Miután megírtam az előző postot, rögtön volt még egy hatalmas balszerencsém. De olyan mértékű, hogy szó szerint kezdtek hangyák mászkálni a fejemben. De utána megtört a jég: végre szerencsém is volt, ráadásul egy elég nagy dologban, így tehát fő lélekelszívó dolgok kivégezve: 2/1. Mégpedig: sikerült egy másik időpontot találni Japánra, amikor sem én, sem L nem vizsgázunk, a jegyünket is lehetett még módosítani, és túl közel sincs (az eredeti dátumra már az útleveleink sem érkeznének meg!). Így tehát Június 20-től Július 7-ig: reszkess Japán, megyünk!

Amit igencsak érdekesnek találok: majdnem minden ember aggódik. A sugárzás, és a beharangozott leendő hasonlóan nagy földrengés miatt. Ez duplán idegesítő. Egyrészt: mindenki csak bulvármédiát olvas/néz, esetleg ott élő emberek/turistáskodásból hazajövő emberek véleményeire ÉS bizonyítékaira senki sem kíváncsi? (Nem, nem a külföldi cégek dolgozóira gondoltam, akik hazamenekültek, lassan nagyobb kárt téve az országgal, mint maga a katasztrófa.) Másrészt - és ez a fő idegesítő tényező: tényleg mindenki emiatt aggódik? Nem amiatt, hogy L-val tökegyedül bóklászunk majd a világ második legnagyobb városában, a világ egyik legnépesebb országában, a lehető legtávolabb Budapesttől; vagy hogy ha lekéssük az éjszakai vonatunkat, akkor majd éjszaka a pályaudvaron bámuljuk egymást, miközben levonják a lefoglalt szállásnál a büntetést is, mert nem vagyunk ott (és így pénzünk sem marad); és még sorolhatnám, BÁRMI MÁS miatt? Ha lemegyek két hétre vidékre, általában akkor is zaklatva vagyok telefonon egyfolytában. Japán esetében pedig minden a legnagyobb rendben és lelki nyugalomban. Na de átvonatozunk Fukushimán! - észnél vagyunk, normálisak vagyunk? Felelőtlenek vagyunk! Ilyenkor nagyon nyílófélben van a bicska, de nem, nem nyílhat ki...

Más. Hát. Minden más unalmas. Tanulom az Eszperantót. Tetszik, mert ez tényleg egy mesterséges nyelv, de mégis meglepően jól ki lehet fejezni magad vele. És minden másért nem tetszik. Nem tetszik, hogy a Spanyolhoz ennyire hasonlít (nem is értem, egy lengyel ember találta ki az egész nyelvet...); nem tetszik, hogy kényszerből kell tanulnom, ha akarok japán szakra járni; nem tetszik, mert túl egyszerű. Na és a logikai csapda: túl egyszerű, én mégis sokkal-sokkal nehezebbnek érzem a japánnál. Mert a japán érdekes. Érdekes a Finn is. A Norvég is. A Koreai is. A Perzsa is. Még a Héber is. Mikael bocsássa meg: még a Kínai is. Az Eszperantó meg nem az. NAGYON nem. És még le is vagyok maradva - nagyon. Úgyhogy ezért nem látni engem mostanában máshol - és a közeljövőbe még ennyire sem. Maximum a Móricz-KFC-ben. Befoglalom a szokásos helyem a tanuláshoz - merthogy itthon nem megy (annyira). És akkor még az érettségitárgyakat elő sem vettem. Sőt! Fogalmam sincs, hogy tudok-e angolul, vagy sem! Megértek mindent, és elmondok mindent, amit el szeretnék mondani - de ez emelt szint? Tudom, csináljak előző érettségiket. Na igen...

És végül: eldöntöttem, hogy pénteken véget vetek a kettes számú energia-elszívó dolognak, vagy így, vagy úgy. Aztán persze a 'könnyű azt mondani' szindróma következett. Azaz K. Full, totál ötlettelen vagyok... Csak egybe vagyok biztos: ha ezek után akadályozni fog a dolog a tanulásban, félek, előre-nem-átgondolt dolgokat fogok csinálni... Ezt is csak egy szó írja le: 'nyomor'.

És végül-végül: eszembe jutott valami L egyik blogpostjáról. De ezt nem most. De ez lesz a következő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.