2. nap 

Kiadós alvás után indultunk vonattal és metróval a császári palota kertjébe. 8 körül. Nem véletlen írtam ezt le így...

A japánok általában 9-re mennek dolgozni. Vagyis pont volt szerencsénk a legnagyobb csúcsidőbe menni. Ehhez hozzátartozik még a következő is: biztosan mindenki látott már olyan youtube videót, ahol az állomásról fehér kesztyűben nyomják fel az embereket a vonatra. Hát, mi pont egy ilyen vonat mentén laktunk. Akarom mondani, kb. 60% az esélye, hogy azt a youtube videót pont a mi vonatunk (Seibu) egyik állomásán lőtték. Ezennel eldöntöttük: soha-soha többet csúcsidőben utazni Japánban, inkább a halál, azaz kb 5-6 órai indulás. 

A metró sem volt jobb. Bárki, aki metrózott már Budapesten reggel, amikor nincs tanítási szünet, az megtapasztalhatta a hatalmas tömeget... ...de fogalma sincs a japán tömegről. Itt egy vonat (hév) vagy egy metró akkor van tele, ha már nem lehet rá felszállni. Japánban még ajtónként befér minimum 10-15 ember, ha jól benyomják őket...

A császári palota kertje szép volt, hangulatos volt, és dögmeleg volt. Szinte már kibírhatatlanul. Laci itt égett le először. Meglehetősen nagy a kert, de magával a császári palotával nem találkoztunk - abba sem vagyok biztos, hogy helyileg ott van, de amúgy sem mehettünk volna be. Megelégedtünk a kerttel, úgyis rohannunk kellett tovább. Már itt, de már a Rikugien-kertben leesett, hogy hatmillió féle-fajta fa, virág, növény, akármi van itt, amivel én még soha nem találkoztam, még képről sem. Egyetlen helyszínen egy egész napot el lehetne tölteni...

A következő célunk a Sony Building volt. Ez egy nagyon jó hely a technika szeretőinek - egy teljes épületnyi, ingyenes múzeum a Sony termékeiből, amik annyira újak, hogy még piacra sem dobták őket. Még Japánban sem. A kiállított dolgok alapján el nem mertem képzelni, hogy akkor mi van a piacon... Nem árulok el nagy titkot: le vagyunk maradva. Sokkal, nagyon sokkal.

Innen átmentünk Odaiba szigetére. Sziget... Nos, mint tudjuk, Japánban kicsi a hely. Különösen Tokióban. Ha pedig teljesen elfogy, akkor... csinálni kell. Ez történt itt: Odaiba szigete egy jó pár éve még nem is létezett, egyszerűen... létrehozták. Sok-sok ilyen sziget van Tokióhoz közel - bár Odaiba szigetével egy kicsit csúsztattam, nem a semmiből építették, hanem egy szeméttelep volt a tengeren... Mikor megtelt, várost építettek rá... Elég furcsán hangzik, de még mielőtt bárki erre gondolna: nincs büdös, sem semmi ilyesmi, észre sem lehet venni.  Célunk a Decks és az Aqua City volt - két... 'bevárásló központ'. Éppen ebédszünetük volt az iskolásoknak (igen, itt van olyan is, és addig mehetnek, amerre akarnak), ezért jókor érkeztünk: láttunk sok-sok idióta japán játékot a játékterem-féleségben, használat közben. Videóra fel is vettem egy keveset belőle...

Odaiba-hoz tartozik még az is, hogy itt jártam életemben először homokos tengerparton. És hogy a fehér homok mit tud művelni az amúgy is forró levegővel... Még szerencse, hogy a Decksben és az Aqua City-ben maxra volt állítva a légkondi... És mégvalami: legkönnyebben ide a Yurikamome nevű vonattal lehet eljutni. Bár lehet nem kéne vonatnak csúfolni... Ugyanis gumikerekeken megy, végig vagy 10 méter magasan, és teljesen automata - nincs még annyira sem vezetőülés, mint a London Dockland Rail-ben...

Itt a szigeten van még a Full Metal Panic-ból ismert óriáskerék, de egy helyszínként szolgáló kikötőre is rálátásunk volt. Na meg a Tokió Teleport állomás, ami még mindig rejtély számomra...

Sok-sok metrózás után jött a Tokió Tower. De álljunk meg egy percre a 'metrózás'-szónál...

A budapesti ember perceket utazik lefele a mozgólépcsőn. Japánban ez már csak azért is baj lenne, mert kb. fele olyan gyorsan mennek a mozgólépcsők, ezért beleőszülne mindenki (és japán összes mozgólépcsője folyamatosan dumál! Fönt is, lent is, kapaszkodjunk, vigyázzunk a kilépésnél, stb...), de ott nincsenek is atombunkerek, mint nálunk, meg az oroszoknál, meg még Európában egy-két helyen. Sőt! Megy a metró, azt hiszed, hogy nagyon mélyen vagy... Aztán egyszercsak megszűnik az alagut, átmegy a metró egy hídon egy folyó felett (!!), majd vissza az alagútba. Egyáltalán nem is megy a föld alatt, csak már körbeépítették, ezért metró. Az agyam megáll...

