8. nap

Megérkeztünk a borzasztó éjszakai vonattal Szapporóba reggel 6-ra, és a pályaudvaron ültünk és bámultunk egy órán keresztül, mert túl korán voltunk még. Aztán fel a szapporói metróra, ahol majdnem okoztunk egy kis galibát: majdnem egy olyan metrókocsiba szálltunk fel, amire ez volt kiírva nagy, témobil-színű betűkkel: 'woman only'. Hoppá... De legalább a mellette lévő kocsiba szálltunk fel az amúgy teljesen átjárható metróba, ami azért annyira nem volt rossz élmény. :)

Jajj, a legfontosabb! Normális idő volt!!! Sem 40 fok nem volt, sem 100%-os pára... Ha másért nem, már ezért tetszett minden :)

A szállásunkban már az ajtóban vártak minket, név szerint köszöntöttek... Ilyen sem nagyon van máshol. Aztán elindultunk felfedezni a várost.

Tokió 100%-osan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Azonban ez nagyon nem igaz Szapporóra. Itt voltak egész japánban a legkedvesebbek az emberek, és az egész városnak teljesen kisvárosias hangulata volt. (Pedig többen lakják, mint Budapestet...) 

Az első megállónk egy híres-híres óratorony volt. Sorban jöttek a felejthetetlen élmények: egy hatalmas metróállomáson (ha jól emlékszem, 83 kijárata volt) kicsit elvesztünk. Megkérdeztem az első embert, aki arra járt, eredmény: kövessük - és tett egy tíz percnyi kitérőt reggel a csúcsidőben, gondolom munkába menet. Mikor megvolt a kijárat, elmagyarázta merre kell mennünk, elköszönt, ránk mosolygott és visszafordult. 5 perc múlva az óratoronyban köszönök, majd visszaszól a fickó angolul, hogy milyen szép hangsúllyal mondtam, hogy konnicsiva, nagyon tehetséges vagyok. Ha valami bonyolultabb mondat után mondja ezt, még el is hiszem, de így... :D Mindenesetre végig ott volt a seggünkbe - biztos gyakorolni akarta az angolt. 3 emberrel futottunk össze egész útunk során, aki tudott angolul - ő az egyik. Ja, és amúgy az óratorony is szép volt. :)

Ez után jött a botanikus kert és Ainu múzeum. A botanikus kert leírhatatlanul szép volt, az Ainu múzeum pedig nagyon-nagyon érdekes. (Az Ainuk Japán őslakosai, csak a szokásaik-kultúrájuk nagyon eltér a japánokétól, ezért nem reklámozzák agyon a dolgot. Mára már nagyon kevesen vannak.)

Ez után következett volna a Szapporói Téli Sportok Múzeuma, de vérző szívvel lemondtunk róla - botrányosan ritkán jártak oda a buszok, és elég messze is volt... Na meg piszkosul éhesek voltunk.

Ezért elmentünk a Rámen Jokocsó étterembe. Mármint én azt hittem, hogy egy étterem - de ott kiderült, hogy egy komplett utca, tele Rámen-éttermekkel. 3x végigjártuk (miattam) az egész utcát, hogy a legjobbat válasszuk - de nem is kellett csalódnom. Nem nagy dolog, ha azt mondom, hogy a legfinomabb Rámen volt, amit életemben ettem - hiszen nem ettem sokat, csak Japánban. De ha azt mondom, hogy talán a legfinomabb dolog volt, amit életemben ettem... Ennek azért már van súlya.

Ez után rengeteg séta a Szapporói sörmúzeumhoz, de sajnos túl későn érkeztünk... Már nem tudtunk bemenni a múzeum részéhez, de kóstolni tudtunk. Később visszajöttünk és kóstoltunk akkor is - majd akkor írok róla. 

9. nap

Az úticélunk Hakodate volt - ami Szapporótól 3 órányi vonatútra van. Az oda-vissza 6 óra vonatozás. Igen, olyan soknak éreztük, mint amilyen soknak tűnik leírva...

De megérte. Hakodate egy nagyon hangulatos öbölváros. Éééés... van villamosuk! Még egy pont :) Az első megállónk rögtön a Hakodate-hegy volt, amire libegővel mentünk fel - még jó, hiszen már nagyon kevés hegyi séta is padlóra vágta Lacit, aki az alföldhöz van szokva. Nagyon gyorsan felértünk, és elindultunk kirándulni. Szerencsénk volt, hiszen pont jókor voltunk jó helyen - rögtön találkoztunk is a kettes számú angolul 'beszélő' japánunkkal, aki nem épp oda vitt minket, ahova a program szólt - és ahova mindenki más is ment. De ennél szebb és hangulatosabb helyre nem is vihetett volna. Ha egyszer odáig eljutok, a képek magukért fognak beszélni. Na meg egy képet csináltam vele is :) Még Magyarországon is járt nagyon régen...

Egy szó mint száz: ott voltunk az Elfelejtett Erődnél, ahol a régi légvédelmi ágyúk álltak. A vicc az az volt, hogy elég sok minden megmaradt ott azokból az időkből - nem csináltak belőle múzeumot, de nem is takarították fel a legtöbb dolgot. És ott volt a hegy legmagasabb pontja is. Bár egy olyat is mondott, hogy vigyázzunk a mérges kígyókkal...

Ezután lejöttünk, és bementünk az Északi Népek Hakodatei Városi Múzeumába. Itt is sok minden volt az Ainukról - na meg rengeteg iskolás volt ott, felnőtt felügyelet nélkül - valamiféle házi feladat lehetett. Sokan-sokan köszöntek is, de ez egész Hokkaidórajellemző.

