..október, szeptember, augusztus...2011. Majd 2010, 2009, 2008. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a jövőben hogy fogok gondolni erre az időszakra. Hogy egy év múlva... vagy épp 5 év múlva hogy fogom látni a dolgokat. Ha most minősítenem kellene, akkor csak magamat .......szidnám. A saját blogomon. 

Nagyon nehéz elviselni, mennyire igazságtalan. Nagyon nehéz kifejezni magam. Lassan nem is akarom, és ez még nagyobb baj.

Are you there?

Eddig minden egyes Dalriadalemezről írtam, ezt a sort pedig nem most akarom megszakítani. De hogy el tudjam magyarázni, hogy miért nem vagyok annyira jóban ezzel az albummal, mint az eddigiekkel, egy kicsit magyarázni kell.

A Fergeteg óta nyomonkövetem a zenekar munkásságát. Bár még nem valami magas minőségű a felvétel, meg a tagokon is érződik, hogy most csinálnak ilyet először, volt annak az albumnak valami olyasmi hangulata, amit azóta sem tudtak sem ők, sem senki más reprodukálni. De nem is kell.

A Jégbontó pedig minőségbeli ugrás volt, a számok is nagyon jók voltak. Rájuk lehet mondani: fejlődtek, nem is keveset.

A harmadik Kikelet kicsit nehezebb falat volt, mert rengeteg ideig nem voltam jóban vele. Ma már ugyanezt tudom elmondani, mint a Fergeteg-Jégbontó váltásnál: a számok kivétel nélkül egyszerűen nagyon jók, az egész zenekar pedig fejlődött, szintén nem is keveset.

Aztán jött a Szelek, ami talán a legnagyobb lépés a zenekar történetében, hiszen itt találták meg, hogy kb. mit is akarnak csinálni. Ez azt is jelenti, hogy a korábbi albumokhoz még csak hasonló sem fog születni soha többé, de minek is, ha van hova fejlődni. Egy bizonyos szempontból ez A legjobb albumuk, mégpedig a billentyűs Kurz András miatt, aki már a Kikeleten is szerepelt: a mai napig nem tudok betelni a dallamaival, amik ezen a két lemezen hallhatóak. Sajnos ekkor távoznia kellett a Dalriadából. Félreértés ne essék: nem az új billentyűssel, Ungár Barnabással van bajom (na jó, a legfrissebb lemezen egy nagyon kevés), vele csak nyert a banda, de én akkor is visszasírom Kurz Andrást. Persze biztosan nem ok nélkül távozott.

A következő nagy lépés a kakukktojás Arany-album volt, ami hangulatilag is kakukktojás, de zeneileg egy hatalmas előrelépés, hiszen itt kezdtek el együtt dolgozni a Fajkusz-bandával. Nagyon erős dalok vannak ezen is, zeneileg pedig főleg, mégis a kakukktojás mivolta miatt mindmáig ez az album áll hozzám a legkevésbé közel.

A tavalyi album volt az Ígéret, amit annak idején talán a legjobban vártam: ismét egy 'normális' sorlemez, de már a Fajkusz-bandával. Az eredmény pedig pontosan az volt, amit vártam: ismét hatalmas fejlődés, és a dalok mindemellett annyira jók, hogy ezzel véleményem szerint megcsinálta az együttes A tökéletes albumot.

Egy évvel később viszont itt van a Napisten Hava. Rögtön egy megjegyzés: miért nem lehetett szimplán Napisten? Ezzel megbontották az eddigi koncepciót, ami szerintem egyáltalán nem szerencsés. De végül is kit érdekel? Nézzük a számokat!

Itt van hát a válasz, hogy miért vagyok háborúban ezzel az albummal: eddig minden album teljesen más volt, és kivétel nélkül hatalmas fejlődést lehetett megfigyelni. Bár ennek az albumnak is meg van a semelyik másikkal össze nem téveszthető hangulata, a fejlődés most először nem annyira hallatszódik. A másik, hogy néha úgy érzem, nem a Fajkusz-banda kíséri a Dalriadát, hanem a Dalriada a Fajkusz-bandát.

