5. nap

Japán második legnagyobb városa Jokohama - már amennyire magyar szemmel külön városként lehet értelmezni, hiszen teljesen egybenőtt már Tokióval. Az első látványosságig metróra is kellett szállnunk...

...ami aztán a mi állomásunkon egy bevásárlóközpont közepére érkezett meg. Nem rossz... De már innen látszott Japán legmagasabb épülete, a Landmark Tower.

Amerikai viszonylatban egyáltalán nem magas, hiszen 'csak' 70 emeletes (a kilátó a 69.-en van), de ha beleszámítjuk, hogy Japán nagy része (és Jokohama is) egy mocsárra épült... Úgy már azért nem rossz. De nem csak erről híres: itt járt sokáig a világ leggyorsabb liftje (most már csak a második, Tajvan elvette a címet Japántól, ráadásul nem is kicsivel). 45km/h-val közlekedik a lift - egy élmény használni. Annyi idő alatt van a 69. emeleten, mint a miénk a 8.-on, mindenféle túlzás nélkül. Ráadásul úgy 'reklámozzák', hogyha a lift padlójára ráteszel egy pénzérmét az élére állítva, akkor az út alatt nem fog felborulni, annyira simán megy. Ki nem próbáltam, de kérdezés nélkül elhiszem...

A Landmark Tower meg azért nem egy Tokió Tower. Határozottan magasabb minden környező felhőkarcolónál, a kilátás pedig mennyei - lenne, ha a közel 100%-os pára miatt lehetne egyáltalán messzire látni.

Ez után jött a Jamasita park, ami régebben Jokohama pályaudvara volt. Érdekesség, de nekem épp elég ez a tény is, hogy megalapozza a hangulatot :)

Majd jött a Chinatown, ami a világ legnagyobb chinatown-ja. Már Kínát magát leszámítva... Láttunk sok-sok gyönyörű kínai épületet, eljöttünk rengeteg finom kínai étterem mellett, még a világhíres kantoni étterem mellett is (a legolcsóbb menü 8000 yen körül volt...), de a fő látványosság mégsem ezek voltak... Sajnos még csak képem sincs róla (de a videón rajta van!). Kint ült az út szélén egy... őrült kínai. Megpróbálom körülírni, de lehetetlen vállalkozás: egy idős úriember volt, női otthonkában, elég nagy csöcsökkel, fején egy nagy fejdísszel aminek a tetején egy játékbaba volt, körülötte pedig sok kis meztelen játékbaba, sütik, nyalóka stb, a füleiből pedig egy-egy miniakvárium lógott, benne két-két aranyhallal. Sikerült elképzelni? :D

Ez után mentünk volna a képekről gyönyörű Szankee-en parkba, de kifutottunk az időből, így jött az esti program, a rámen-múzeum!

Sokan kérdezitek, hogy miket ettem Japánban. Igen sűrűn előkerült ebédre a rámen - annyi félét ettem, hogy öröm visszaemlékezni, de még nagyobb öröm volt enni. Ja, és aki feltalálta az udon tésztát, annak most azonnal szerelmet tudnék vallani. Mindezek ellenére a rámen-múzeum elég nagy csalódás volt...

Naív kisfiú vagyok, de én egy múzeumot vártam a százhúszmillió féle rámenből. Ahhozképest egy kis alagsori terület volt, ahová bezsúfolták az ország (asszem) 11 legjobb rámen-étterem másolatát. Tehát tisztán leírva: fizettünk vagy 1000 yen belépőt, hogy odalent minden rámenért fizessünk még legalább 1000 yent. Ráadásul tömeg volt, és Laci előbb kapta meg a sajátját, de meg akart várni az evéssel. A felszolgáló hölgy pedig sürgette, hogy egyen, mert kint hosszú a sor. Na, itt sajnáltam, hogy értettem amit mondott...

6. nap

Vasárnap volt, az utolsó napunk Tokióban. Direkt hoztuk össze ezt a két dolgot, vasárnap ugyanis kicsit másmilyen a város, mint a másik 6 napon.

Az Ueno-parkkal kezdtünk. Ez volt Tokió első parkja - ebből következik, hogy nem olyan szép, mint a többi, de azért szégyellni sem kell (mint Budapesten egy csomó helyet). Kicsit városligetes hangulata volt - ezt az érzést erősítette az is, hogy egy állatkert is van benne. De van a helynek egy másik ismertetőjegye is: itt lakik a legtöbb japán hajléktalan. Merthogy van, nem is annyira kevés. Azonban ezek a hajléktalanok nem egymást gyilkolják, hanem a park déli részében 'laknak' együtt, egy-egy kék szemeteszsák-házban. És a cipője (akinek van, gondolom) mindegyiknek kint van a 'ház' előtt, jó japán szokás szerint. Ez egy olyan apróság, ami miatt én máris könnyebben tudtam érző embereknek nézni őket, mint itthon az aluljáróba vizelőket.

A következő célpont Akihabara volt. Akihabara! Képzeljetek el egy nagykörútnyi városrészt, ahol csak három dolgot lehet kapni: a legmodernebb elektronikai cuccokat, animét és mangát. Akkora a forgalma a városrésznek, hogy a főutcáját vasárnap le is kell zárni, mert egyszerűen nem férünk el a járdán (ami Japánban egyáltalán nem divat...). De nem csak egy utcából áll: ez tényleg egy komplett városrész. Vannak egészen pici utcák is, de olyan méretű sikátorok is, ahol egy ember alig fér el, nemhogy ennyi. A legtöbb anime-manga bolt 9 emeletes, és általában az egész 7. emeleten manga pornó van, a 8. emeleten igazi pornó, a 9.-re csak ennyi volt írva: 'élő'. Hmm...

