Hazudni nem szép dolog, mondják az okosok. Mindenki hazudik, mondja House. És igaza van, hiszen az hazudná a legnagyobbat, aki azt mondaná, hogy sosem hazudott.

A hétköznapok apróbb dolgaiban, és nagyobb dolgokban. Én mégis olyan ember vagyok, aki nagyon kevésszer tesz ilyet. Még apróságokban sem. És amúgy is, az igazságot mindennél feljebb valónak érzem.

De mint mondtam, mindenki hazudik. Volt egy nagy hazugságom 3-4 éve, talán a legnagyobb. Mindeddig békén hagyott, de most elkezdett felemészteni. És jön a kedvenc gondolkodási témám, a 'mi lett volna, ha'. 

Emellett még van egy jó kérdés... Miért éppen most? Két válaszom van. Az egyik a 'fogalmam sincs'. A másik viszont annyira szánalmas, hogy le sem írom. 

És amúgy is... talán hazudósabb vagyok, mint elsőre gondolnám. Minden perc az, amit nem egyedül töltök. És jól is van ez így. 

Folytatódik, mintha menetrendbe lenne foglalva az egész. Mondjuk nem sok minden történt, de...

A. Most ezt hogy kéne lereagálnom? Ráadásul a legrosszabb: mióta kiírta azt a bizonyost a faszbúkja (de szánalmas), azóta semmi. Csak ma. Két karakter. Ezt nem értem.

F. Nem mondom, hogy átfogóan ismertem, még csak barátok sem voltunk. De azért beszélgettünk nagyokat. (Öö... egy nagyot?) Itt is a fő gond az, hogy nem értem. Rest In Peace. 

Már megint egyre több a 'nem tudom', de főleg a 'nem értem'. 

Hát ennyi volt? Vissza a peches, lépten-nyomon balszerencsés napok? És ha annyira fáradt vagyok, amilyennek érzem magam, miért nem alszok? Dejavu

A közelmúltban többször is mondtam itt: nevelő célzattal néha jó nagy pofont osztanék ki a pár évvel ezelőtti önmagamnak. Vagy még későbbi önmagamnak is. Mégis megérkeztünk újra ugyanarra a helyre: kevés dolognak van értelme, még kevesebb a tervezhető dolog, valamit 'ne kívánj soha semmit, mert úgysem teljesül, és csak csalódni fogsz'.

Ez az... egész már megint teljesen zavaros.

Ismerve az előzőeket, és visszagondolva az utóbbi hónapokra... tényleg nem értem. Semmit...

...ez pedig azt hiszem elég nagy baj.

Igazából csak divatos nem-keseregni és nem-gondterheltnek lenni, tudom én.

...amiket ha nem lennék álmos, le se írnék. Talán mert egy kicsit 'gyerekes' a téma.

Finnország. Hideg van. Az emberek zárkózottabbak mint itt, jobban szeretnek egyedül lenni. Ismerős, szeretett nyelv. Ismerős helyek - még ha nem is jártam ott sosem. (Technikailag jártam...) Annyira ismerős és nem létező emlékek jutnak eszembe apró dolgokról, hogy néha nem is értem. Ismerős, családias, emlékek.

Japán. Meleg van. Az emberek zárkózottabbak, de másképp. Utálnak egyedül lenni, az egyén kevésbé érdekes, a közösség inkább. Itt még jártam is. Egy nagyon érdekes ország nagyon érdekes nyelvvel. Elszigetelő és kirekesztő, mégis vendégszerető és befogadó. Furcsa, különleges, izgalmas.

Két külön világ, két ellentét. Két hely, ahol gondolatban nagyon sokszor jártam már.

...és a kettő közül bármelyikben jobban otthon érzem magam, mint itt.

Amihez kötődöm, az a nyelvünk és a barátaim.
De sem a helyünkhöz, sem a kultúránkhoz, sem az elmúlt évek történelmi eseményeihez, sem, sem, sem...