A Fajkusz-féle intró után az első szám a Dudás. Nagyon sok kritikát hallottam a számról és a klipjéről, még többet, mint annak idején a Hajdútáncról. Én magam csak idővel jöttem rá, hogy miért, de arra is, hogy valahol jogos. Mind a Hajdútánc, mind a Dudás... nos, nem épp azok a számok, amiket teljesen komolyan kell venni. Elég mind az előző albumon, mint itt továbbléptetni az albumot egy-két számmal, a különbség harapható. A nagy kérdés: miért ezeket a számokat használják fel olyasmi célokra, mint a klip? Valahol ezt is megértem, hogy miért, de akkor sem jó választás, mert egyszerűen tévútra csalja az ismeretlen hallgatót, nem is egy esetben a kedvét is elveszi a hallgatónak az album további részétől, ami pedig jó. Félreértések elkerülése végett, én szeretem a Dudást. Ez egy 'vállalhatatlan' szám, 'vállalhatatlan' klippel, kis túlzással 'egy vicc', és annak soha rosszabbat.Koncerten pedig tényleg jó.

A második szám a Tündérkert. Gondban vagyok a második számokkal: a Kikeleten is pont ezzel voltak problémáim, a tavalyi albumon még mindig van problémám a második számmal, és itt sem dobtam el az agyam tőle. Pedig nem rossz: kicsit negatív hangulat, Ígéretet idéző kulcsváltás a refrénnél, de az összkép nem igazán áll nekem össze. Amin pedig felhúztam a szemöldököm, az a szintiszóló. Ilyet eddig nem nagyon lehetett hallani: az a tipikus, 8-bites hangzású power metálos szintiszóló, amit én nagyon nem szeretek. Tehát puff.

A következő a Napom, fényes napom, melyről már egész más a véleményem. Bár amikor azt írtam, hogy egy kicsit sok a Fajkusz-banda, akkor például pont erre a számra gondoltam, de ettől függetlenül ez egy jó szám: pörgős, Tadeusz-hörgős tipikus jóféle Dalriada. És jó koncertszám is, nem is hiába játszották legutóbb is.

Ezután a címadó Napisten Hava jön. Na, ez már sokkal kevésbé tipikus. Sőt, monthatni annyira WTF, mint tavaly a Leszek a Hold. Úgy kezdődik, hogy egyből egy első albumos szám ugrik be róla, az Ötödik nap. Talán az indiános téma miatt. Kicsit később egy olyan hangszerrel folytatják, amit nem ismerek fel (szégyen), de mind a hangszíne, mind a dallam, amit rajta játszanak a mongol népzenére emlékeztet. Ez amúgy végig is kíséri a számot. Itt is negatív hangulat van (éljen!), lassabb szám, de nagyon jó az összhang. Ismét egy kisebb kulcsváltás a refrénnél, amiről amúgy szintén az Ötödik Nap jutott eszembe. Aztán itt is jön az a fránya szintiszóló... Aztán ezt megfejelik egy olyan gitárdallammal, hogy az agyam eldobom. Én szeretek meglepődni, általában kapok is meglepetést minden új lemezen, hát ezen is. Öröm és boldogság.

Az ez után következő Julianus útja már egy sokkal 'normálisabb' szám. Nagyon ismerős dallammal kezdődik, de meg nem tudom mondani, hogy honnan ismerős. Nem rossz szám, de nem is annyira különleges. Sajnos.

Ez után a Puszta Föld következik, ami kb. ott folytatja az előző számot, ahol az abbahagyta. Jobban is kezdődik, jobban is folytatódik, (fránya szintiszóló), de sajnos ez sem olyan különleges.

De legalább a következő Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello) az! Egyáltalán nem a megszokott Dalriadát lehet itt hallani: furulyás latinkórusos monumentális fantasztikus szám. Elég ijesztőnek tűnhet ez így leírva, de a végeredmény tényleg jó, sőt, nagyon jó! A szöveg viszont... egyelőre annyiban maradtam magammal, hogy értelmezési gondjaim vannak.

