges ember, másképpen nem fogott volna meg benne......az a valami, ami megfogott. (Gyönyörűen fogalmazok, ugye?) Eddig volt a nagy hallgatás, így nem is beszélgettünk - ám pont most találta ki, hogy elkezd blogot írni - és ezt reklámozta is egy csomó helyen, így eljutott hozzám is. És amit ott össze lehet olvasni, na az okozhat magas vérnyomást... Mindig az a 'baj' vele, hogy túlságosan érzékeny, a legkisebb dologgal meg lehet bántani. De ha valaki ennyire érzékeny, hogy lehet ilyeneket írni egy blogba? Lelövöm a poént: az a 'milyeneket' épp azt jelenti, hogy 'semmilyet'. Minden más apró problémát leír. És pontosan ez az, amit észrevettem élőben is. Talán nem tudatosan, de leszarja azt, hogy... 'hogyan' beszélgettünk utoljára. Azaz hogy 'mit'. Remélem érthető a problémám. Ha lenne egy 'érzelemmegszüntető gomb', K-ra azonnal megnyomnám. Így nincs is gond... A találkozásokkor van... De már nem sokáig.

Sajnos nem csak ez az egy gyűlt össze. Itthon valahogy minden összecsapott a fejem fölött, közelednek az érettségik (a magyartól nemkicsit tartok), nagy beszélgetések V-vel és G-ral. Na igen, V és G. Először is, most végérvényesen kijelenthetem: az alkohol szinte 0 hatással esik át rajtam. Egy ivós partiban rossz látni, hogy mindenki szépen-lassan elkezd félrebeszélni meg furcsán viselkedni, stb... A másik, hogy kb. mintha a gyerekük lennék, úgy néztem végig a nagy veszekedésüket. És mintha a gyerekük lennék, az sem volt túl jó hatással rám...

Aztán az érettségi után 2-4 nappal közeledik Japán. Remélem, az útra már elér az 'elégedettség' érzése, jelenleg a 'kétségbeesés'-nél tartok. Amikor Angliába mentünk, végignéztük, hogy mennyit szervezkedtek a tanáraink. 3-4 ember szervezett hetekig, és még úgy is volt, ami nem úgy lett, mint ahogy tervezték. És nagyon idegessé tesz a tény, hogy ezt én csinálom egyedül. Egyrészt, Japánhoz képest még Anglia is eléggé a szomszédban van... Másrészt, általában a dolgok nem épp úgy szoktak alakulni, ahogy én azt eltervezem. Ez most nem az 'önsajnálat' része, hanem egy tény, az univerzum törvénye. Ebből következik a harmadik tény: egy betűt nem tévedhetek. Ha megtörténik, arra már nincs forgatókönyv - Japánban magyar pénztárcához mérve minden nagyon drága. Úgyértem: sokkal drágább. Nincs lehetőségünk variálni. A repüléstől is tartok, nemkicsit. Már nem magától a repüléstől, hanem az egész procedúrától, az átszállással együtt. Csak remélem, hogy most az egyszer még a szerencse is mellém áll... De van még egy valami: nem a májusi földrengésről/cunamiról/atomproblémáról van szó, de... Japánban ez időről időre megtörténik. Egyre gyakrabban. Pár heten múlott, hogy a cunami idején ne épp Sendai tengerpartján sétálgassunk (értsd: az akkor Sendai tengerpartján tartózkodó kb. 2000 emberek mindegyike meghalt). Tudom magamról, hogy ez már csak 'hiszti', de ki nem gondolna ebben a helyzetben erre?

Amúgy meg utálom az egészet. Amiket leírtam, azok pont nem olyanok, amiket egy blogba kell írni. Legalábbis az én fogalmaim szerint...

Sőt, azt is csak mellékinformációként közlöm, hogy megbuktam eszperantóból. Így valószínű - hála a hatalmas szerencsémnek - még egy év. Még bőven feldolgozás in progress, de élvezet így készülni az érettségire...