És ez 'rossz'. Nekem is, és másoknak is.

Na... Talán nem ez életem legnagyobb problémája, sőt, talán egyáltalán nem is probléma... Ez nem volt több, mint szimpla gondolatok, amiket csak úgy leírtam. A 'csak úgy'-nak pedig lehet köze van ahhoz, hogy hajnali 5 van...

Egy jó ideje gondolkozom azon, hogy hogy lehetne megfogalmazni szépen a jelenlegi problémámat. Elsősorban a blogra gondolok - akinek élőben mesélném el, azokkal általában fél szavakból is értjük egymást. De miért kell szépen fogalmazni egy blognak, miközben ez a saját személyes blogom?

Ha maradt valami a 'régi' énemből, hát akkor az az, hogy úgy általában teszek mások véleményére. Persze érdekel és meg is hallgatom, sőt, meg is kérdezem, de csak mert kíváncsi vagyok. Azt sem tudom még csak megtippelni sem, hogy milyen arányban olvassák a sorokat 'ismerősök' és ismeretlenek.

A lényeg, hogy szó szerint rossz érzés a sápítozást, az önsajnálatot olvasni. Másoktól is, de magamtól aztán főleg - márpedig visszaolvasva a régi dolgokat, volt belőle bőven. De akkor mire jó egy ilyen blog, csak a pozitív dolgokra, a negatívakról meg semmit?

De mégis csak kinyögöm.

Az ember, legyen az bárki, társasan érzi jól magát. Ez egy furcsa dolog... Mihez kezdhetne az ember őszinte barátok nélkül? Én már képtelen vagyok belegondolni, de szükségtelen is. Szerencsére.

Nem úgy egy ellenkező nemű társ. Életben vagyok, vannak akikben bízhatok, vannak akik bennem bíznak, azaz megvan majdnem mindenem. Mégis minden ember akkor mondja azt, hogy 'boldog vagyok', ha van egy egészséges kapcsolata. (Bárki kijavíthat, ha tévedek.) Mi az a boldogság? Tényleg ezt jelenti? Szerintem nem, ezt mindig is mondtam.

És akkor mégis sikerül ellent mondanom magamnak. Annyi fail után magamnak adok egy minden eddiginél nagyobb sakkmattot (remember, semmi dráma... hiszen a téma továbbra is csak a párkapcsolatok). Én csak annyit érzek, hogy jobb lenne úgy. A mai után mégsem érzem, hogy szomorú lennék - ahogy bármely más normális ember érezne. Annál talán jobbat, talán rosszabbat érzek: a semmit. Csak fáradtságot.

Fáradtságot, mert nagyon-nagyon számítana, és rajtam kívül mindenki máson azt látom, hogy nagyon számít... Én pedig lassan érdektelen leszek az egészben. Mert mondhat akárki akármit, de még a legtürelmesebb embernek is elege lesz a sorozatos balszerencsékből ÉS igazságtalanságokból. (A téma még mindig ugyanaz.)

És fáradtságot, mert ismét sikerült egy önellentmondást létrehoznom. Mert mégis elegem van, és mégis sikerült az utóbbi idők leghosszabb bejegyzését létrehoznom. Mindezt úgy, hogy nem írtam magamról vagy a gondolataimról SEMMIT, hiszen bárki más is hasonlóan gondolkodna. Csak nem mondaná el, nem írná le, hiszen ez egy nagyon személyes téma, nem akar senki nyitott könyv lenni. Holott talán ez a legszemélytelenebb dolog a világon. Személytelen, és semmiképp sem egyedi...

(Megfeleltem az elején említett elvárásoknak? Ez asszem egy költői kérdés)

12. nap - Kiotó

Hosszas számolgatás után kijött, hogy gyorsabb, ha még Tokió előtt leszállunk hajnalban az éjszakai vonatról, és Sinkanszennel megyünk Tokióig. Miért írom ezt le? Azért, mert időben és helyben ez pont úgy jött ki, hogy a város neve, ahol le kellett szállnunk nem más, mit Fukusima. Most már viszonylag csönd van, de akkor még az egész világ Fukusimától félt, a TV-ben sorozatosan mondták be, hogy lakoltatják ki az embereket...