Ez után jön A szám, amit már a februári koncerten is hallani lehetett, a Hírhozó. Kritizálni sokkal könnyebb, egy tökéletes számról írni viszont annál nehezebb. Jól kezdődik, épp elég a Fajkusz benne, szép Laura hangja (erről később!), és a refrén... A REFRÉN! Egy életre beleitta magát a fejembe, 86 évesen is ezt fogom dúdolni a hintaszékben. És meglepetés: a szám közepi kiállás végre nem power metálos szólózhatás... Mi ez, stoner? Doom? Death metal? Kit érdekel... A Hírhozó úgy szuper, ahogy van!

A következő sem rossz, de előtte egy kis megjegyzés: annak idején talán épp Andristól olvastam egy interjút, hogy büszkék arra, hogy a többi hasonló bandával ellentétben nekik nincs ivós daluk. Ez eddig tartott, mert a Borivók éneke az egy hamisítatlan Dalriadás ivós dal. És jó! Nem a Korpiklaani-féle Vodka vagy Beer beer-féle számokra kell gondolni, abszolút a saját képükre formálták a dolgot. És szintén, szuper! Ez is koncertszám, ahogy már bizonyított is.

Az utolsó szám is furcsa általában egy Dalriada albumon. Mást ne mondjak, mint a tavalyi Leszek a Holdat. Hát, itt megkaptuk az A juhászlegény balladáját, ahol már az első másodpercnél a fejem búbjára szaladt a szemöldököm. Ismét egy különleges szám, amiről még nehezebb írni, mint a címadó Napisten Haváról. Történik itt minden, de ami új: Laura egyáltalán nem hallható a számon. Őszintén szólva már vártam egy ilyen számra (bár nem egészen így képzeltem el). Történik ez-az, majd egy éneklős rész után abszolút lezáratlanul egyszer csak vége. Messze vagyok még attól, hogy meg tudjam mondani: tetszik-e, szeretem-e. Ha nem is fog tetszeni, piszkálni sosem fogom, mint itt a Tündérkertet, vagy a tavalyi Hozd el, Istent, mert amíg bizonyos kereteken belül maradnak, szeretem az extrém dolgokat. Ez épp olyan.

És vége is. Mind írtam, közelről sem ez a lemez a kedvencem tőlük, de talán majd még érnek a számok, mint a Kikeletnél, talán a szintiszólókat is megszeretem... (na jó, azt nem). De örülök, mert ismét lett néhány jó szám, sőt, egy szuper-szuper szám is. És ismét egy komorabb album. Nem hiába, jobban kötődöm a komorabb zenéhez, mint a vidámabbhoz. És ebben volt annak idején annyira profi a Fergeteg, ezért szeretem annyira a Kikeletet, de még az Arany-albumot is egyre jobban szeretem, épp emiatt. Visszamenőleg ez egy komor album, majd egy vidámabb album, majd ismét komorabb, stb. Az Áldás Hava így ismét vidámabb kell, hogy legyen. Amit meg titkon nagyon-nagyon várok, az az Álom album. Az a tél kezdete, a legkomorabb évszak, és az előbbi fejtegetés szerint az is komorabb album lesz. Na, azért az még messze van...

És végül: Laura. Sok kritikát kap a hangja miatt, illetve inkább azért, hogy hogyan használja a hangját. Részben igazat kell adnom nekik, de két dolog is történt mostanában, ami miatt azt mondom, hogy jó ez így, ahogy van. Az egyik a koncert Anitával. Nem volt rossz, sőt, jó volt, de ide Laura ormótlan hangja kell, más nem jó, A másik a Hírhozó. Leheletfinoman indul, és az is marad egészen addig, amíg Laura be nem lép, szinte 'kiabálva', ormótlanul. És azt érzem: ez így jó, sehogy máshogy nem lenne jó. Persze ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, az meg még inkább emberfüggő, hogy kinek mi tetszik. Van olyan barátom, aki csakis Laura hangja miatt nem hallgat Dalriadát, mert nem tetszik neki. Nekem tetszik, még ha kétségtelenül is nem éppen a képzett énekhang mintapéldája. Olyat hallottunk Anitával, még hallani is fogunk, és akkor is Laura illik ide. Na.