Egy elektronikai bolt pedig... Én már egy Saturnban vagy Electro Worldben is el tudok lenni egy fél napon keresztül, de ezek a helyeh Hatalmasak, ráadásul a választék...! Bementünk pl. egy ilyen boltnak a fényképező részlegére. Minden márkának külön kis 'szigete' volt - én rögtön rohantam a Canon-hoz (ha lesz valaha komolyabb gépem, igen valószínű, hogy Canon lesz). Minden, ismétlem, MINDEN kipróbálható, és nincs rákötve egy fél méter hosszú zsinórra, ami eredetileg lopásvédelem miatt van ott, gyakorlatilag mindenben megakadályoz (ott nincs sok lopás...). Azonnal kiszúrtam egy 700.000 yenes gyönyörűséget (2 millió forint? teljesen alap obijektívvel). Amilyet egy ilyen gép kattan.... Woaaaaaaaaaaaaa.

A legtöbb bolt előtt áll egy furcsán (de igencsak alul) öltözött lány, aki a bolt szórólapjait osztogatja. (Az egyik rámkacsintott, és még integetett is! Hehehe) Őrület, egy élet is kevés lenne erre a helyre, nem hogy pár óra...

Ezután siettünk a Jojogi parkba, ami szintén nem Tokió legszebbje, de vasárnaponként olyan Margitsziget-féleségként üzemel. Csak sokkal többen vannak, rengeteg a külföldi is, és... mindenki hülye. Sok időt töltöttünk azzal, hogy leültünk egy helyre, és csak nevettünk a sok hülye emberen. Gondolom itt adják ki magukból a feszültséget, vagy tudja a fene, videó lesz róla :)

Az utolsó megálló Sibuja volt, ahonnan egy kicsit elkéstünk, így nem tudtunk bemenni egy-két helyre, de már maga a hely miatt megérte idáig eljönni. Az útikönyv ezt írja: 'Sibuja az a hely, aminek a környékéről mintha minden 28 év felettit száműztek volna.', és ez szintén egy komplett városrészt jelent. Itt van a nagyon híres mindenhonnan-mindenhova kereszteződés is (Japánban elég sok olyan van). Ez a világ legforgalmasabb kereszteződése. Ha nem mentünk át rajta vagy 4x, akkor egyszer sem :D Sibujáról azért tudni kell az igazságot: Japánban rengeteg a... buzi. És azok vasárnap este bizony Sibuján ijesztgetik a népet. És sokan vannak, tényleg...

Sajnos mennünk kellett haza, ez volt a 'legestébb' élményünk Tokióból. Pár percnyi sötétedés utáni bolyongás...

7. nap

Ez a nap teljesen az utazásé volt. De messze is mentünk: egészen Szapporóig, fel északra. Másnap reggel érkeztünk meg. De ne siessünk ennyire előre...

Tokiót 13 millióan lakják, ha szigorúan vesszük. Azonban az elővárosokkal már szinte egybe épült, ha ezt is beleszámoljuk, az meg van 23 millió is. Mégsem volt egyszer sem elegem az emberekből, ami a kétmilliós Budapesten sokszor előfordul. Még a fővárosban, Tokióban is az emberek figyelnek egymásra, udvariasak, segítőkészek. (Csak csúcsidőben közlekedni ne kelljen.) Hatalmas-hatalmas egy hely, és egy hatalmas őrület az egész város. Hihetetlenül jól éreztem magam. Amikor pedig visszapakoltam a táskámba, és a cuccainkkal elindultunk a Sinkanszenünkig... a sírógörcs kerülgetett. Nem akartam elmenni onnan, ilyen rohanós egy hét után is teljesen otthon éreztem magam. Egyszer sem tévedtem el, pedig a jelzések felét sem tudtam elolvasni. Egy hét alatt olyan jól éreztem magam itt, hogy arra hasonlat sincs. Teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó, hogy 'hosszabb' időt töltöttem Tokióban.

4 órás volt a Sinkanszen út Aomoriig - keresztül a cunami sújtotta területen, Fukusima és Szendai városán (ez utóbbi a terület legnagyobb városa, ami alaposan megszenvedte a cunamit). Eredetileg az út 3 órás, de egy ponton lefékezett a vonat, és (csak japánul) be is mondta, hogy most lassabban kell mennünk a helyreállítási munkálatok miatt (ami a környékünkön szerintem már rég nem is volt, csak a menetrendbe van még benne). Aomoriban pedig már későre járt az idő, és vártunk az éjszakai vonatunkra, a Hamanaszura, mely a legszörnyűbb vonatélményem volt Japánban - a hely kicsi volt, a vonat iszonyúan rángatott (!!), ráadásul Hakodatéban meg is fordultunk, így hátrafele utaztunk Szapporóig. Ja, igen, merthogy székek voltak csak, ágy nem. A japánok is szenvedtek rajta. Laci viszont aludt - meg egy japán is, akinek a hangos horkolása már csak hab volt a tortán - egy hunyásnyit nem aludtam... De reggel 6-ra megérkeztünk egy nagyon érdekes városba, Szapporóba.

(folytköv)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.