Fukusima állomás kb. 70 km-re van az atomerőműtől - 70 km ilyen viszonylatban szinte egyenlő a nullával. (Csúsztatás, tudom, de nem annyira.) Nagyjából egy órán keresztül vártunk az állomáson, és 100%-ig olyan volt, mint az összes többi: forgalmas, mindenki rohan, azaz zajlik az élet. Ennyit a média által terjesztett rémhírekről. Ne higyjetek a TV-nek!!!

Tokióban csak addig voltunk, amíg átszálltunk a híres-híres Tokió-Ószaka között közlekedő Sinkanszenre. Azt hiszem életem legboldogabb órái voltak ezek, hiszen azon a vonaton ültem, amiről kiskorom óta fantáziálgatok, na és... Kiótó fele suhanunk! KIOTÓ FELE!!!!!!! A világ (egyik) leghangulatosabb, legszebb, és 'legtörténelmibb' városába! Nemsokára le is szálltunk, és egy pillanatra visszazuhantam a kellemes Hokkaidó után a kőkemény japán valóságba: 40 fok, 100%-os pára, egyszerűbben fogalmazva agyrohasztó időjárás.

Sajnos volt egy kis csúszásunk. Azonban Kiotóból egy darabnyi programot nem voltam hajlandó kihagyni, a csúszásnak Ószaka itta meg a levét... De erre majd rátérek.

Hogy is fogalmazzak... Nem minden hely váltja be a hozzá fűzött reményeket. Azokat a reményeket, amelyeket te magad vízionizálsz össze, miközben nézel fényképeket, látsz videókat, tanulod a történelmet, esetemben pedig szervezem a programot is. Ezeknek sokszor csalódás a vége. Kiotó azonban még túl is szárnyalta a saját képzelgéseimet. Megérkeztünk egy hipermodern 11 emeletes vasútállomásra (a szintek között mozgólépcsővel lehet utazni!), majd a pályaudvart hátrahagyva bent találod magad Japán egyik leghíresebb városában... felhőkarcolók nélkül. Alacsony házak, rengeteg ember, az utcán mindenütt hangszórók, melyekből egyéb érdekes zajok szűrődnek ki... Nagyon sok kimonós lány, és Gion környékén még akár egy gésába is belefuthat az ember. Kiotó maga a csoda!

Mégis nagyon röviden fogok írni a programokról, mert amúgy nagyon hosszú lenne... Első nap nem is volt sok időnk, csak a Nisiki-halpiacot néztük meg, a Nidzsó-dzsót, és többé-kevésbé Giont. De mentünk is aludni, mert nagyon elszaladt a nap, és másnap korán keltünk. Az sem volt semmi...

13. nap - Hirosima, Mijadzsima

Ez a nap a legesleg-ek napja volt...

Hajnalban felpattantunk a vonatra, hogy eljussunk Ószakába, majd onnan Sinkanszen Hirosimáig. Hirosima... Talán ez A leghíresebb japán város. Azt mondták, hogy 75 évig még a fa sem fog megteremni. Most 66 év telt el...

...és a város virágzik. Egy egészen picit olyan is volt, mintha Európába lennék, ugyanis ez az egyetlen város, ahol rengeteg villamos van. (Jó pont! :D) Az első helyszín maga az atombomba-dóm volt. A környéken az egyetlen épület, amely állva maradt abomba után, és a mai napig úgy hagyták, amilyen állapotba akkor került.