Hogy tud egy olyan ember hiányozni, akivel még nem csak hogy nem találkoztál, de még a hangját sem hallottad? Ez agyrém. És szánalmas.

Rég írtam koncertbeszámolót. Most mivel voltak történések, úgy döntöttem, itt az ideje egy újabbnak.

Elég nagy fesztivál volt ez a mostani koncert, egyben az Arkona + Dalriada európai turné második állomása. Nem tudom, hogy ez hogy sikerült, csak arra tudok gondolni, hogy a Rockmaratonon összetalálkozott az Arkona a Dalriadával, és felkérték őket - ugyanis már nem áll a Dalriada mögött nemzetközi kiadó, mint az Ígéret esetén. Na, de csak sorrendben.

A Virrasztók végére értem oda. Sok jót hallottam erről a zenekarról, de... nem értem, miért. Fikázni nagyon könnyű, ezért igyekszem elkerülni - egyszerűen az én véleményem valahol a 'szörnyű' körül mozog.

Aztán (azt hiszem) a Darkest Era jött, ami már sokkal jobb volt, sőt, a Primordial neve jutott eszembe a zenéjükről - ez pedig csak dícséret lehet.

Aztán jött az est fénypontja, az Arkona. Rockmaratonon egy olyan koncertet adtak, hogy majdhogynem át kellett értékelnem az életem, és bár (ez a Rockmaraton hibája) nem ugyanolyan 101%-os volt a dolog mint ott, ez a mostani 'csak' 100%-os koncertre sem találok szavakat. Egyértelműen az Istenek között a helyük, ezennel hivatalosan is. :) Kicsit más volt a számlista (pontosat nem tudok), de többé-kevésbé játszottak mindent, amit vártam. Egyet kivéve, amit Rockmaratonon sem játszottak, a Bolno Mne (Больно мне) számukat. De amit játszottak... Ez olyan profizmus, ami csak a Porcupine Tree esetén jut eszembe, pedig teljesn más a stílus. Amikor megszólal az Az (Азъ), feláll a hátamon is a szőr, Masháék bejönnek, dobol a kis kézidobján, a playbacket átveszik ők igazi hangszerekkel, skótduda, dob, aztán hirtelen jön az Arkaim (Аркаим) darája. Hajaj.
Amit még érdemes tudni az Arkonáról, hogy olyan 90%-ban 'komoly', esetenként még annál is 'komolyabb' a témájuk, a maradék 10% pedig a 'komolytalan' Arkona, a bulizene, a zúzás, a táncolós dallamok, már majdnem Finntrollosan, de nem, mert Arkonásan. És itt a fő különbség a Rockmaratonos és a mostani koncert között: eddig a 'komoly' számaik között vegyítve fordultak elő ezek a 'komolytalan' számok, most viszont az összeset a végére hagyták. Már kezdtem magamra venni, hogy az egyik kedvenc (és egyben 'komolytalan') számom kimarad, amikor felcsendült a Lesiy (Леший) harmónikája. Ezután - a Rockmaratonos koncerthez hasonlóan - megkérték a közönséget, hogy álljanak be a wall of deathhez, ami nem lehet más, csak a Stena na stenku (Стена на стенку). Majd búcsúzásként a kötelező Yarilo (Ярило). Ez a három szám egymás után nagyon durva volt. Miközben szerelték szét a cuccokat, valami orosz népzenét nyomtak be, de olyat, hogy a társaság fele a Yarilo után abba sem hagyta a táncolást, és még vagy negyed órán keresztül ropták.
Tényleg nagyon össze kéne szednem a gondolataimat, ha meg akarnám mondani, mi nyűgözött le legutoljára ennyire, mint az Arkona. Még jó, hogy nem akarom. Helyette itt a rövidke Yarilo 'koncertklippje':