Na de Tokió Tower. Már nem akkora látványosság, mint régen, hiszen jó régen épült az Eiffel-torony mintájára, de már a normál felhőkarcolók szinte magasabbak nála. A másik... drága. Szinte már pofátlanul. A torony teteje amúgy eléggé meggörbült a nagy földrengéskor, és azóta úgy áll. Mindenesetre remek élmény volt, hiszen ez volt az első magas épületünk Japánban, na meg itthon azért nincs még hasonló sem - de a többihez képest egyáltalán nem értem, miért van ennyire felkapva...

Utolsó helyszínünk pedig az első buddhista templomunk volt Japánban, a torony mellett lévő Zódzsó-dzsi. Már amennyit láttunk belőle, sajnos az összes melléktemplomával együtt zárva volt. A kert mindenesetre érdekes volt.

Ha sok időnk lenne Japánra, most következett volna az esti bolyongás Tokióban, de másnap korán keltünk.

3. nap

A harmadik napunkon Nikkóba mentünk. Ekkor volt az első Sinkanszen utam is (a Sinkanszen az a gyorsvonat, ami nagyjából 300-al megy (van, amelyik gyorsabban, és van, amelyik lassabban)). Annyira vártam, hogy egyik kezemben a kamera volt, a másikban pedig a fényképező, és úgy terveztem, hogy végigkattintgatom/kamerázom az egészet. Nos, amint megérkezett a vonatunk, az én állam leesett a földre, és mikor felszálltunk, csak tátott szájjal nézelődtem jobbra-balra, egészen a leszállásig. Mikor a vonat elment, akkor jutott eszembe: még mindig ott van a kezemben a fényképező és a kamera... De egy darab képem és egy másodpercnyi videóm nincs az egész útról... Egyszerűen csak el voltam varázsolva. Úgy tud annyira gyors lenni, hogy odabentről meg sem lehet érezni, hogy 300-al megyünk. Sőt, a sebességérzet annyira kevés, hogy leírhatatlan. Pedig egy böszöm nagy emeletes Sinkanszennel mentünk. Már nem a világ leggyorsabbjai, de egy valamiben tartja a rekordot: a 2. világháború vége után kezdték el fejleszteni a Sinkanszeneket, és azóta nem volt komolyabb baleset velük, a világ legbiztonságosabb közlekedési eszközei...

Elég kacifántos úton tudtunk csak Nikkóba menni, még ezután egy vonatra fel kellett szállni - én, mint villamos-vonatmániás, teljesen belezúgtam abba a régi vonatba, amely Nikkóig ment. Amint leszálltunk a végállomáson, rohantam a hátuljához fényképezni. Kb 3 perc múlva abbahagytam, és teljesen meg is lepődtem - a vezető szállt volna be a vezetőfülkébe, de mivel látta, hogy vadul fényképezek, ezért inkább megállt a képen kívül, és megvárta, míg befejezem. Nem lövök le nagy poént: Japánban mindenki ilyen figyelmes és udvarias. Ezt nagyon hamar meg tudnám szokni...

Tehát, Nikkó. Egy meglehetősen kicsi város... Ami minket ide hozott, az a sok-sok nagyon híres templom és szentély...

...meg egy-két olyan furcsaság, mint az a bizonyos piros híd. Ha valaki beírja a Google képkeresőbe, hogy 'Nikko', akkor tuti rajta lesz, és biztosan felismeri, mert sok helyen lehet látni. A neve Sin-kjó híd, és bár többször felújították, állítólag pontosan azon a helyen áll, ahol 782-ben maga Sódó Sónin (egy kis japán töri :) ) átkelt a patakon két hatalmas kígyó hátán. Megemlítem azért még, hogy mi felett megy át ez a híd: egy elég széles patakon, a vize pedig vagy egy méter mély, és... pofátlanul tiszta. Nem eresztették bele a csatornát, nem szemeteltek az aljára, meghagyták így, ahogy szép...

Első igazi buddhista templomunk a híres Rinnó-dzsi volt. Már annyira ez sem volt igazi, mert 2021-ig felújítják, addig pedig semmit sem látni a külsejéből, hiszen egy komplett vaséplületet húztak fel köré... Ebből is látványosságot csináltak, mert fel lehet menni a 7. emelet magasságába, és ilyen 'panorámafolyosón' be lehet lesni a felújításba...

Következő célunk a Tósó-gú templom volt. Vagy micsoda... Ugyanis Japánnak két nagy vallása van: a Sintó, melynek szentélyei vannak, és a Buddhizmus, aminek pedig templomai vannak. De már annyira összekeveredett az egész, hogy nem igazán lehet tudni, hogy hol kezdődik az egyik és hol ér véget a másik. A torii-kapu is a Sintó vallásé, de mögötte itt egy párszor Buddhista templomot találtunk. Ki érti ezt...?