A következő megálló volt a Béke Emlékmúzeum. Most próbálok nem közhelyes lenni. Viszonylag kevés dologgal lehet megingatni a lelkivilágomat, ha emberekről van szó. Azonban ami ebben a múzeumben volt, azt így ebben a formában máshol ki sem lehetne állítani, mert engedélyt sem kapna. Úgy jön ki az ember a múzeumból, akárkicsoda legyen is az illető, hogy leül elgondolkodni egy-két percre.

Muszáj volt azonban elszakadni teljes mértékben a gondolatoktól, hiszen ekkor már éhesek voltunk, és nem mást készültünk enni, mint a híres Hirsima-jakit. Közhelyveszély part 2: egész egyszerűen a legfinomabb dolog volt, amit egész életemben ettem. Pont. Ennél jobban ragozni sem lehet.

Mijadzsima

Ez után villamosra szálltunk, hogy elmenjünk a Mijadzsima-felé közlekedő kompig. Mijadzsimáról előzetesen nem sokat tudtam, csak annyit, hogy van rajta egy híres szentély az úszó torí-kapuval, szabadon van több ezer őz, és van egy hegy rajta, ahova libegővel megyünk fel.

A valóság: tényleg rengeteg őz él ott, tényleg fantasztikus a szentély az úszó toríval - az meg már csak a szerencsém kérdése, hogy amint odaértünk, apály lett, így a torí nem úszott - cserébe a frissen keletkezett mocsár közepén állt. De szép volt.

Csakhogy az idő is elment, és mire felértünk a libegővel a felső állomásra (amely után még 20 perc séta a hegycsúcs), már mondták be, hogy az utolsó libegő 35 perc múlva indul vissza. Rettentően csalódottak voltunk, mert a csúcsot látni akartuk, de ha lekéssük a libegőt, akkor lekéssük a kompot, azaz ott éjszakázunk. Ami nem lett volna rossz, de mégis. Ekkor a következő párbeszéd játszódott le:

Én: De kár, hogy így elszaladt az idő...
L: Ja.
Én: Pedig olyan szívesen megnéztem volna a csúcsot.
L: Én is.
Én: Még nagyon messze van, esélytelen az egész...
L: Sajnos.
..................
Én: Futunk?
L: Naná!

És felrohantunk a hegycsúcsra. :D Nem volt olyan könnyű, mint amilyen könnyű ezt leírni. Meredek volt, dögmeleg volt, és a csúcson...
A csúcson. Közhelynek számító dolog, part 3. Sabolc blogjából idézek, aki már ki tudja mennyi ideje él Japánban: "Igazság szerint, egy csomót lehetett volna még sétálni a hegy tetején lévő erdőben, de én egyszerűen leragadtam egy sziklán, és vagy félórán keresztül csak bámultam lefelé, mert ilyen szépet tényleg nemigen láttam még életemben. Ezek persze, most hallatlanul pátoszos szavak, de azt hiszem, ezt a helyet tényleg látni kell ahhoz, hogy az ember megértse." Akár közhely, akár nem, ez a hely annyira szép volt, hogy beleőrülök az emlékezésbe. Nem létezik olyan szó, amely ezt leírná - se magyar, se japán. És minderre volt 7, azaz hét percünk. Csak kifacsartuk a pólóinkat, és bámultunk... Majd rohantunk visszafele, és elértük az utolsó libegőt. Sőt, még a kompunkat és a vonatunkat is.

Folyt köv az utolsó résszel...

Ülök. Hol ülök? Fogalmam sincs. Egy székben, az biztos. Egy székben, ami repül. Leánykori nevén egy repülő székében. Hazafele. (Nem, a postnak köze sincs Japánhoz.)

Szem csukva. Füldugó be. A füldugóból zene szól. Az egyetlen, amit a repülő listáján találtam, és szeretem. Egészen pontosan ez:

Eltelt az első hét. Elég tanulságos volt...

Általánosságban elmondhatom, hogy tetszik. Még a japánmániás-hiperaktív-furcsánöltözködő egyénektől (?) is mentesülök, hiszen ők a kezdő csoportban vannak.