Az átszerelés elég vegyes volt. Igen, egy átszerelés. Vegyes. :D Először is odajön hozzám egy részeg figura: 'te csepeli vagy?' Én tényleg nem tudtam hova tenni. A Kossuthra gondoltam, ott egy csomó ember van, aki nekem köszön, de nekem gőzöm sincs, hogy kicsoda :D De mint kiderült, ő egy hévvezető. És szokott látni a megállóban. Végig sem mondta a mondatot, jön egy másik fickó: 'is that you in the Zách Klára clip?' 'Ööö... yes?' 'Aaa dude, you are famous! I'm from xy (Belgium?), every metaller could recognise you!' Tehát... híres vagyok :D Kezdem strigulázni. Eddig 1 Horvátország, 1 ?Belgium?. :D

A rossz része viszont a Dalriada-féle hangolás volt. Rettenetesen sok ideig tartott, a hangosító sokat bénázott, ráadásul Andris annyira bunkó volt, mint még soha. Lehet belőlem sem a legjobbat hozná ki a helyzet, de ez már kicsit túlzás volt. Mindenesetre a koncertre nagyon rányomta a bélyeget. Sőt, miután a bénácska még ezek után sem értette a 'halkabban-hangosabban' jeleiket, Andris az első szám után ledobta a gitárt, és hangosan káromkodva, fogakat vicsorgatva ment a hangosítópulthoz. Komolyan azt figyeltem, hogy véres-e az ökle, amikor visszajön. Sajnos annyi idő elment, hogy ki kellett hagyni egy számot is, és ezt sem épp a legjobban kezelték. Andris: 'Most következik a Szent László egyes. Azaz csak következne, de nem következik, mert a technika miatt nincs rá időnk. Ez egy ilyen koncert most.' Hogy... mi? Néztem erre nagyokat. Oké, hogy majd szétrobbant az agya, nekem is szétrobbanna, lehet egészen eddig a pillanatig teljesen ugyanígy reagáltam volna, de ez pofon volt két oldalról. A hangulatot amúgy még csak mérni sem lehetett sajnos az előző Dalriadákhoz, már az elején. A végére azért helyre állt a világ. Sőt...