Újabb fail következett, hiszen a Külföldiek Temetőjét nem sikerült megtalálnunk - de találtunk helyette egy hagyományos japán temetőt is. Furcsa élmény volt olyan temetőbe járni, ahol egy darab keresztet nem lehet látni... Azért egy élmény volt ez is, de itthon megnézve csak egy pár métert kellett volna még egyenesen sétálnunk...

Utolsó programként pedig a Gorjó-kaku következett, ami egy csillag alakú erőd. Már nagyon késő volt, így csak sétáltunk egyet benne, majd irány a vonat, mielőtt elmegy nélkülünk...

10. nap

Hokkaidóban rengeteg nemzeti park volt, de a legtöbb hatalmas és nagyon messze - a Sikocu-Tója Nemzeti Park volt az egyetlen általunk megközelíthető. De ez is olyan volt, hogy wow...

Annyit azért tudni kell, hogy messze van a vonattól, és csak busszal lehet megközelíteni a legközelebbi várost - de hogy melyik buszra kell szállni, az még néhány japánnak is gondot okozott. De közös erővel sikerült felszállnunk a megfelelő buszra, amit végigbeszélgettünk egy kissé idős japán párral. (Vagyis beszélgettem...) Érdekesség, hogy ha meghallják a Hangarí, azaz a Magyarország szót, az első kérdése a legtöbb japánnak: 'és ott milyen nyelven beszélnek, angolul?' Hmm. 

A várostól még messze volt az első megállónk, az Uszu hegyi libegő, és onnan pedig egy olyan busz megy, ami egy nap csak 3-4x jár. És még bent tájékozódtam, el is ment az egyik. Ötlet: hát, akkor induljunk el gyalog!

...na, ez az, amit soha-soha többé ebben az életben nem vagyok hajlandó megtenni. Itt most kivételesen megint nagyon meleg volt, az út pedig piszkosul hosszú volt, ráadásul meredek. Jelzés sehol, csak úgy tudtam, hogy még mindig jó irányba megyünk-é, hogy mindig megkérdeztem valakit - már ha találkoztunk valakivel. Merthogy helyieket is alig-alig láttunk, turista (csak japán, egy darab külföldit nem láttunk) pedig nem volt olyan hülye, hogy gyalog menjen. De mi igen.

De vélgül odaértünk. A Sóva-Sinzan mellől indult az Uszu hegyi libegő. A Sóva-Sinzanról tudni kell, hogy 1943 előtt nem is létezett. Akkor, második világháború alatt nőtt ki egy veteményes kertből - és még el is hiszem, hiszen az egész hegy nagyon füstölgött mind a mai napig. Nem ez az extrém, inkább az, hogy bármelyik pillanatban folytathatja...

Az Uszu-hegy is nagyon szép volt, de az igazán nagy durranás...

...a Nisijama kráterösvény volt. Ennyit, azaz ennél nem sokkal többet tudtam róla, de (ismét rengeteg sétálás után) igencsak meglepett a hely. Volt egy város, aminek a közepén most egy kráter áll, és a várost elárasztotta sziklaesővel - ők pedig mindent úgy hagytak ahogy a katasztrófa érte őket, csináltak egy ösvényt (muszáj volt, mert a föld itt is gőzölgött nagyon), és ingyen múzeum, katasztrófa-turizmus. Kiégett autók, eldeformálódott utak, összedőlt sütigyár, óvoda - aminek a falából hatalmas szikladarabok álltak ki... Átértékeltem a 'hangulatos' szó fogalmát. Ez eszméletlen élmény volt.

Aztán hazafele már megvártuk a buszt, és vissza Szapporóba...

11. nap 

Reggel össze is csomagoltunk, ennyi volt Hokkaidó és Szapporó. Nagyon rövid, de hihetetlenül tartalmas és emlékezetes volt - de még egy rövid városnézés várt ránk Szapporóban.

A Siroi Koibito Parkban kezdtünk, és itt volt a csokigyár is. Sajnos a gyár részéből alig láttunk valamit, de a csokigyár része amúgy is egy igen kis része volt a parknak - de időnk pedig alig volt, ezért miután egy kicsit bevásároltunk csokiból, indultunk tovább...

...vissza a Sörmúzeumba. A Szapporói sör egy nagyon híres sörmárka, annak a történetét nézhettük meg. Nagyon-nagyon érdekes volt... Utána pedig jött a már ismert kóstolás. 3 pohár sört hoznak ki. Az egyik a sima Szapporói nagyonfinom sör. A másik egy kicsit drágább Szapporói mégfinomabb sör. A harmadik pedig az 'eredeti recept szerinti' hihetetlenül sűrű sör. Hát. Ezután a két sörkóstolás után iszok én sört. Nem szerettem, és a mai napig isten bizony nem szeretem - de ott annyira finom volt, hogy... hiányzik. 

Utolsó programként felmentünk a Szapporói TV Toronyba. Furcsa volt egy olyan várost látni magasból, ahol csak észak-dél és kelet-nyugat utcák vannak... Ezek már a búcsú percei voltak Szapporótól és magától Hokkaidótól. Szapporó egy hihetetlen mértékű pozitív csalódás volt. Teljesen más hangulatú, mint Tokió, kisvárosias, hangulatos, mindenki nagyon kedves és mosolygós, na és emberi időjárás... Csak nagyon messze van mindentől.

Visszamentünk a cuccainkért, és felszálltunk az immár sokkal kényelmesebb éjszakai vonatunkra, mely Tokióig vitt (volna) minket. A búcsú mégsem volt annyira szomorú Szapporótól, mint Tokiótól, hiszen egyenesen Kiotó felé robogtunk. Kiotó!!! Amit a legeslegjobban vártam, a világ leghangulatosabb városa... Vajon milyen lehet?

Folyt köv. :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.