Nincs sok órám, de ami van, azzal elégedettebb vagyok, mint anno az eltén. Bár bajosan lehet csak összehasonlítani egy fizika és egy japán szakot, mégis kevesebb töltelék, abszolút haszontalan órám van most. Bár azért akad... Sőt, még az értelmi fogyatékos 'ezmeghogyletttanár' féléből is akad, pedig azt hittem, ez csak és kizárólag a fizikára jellemző. Fizikán legalább ez a személy értett is valamihez, de itt csak földrengető hülyeségeket beszél...

Ha már hasonlítgatok, akkor az elte ttk... Nagy. Néha túl nagy. A KRE pedig... Kicsi. Mindig túlságosan kicsi. Nem egyszer van, hogy 65-en vagyunk egy 40, azaz negyven férőhelyes teremben. Kíváncsi leszek, mennyien maradunk ezeken az órákon egy hónap múlva...

És... A legfontosabb, a plafonrepesztő hiányosság, a legfontosabb hely ami csak létezhet egy helyen: NINCS BÜFÉ!!!

De ennyit a panaszkodásról... Van két órám, amit japánok tartanak, japánul. Mindkettő majdnem csak japánul szólal meg - az egyik azért többször elmond egy kifejezést magyarul, de a másik csak ha nagyon muszáj, és az activity 3 módjával sem értjük meg. - Ami azért ritka. Szerencsére a legtöbb dolgot megértem, ez már Japánban sem volt újdonság. Na de most reagálnom is kell... Sőt, kérdésekre válaszolnom... Így már rögtön máshogy néz ki a képlet

A haladó csoportban egyébként elég jól megállom a helyem - bár van egy olyan tippem, hogy én ismerem a csoportból a legkevesebb szót. Ez néha probléma... De cserébe szerintem én ismerem az út miatt a legtöbb kanjit (kínai jelet). Máris van leckénk: e-mailt írni az egyik japán-japán tanárnak egy témáról. Japánul. Én jó fiú voltam, és meg is tettem. Szinte azonnal jött is a válasz: 'köszönöm szépen, de...' és feltett vagy 6 millió kérdést még. Japánul. Ezt szerintem még egy kicsit szoknom kell :D

Legközelebb egy másik órán pedig már kanjidolgozatot is írunk. Kb 90 kanjiból! (Jó, ebből nekem kb 15 volt ismeretlen, de akkor is...)

Sajnos nem sikerült a koreaira benyomni magam, ezért maradt a másik ázsiai nyelvnek a kínai. Ha így haladunk, akkor már meg is van egy ajándék 5-ösöm... Egy óra alatt eljutottunk odáig, hogy 你好, azaz jó napot. De ezt sem írtuk le, mert sokan még japánul sem írtak soha, nemhogy kínaiul. Én meg már bele-bele nézegettem már a kínaiba, de azt hittem, hogy még nagyon az elején járok. Ezek szerint mégsem... :D

Összességében elmondhatom, hogy eddig nagyon tetszik a dolog. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezek után is magamnak kell majd tanulnom, mert 6 félév alatt sem jutunk sokkal tovább... De legalább az eddigieket szépen összefoglalja, jobban megmagyarázza, kiszűri a hibáimat. Tehát: végre azt csinálom, amit szeretnék!

És megint... Rohamokban tör rám, extrém erősen. Vissza akarok menni... Mindennél jobban.

Halálcsillag
Még mindig nem változott a dolog: mint egy villámcsapás, úgy kezdett minden egyre pozitívabb lenni. Ez még most is tart, remélem még tartana is fog. De...

A halálcsillag egy hatalmas és elpusztíthatatlan építmény. Egyetlen gyenge pontja van: egy pár centiméter átmérőjű szellőző. Egészítsük ki még azzal, hogy mondjuk ez esetben a szellőző csak egy bizonyos nézőpontból látszik, és akkor is csak egy rövid időre.