Maga a terület hatalmas, sok-sok épületből áll. Az istálló homlokfaláról származik a híres szájat-fület-szemet eltakaró három majom (ne lásd meg a rosszat, ne halld meg a rosszat, ne mondj rosszat), és van egy elefántszobor is, aminek a készítője soha nem látott elefántot. Van egy melléktemplom, ahol egy szerzetes két fapálcát szokott összeütögetni, mert állítólag olyan a templom akusztikája, hogy a visszhang pont úgy hangzik, mint egy sárkányüvöltés... Hát, legalább már tudom, milyen egy sárkányüvöltés :)

Itt van még a Nemuri-neko, azaz álmos macska (magyarul mindenhova álmos macska van írva, pedig ez határozottal 'Alvó macska'), mely rendkívül élethű...

Jártunk még a Futura-szan szentélybe és a Taijúin-bjó sírkertnél, amely Iejaszu unokájának, Iemicunak a földi maradványait rejti (újabb japán töri...)

De ami még nagyon megfogott, az az erdős út a patak és a szakadék mellett. Ide valamiért nagyon kevés ember jött el, pedig... A legszebb helyek egyike, ahol életemben jártam. A képek majd talán mutatnak valamit a hangulatából is. 

És mégvalami: a vidéki japán ember. Ha szembe mész velük az utcán, a szemedbe néznek, (egyesek még kicsit mosolyognak is,) és biccentenek a fejükkel. Furcsa volt először, de nagyon hamar megszoktam - jó érzés volt így sétálni Nikkóban. Hogy miért, azt le nem tudnám írni, csupán... jó volt.

4. nap

A negyedik napra Japán egyik legjobb vidámparkját terveztem be. Elég messze volt Tokiótól, a Fudzsi-hely lábáig kellett utaznunk. A negatív dolog: a sor a dolgokhoz iszonyú méreteket öltött: általában háromnegyed óra és másfél óra között váltakozott. A pozitív dolgok: az összes többi. Még annyit talán a negatívhoz sorolnék, hogy amit a legjobban vártam, a Fudzsijama hullámvasút zárva volt az erős szél miatt. Meg gondolom a 79 méteres magassága miatt... De minden más nyitva volt, és mentünk is az első dologhoz, a Dodonpa-hoz.

Dodonpa... Sorbanállás közben egyfolytába a parknak, és a játéknak (amihez épp sorban állsz) a reklámfilmjei mentek. Meglehetősen betegek voltak, amolyan japánosan betegek, de kellően felidegesítettek, mire sorra kerültünk. Bár arra sehogy sem lehet felkészülni, amit ez a 'hullámvasút' csinál. 1,8 másodperc alatt gyorsít fel 173 km/h-ra. Ráadásul igen szemét módon: angolul (japános kiejtéssel természetesen) számol vissza: "szuríí... tú... ván..."......és semmi. Csak a síri csönd, amikor megbánod, hogy egyáltalán a park közelébe jöttél. De aztán elindul...

Furcsa dolog ez a gyorsulás. Ott voltam, átéltem, nagyjából még emlékszem is rá, de belegondolni képtelen vagyok. Képtelen vagyok átgondolni, hogy mi zajlott le az utána lévő másodpercekben. Kb egy 5 mp után aztán felébred az ember, és 173-al robog egy hullámvasútban. Aztán jön az emelkedő, majd lefele a szabadesés - elég durva érzés. És 22 másodperc alatt vége az egésznek. Mégis én is, és Laci is az egész parkban a leghosszabb hullámvasútnak érezzük. Megváltozik az időérzékelés... És nagyon-nagyn bánom, hogy erre többször nem ültem fel.

Ám van még egy nagy durranás, az Eedzsanaika, azaz a 4 dimenziós hullámvasút. Eredetileg hátrafele indul el, de ezen könnyen és sokszor változtatnak - a szék mindig épp arra fordul, amerre nem számítasz. Az emelkedő utáni ruhanórepülésben pl hirtelen hassal előre fordít, majd a végén bukfencezik egyet, és vissza hátra. Nem nagyon lehet leírni, ezt át kell élni. Mindenesetre berekedtem a menet végére... De hogy ennek milyen beteg reklámfilmje van! Amikor a kis cuki lányok ugrálnak egyik lábukról a másikra, és közbe vékony hangon skandálják, hogy 'Eedzsanaika, Eedzsanaika'... Aztán mindezt átéled élőben is azoktól a (pofátlanul szép) lányoktól, akik az üléshez rögzítenek... (és a menet végén tapssal fogadnak...) Hát, napokig a fülemben csengett. Egyszer-kétszer ki is csúszott a számon, a körülöttem állók meg csak lestek, hogy mi a bajom... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.