Magyarul azért újfent nem hazudtoltam meg magam, mert mégiscsak sikerült kapnom egy jó adagnyi feketelevest. A legváratlanabb időpontban, a legváratlanabb dolgot. Persze ezt most csak körülírtam, de jobb, ha ez így is marad...

Ëgyëtëm

8. nap

Megérkeztünk a borzasztó éjszakai vonattal Szapporóba reggel 6-ra, és a pályaudvaron ültünk és bámultunk egy órán keresztül, mert túl korán voltunk még. Aztán fel a szapporói metróra, ahol majdnem okoztunk egy kis galibát: majdnem egy olyan metrókocsiba szálltunk fel, amire ez volt kiírva nagy, témobil-színű betűkkel: 'woman only'. Hoppá... De legalább a mellette lévő kocsiba szálltunk fel az amúgy teljesen átjárható metróba, ami azért annyira nem volt rossz élmény. :)

Jajj, a legfontosabb! Normális idő volt!!! Sem 40 fok nem volt, sem 100%-os pára... Ha másért nem, már ezért tetszett minden :)

A szállásunkban már az ajtóban vártak minket, név szerint köszöntöttek... Ilyen sem nagyon van máshol. Aztán elindultunk felfedezni a várost.

Tokió 100%-osan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Azonban ez nagyon nem igaz Szapporóra. Itt voltak egész japánban a legkedvesebbek az emberek, és az egész városnak teljesen kisvárosias hangulata volt. (Pedig többen lakják, mint Budapestet...) 

Az első megállónk egy híres-híres óratorony volt. Sorban jöttek a felejthetetlen élmények: egy hatalmas metróállomáson (ha jól emlékszem, 83 kijárata volt) kicsit elvesztünk. Megkérdeztem az első embert, aki arra járt, eredmény: kövessük - és tett egy tíz percnyi kitérőt reggel a csúcsidőben, gondolom munkába menet. Mikor megvolt a kijárat, elmagyarázta merre kell mennünk, elköszönt, ránk mosolygott és visszafordult. 5 perc múlva az óratoronyban köszönök, majd visszaszól a fickó angolul, hogy milyen szép hangsúllyal mondtam, hogy konnicsiva, nagyon tehetséges vagyok. Ha valami bonyolultabb mondat után mondja ezt, még el is hiszem, de így... :D Mindenesetre végig ott volt a seggünkbe - biztos gyakorolni akarta az angolt. 3 emberrel futottunk össze egész útunk során, aki tudott angolul - ő az egyik. Ja, és amúgy az óratorony is szép volt. :)

Ez után jött a botanikus kert és Ainu múzeum. A botanikus kert leírhatatlanul szép volt, az Ainu múzeum pedig nagyon-nagyon érdekes. (Az Ainuk Japán őslakosai, csak a szokásaik-kultúrájuk nagyon eltér a japánokétól, ezért nem reklámozzák agyon a dolgot. Mára már nagyon kevesen vannak.)

Ez után következett volna a Szapporói Téli Sportok Múzeuma, de vérző szívvel lemondtunk róla - botrányosan ritkán jártak oda a buszok, és elég messze is volt... Na meg piszkosul éhesek voltunk.

Ezért elmentünk a Rámen Jokocsó étterembe. Mármint én azt hittem, hogy egy étterem - de ott kiderült, hogy egy komplett utca, tele Rámen-éttermekkel. 3x végigjártuk (miattam) az egész utcát, hogy a legjobbat válasszuk - de nem is kellett csalódnom. Nem nagy dolog, ha azt mondom, hogy a legfinomabb Rámen volt, amit életemben ettem - hiszen nem ettem sokat, csak Japánban. De ha azt mondom, hogy talán a legfinomabb dolog volt, amit életemben ettem... Ennek azért már van súlya.

Ez után rengeteg séta a Szapporói sörmúzeumhoz, de sajnos túl későn érkeztünk... Már nem tudtunk bemenni a múzeum részéhez, de kóstolni tudtunk. Később visszajöttünk és kóstoltunk akkor is - majd akkor írok róla. 

9. nap

Az úticélunk Hakodate volt - ami Szapporótól 3 órányi vonatútra van. Az oda-vissza 6 óra vonatozás. Igen, olyan soknak éreztük, mint amilyen soknak tűnik leírva...

De megérte. Hakodate egy nagyon hangulatos öbölváros. Éééés... van villamosuk! Még egy pont :) Az első megállónk rögtön a Hakodate-hegy volt, amire libegővel mentünk fel - még jó, hiszen már nagyon kevés hegyi séta is padlóra vágta Lacit, aki az alföldhöz van szokva. Nagyon gyorsan felértünk, és elindultunk kirándulni. Szerencsénk volt, hiszen pont jókor voltunk jó helyen - rögtön találkoztunk is a kettes számú angolul 'beszélő' japánunkkal, aki nem épp oda vitt minket, ahova a program szólt - és ahova mindenki más is ment. De ennél szebb és hangulatosabb helyre nem is vihetett volna. Ha egyszer odáig eljutok, a képek magukért fognak beszélni. Na meg egy képet csináltam vele is :) Még Magyarországon is járt nagyon régen...

Egy szó mint száz: ott voltunk az Elfelejtett Erődnél, ahol a régi légvédelmi ágyúk álltak. A vicc az az volt, hogy elég sok minden megmaradt ott azokból az időkből - nem csináltak belőle múzeumot, de nem is takarították fel a legtöbb dolgot. És ott volt a hegy legmagasabb pontja is. Bár egy olyat is mondott, hogy vigyázzunk a mérges kígyókkal...

Ezután lejöttünk, és bementünk az Északi Népek Hakodatei Városi Múzeumába. Itt is sok minden volt az Ainukról - na meg rengeteg iskolás volt ott, felnőtt felügyelet nélkül - valamiféle házi feladat lehetett. Sokan-sokan köszöntek is, de ez egész Hokkaidórajellemző.

Újabb fail következett, hiszen a Külföldiek Temetőjét nem sikerült megtalálnunk - de találtunk helyette egy hagyományos japán temetőt is. Furcsa élmény volt olyan temetőbe járni, ahol egy darab keresztet nem lehet látni... Azért egy élmény volt ez is, de itthon megnézve csak egy pár métert kellett volna még egyenesen sétálnunk...

Utolsó programként pedig a Gorjó-kaku következett, ami egy csillag alakú erőd. Már nagyon késő volt, így csak sétáltunk egyet benne, majd irány a vonat, mielőtt elmegy nélkülünk...

10. nap

Hokkaidóban rengeteg nemzeti park volt, de a legtöbb hatalmas és nagyon messze - a Sikocu-Tója Nemzeti Park volt az egyetlen általunk megközelíthető. De ez is olyan volt, hogy wow...

Annyit azért tudni kell, hogy messze van a vonattól, és csak busszal lehet megközelíteni a legközelebbi várost - de hogy melyik buszra kell szállni, az még néhány japánnak is gondot okozott. De közös erővel sikerült felszállnunk a megfelelő buszra, amit végigbeszélgettünk egy kissé idős japán párral. (Vagyis beszélgettem...) Érdekesség, hogy ha meghallják a Hangarí, azaz a Magyarország szót, az első kérdése a legtöbb japánnak: 'és ott milyen nyelven beszélnek, angolul?' Hmm. 

A várostól még messze volt az első megállónk, az Uszu hegyi libegő, és onnan pedig egy olyan busz megy, ami egy nap csak 3-4x jár. És még bent tájékozódtam, el is ment az egyik. Ötlet: hát, akkor induljunk el gyalog!

...na, ez az, amit soha-soha többé ebben az életben nem vagyok hajlandó megtenni. Itt most kivételesen megint nagyon meleg volt, az út pedig piszkosul hosszú volt, ráadásul meredek. Jelzés sehol, csak úgy tudtam, hogy még mindig jó irányba megyünk-é, hogy mindig megkérdeztem valakit - már ha találkoztunk valakivel. Merthogy helyieket is alig-alig láttunk, turista (csak japán, egy darab külföldit nem láttunk) pedig nem volt olyan hülye, hogy gyalog menjen. De mi igen.

De vélgül odaértünk. A Sóva-Sinzan mellől indult az Uszu hegyi libegő. A Sóva-Sinzanról tudni kell, hogy 1943 előtt nem is létezett. Akkor, második világháború alatt nőtt ki egy veteményes kertből - és még el is hiszem, hiszen az egész hegy nagyon füstölgött mind a mai napig. Nem ez az extrém, inkább az, hogy bármelyik pillanatban folytathatja...

Az Uszu-hegy is nagyon szép volt, de az igazán nagy durranás...

...a Nisijama kráterösvény volt. Ennyit, azaz ennél nem sokkal többet tudtam róla, de (ismét rengeteg sétálás után) igencsak meglepett a hely. Volt egy város, aminek a közepén most egy kráter áll, és a várost elárasztotta sziklaesővel - ők pedig mindent úgy hagytak ahogy a katasztrófa érte őket, csináltak egy ösvényt (muszáj volt, mert a föld itt is gőzölgött nagyon), és ingyen múzeum, katasztrófa-turizmus. Kiégett autók, eldeformálódott utak, összedőlt sütigyár, óvoda - aminek a falából hatalmas szikladarabok álltak ki... Átértékeltem a 'hangulatos' szó fogalmát. Ez eszméletlen élmény volt.

Aztán hazafele már megvártuk a buszt, és vissza Szapporóba...

11. nap 

Reggel össze is csomagoltunk, ennyi volt Hokkaidó és Szapporó. Nagyon rövid, de hihetetlenül tartalmas és emlékezetes volt - de még egy rövid városnézés várt ránk Szapporóban.

A Siroi Koibito Parkban kezdtünk, és itt volt a csokigyár is. Sajnos a gyár részéből alig láttunk valamit, de a csokigyár része amúgy is egy igen kis része volt a parknak - de időnk pedig alig volt, ezért miután egy kicsit bevásároltunk csokiból, indultunk tovább...

...vissza a Sörmúzeumba. A Szapporói sör egy nagyon híres sörmárka, annak a történetét nézhettük meg. Nagyon-nagyon érdekes volt... Utána pedig jött a már ismert kóstolás. 3 pohár sört hoznak ki. Az egyik a sima Szapporói nagyonfinom sör. A másik egy kicsit drágább Szapporói mégfinomabb sör. A harmadik pedig az 'eredeti recept szerinti' hihetetlenül sűrű sör. Hát. Ezután a két sörkóstolás után iszok én sört. Nem szerettem, és a mai napig isten bizony nem szeretem - de ott annyira finom volt, hogy... hiányzik. 

Utolsó programként felmentünk a Szapporói TV Toronyba. Furcsa volt egy olyan várost látni magasból, ahol csak észak-dél és kelet-nyugat utcák vannak... Ezek már a búcsú percei voltak Szapporótól és magától Hokkaidótól. Szapporó egy hihetetlen mértékű pozitív csalódás volt. Teljesen más hangulatú, mint Tokió, kisvárosias, hangulatos, mindenki nagyon kedves és mosolygós, na és emberi időjárás... Csak nagyon messze van mindentől.

Visszamentünk a cuccainkért, és felszálltunk az immár sokkal kényelmesebb éjszakai vonatunkra, mely Tokióig vitt (volna) minket. A búcsú mégsem volt annyira szomorú Szapporótól, mint Tokiótól, hiszen egyenesen Kiotó felé robogtunk. Kiotó!!! Amit a legeslegjobban vártam, a világ leghangulatosabb városa... Vajon milyen lehet?

Folyt köv. :)