Na de itt tudom a setlistet. Az első szám az Ígéret volt, úgy, ahogy szokták, csak kicsit lelketlenebbül. A második szám egy új szám volt, a Napom, fényes Napom. Nagy kár, hogy még mindig zéró volt a hangulat, mert nagyon jó lett ez a szám. Sok nem maradt meg belőle, de arra emlékszem, hogy nagyon tetszett. Itt jött az ominózus Szent László-féle dolog, de mivel kihagyták, ismét egy új szám jött, amit Rockmaratonon és februárban is hallottam már, a Hírhozó. A poént már most lelövöm: egyetlen új számra sem tudok semmi rosszat mondani. Sőt, kifejezetten szuper a Hírhozó is! Csak ahogy ők maguk is mondták, nem az a tipikus koncertszám. Albumon biztos még jobb lesz. Ezután jött a Kinizsi Mulatsága, ahol kezdett helyreállni a hangulat. A végén persze Laura-károgás nélkül. Jó gömbölyű lett már :) Ez után ismét egy új szám jött, a Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról. Ezt már hallottam rádióban egyszer, és igencsak szemöldökfelhúzós volt. Mint anno a Leszek a Csillag. Semmilyan Dalriada-jellemvonás nincs a számon. Furulyás, latin kórusos, furcsa szövegű szám. De akármilyen szörnyen hangzik, mégsem az, sőt. De a szöveg így másodszorra tényleg furcsa. Ez után is egy új szám jött, de előtte egy apró érdekesség. Emlékszem egy Dalriada-interjúra, ahol valamelyikük valami olyasmiről beszélt, hogy büszkék arra, hogy nincs ivós daluk, és nem is lesz. Hát, lett, mégpedig a Borivók Éneke. Hogy hogy sikerült, arra annyit mondok: egyelőre (!) ez a szám a tiszteletbeli kedvencem az újak közül. Gyors, nem tipikus 'beer beer' meg 'vodka', hanem Dalriadás.
A folytatáshoz ismét magyarázni kell: Laura nem vállalta a turnét az állapota miatt. Csak tegnap volt Brnoban, illetve itt nálunk. A vendégénekesnő Anita lesz a Nightquestből. Előre rémeket láttam, mert Laura hangja 'éles', az övé meg operás. De felesleges volt, jó lesz a turné így is. Ugyanis a Leszek a Hold volt a következő szám, amelyet bemutatkozásként Anita énekelt. Az utána következő Szondi Két Apródját pedig közösen. A szám elején Laura elbúcsuzott, mert ez volt a ráadás előtti utolsó szám. A szám végén Laura pedig kicsit el is sírta magát. Aztán egy kicsit jobban is, miután a közönség skandálta, hogy 'Laura-Laura'. Azt mondta, hogy legközelebb márciusban lehet őt látni. Furcsa lesz... Akármennyire lehet rosszat mondani az éneklési technikájára, én már megszoktam, megszerettem, így a jó, máshogy nem. Persze ezzel nem azt mondom, hogy Anita nem jó helyettes, sőt, talán a legjobb választás.
A Dudással jöttek vissza, amit már hallottam Rockmaratonon, na meg a klip is megvan már, rongyosra is van hallgatva. (Maga a klip vállalhatatlan, de ezt ők maguk is mondták a koncerten, egyszer pedig belefér...) Remek koncertdal. De a legjobb a Hajdútánc, ha már koncertdalról van szó. Ezt is ketten énekelték Anitával, azaz mégsem - Anita énekelt, Laura meg károgott, ott is, ahol a számban nem. Meglepődtem, mert ő maga mondta, hogy terhesen nem akarja csinálni. Ahhoz képest szólt rendesen... :)

A végére pedig egy megjegyzés: oké, ez egy lemezbemutató volt. Nem is piszkálom épp most ezért őket... De amióta létezik az Ígéret album, azóta koncerten a legrégebbi album az Arany-album, esetleg a Szelek. Ez BAJ. Persze minél több album van, annál 'nehezebb' régit játszani, de az Ígéret előtt azért mindig előkerült valami a Fergetegről vagy a Jégbontóról. A Kikeletről persze szinte sosem semmi, mert azt Andris kevésbé szereti. Egy-egy Tűzhozó azért néha beficcent, ritkábban a Búcsúzó, és itt a vége. Nagyon-nagyon sajnálatos...

Ma van az első napja, hogy az új Alstom szerelvények járnak a 2-es vonalon. Szerencsére az első úton ott is lehettem - bár forgalmi akadályok miatt nem értem ki indulásra, de még az első útján utolértem az Astoriánál.

Hosszú regényt terveztem írni az Alstom körüli botrányról, de rá kellett jönnöm, hogy ehhez egyáltalán nincs kedvem. Meguntam - botrány a Combinoval, az Alstommal, a 4-es metróra pedig a 'botrány' szó sem elég. Jöjjön tehát egy egyszerűbb tetszik - nem tetszik felsorolás, komoly és komolytalan indokokkal egyaránt.

Ami tetszik:

• A három felé ágazó, ajtóval szemben lévő kapaszkodó.
• A hangja. Egészen kellemes, és nem olyan idegesítő, mint a finn Bombardier vagy a dél-koreai... fogalmamnincsmicsoda.
• A világítás. Bár ezt biztosan sokan nem fogják szeretni, de szerintem szép - és hatékony, mert világos van.
• A fénykürt. Már elég messziről meg lehet mondani a fényárból, hogy Alstom jön :)
• A futása. Elég siralmas a pálya állapota, de ez csak hangban nyilvánul meg (lásd a 'nem tetszik' részt), egész kellemes vele utazni.
• A bemondó. Háromszoros hurrá, hiszen nem más a bemondó, mint a már jól megszokott Szalóczy Pál! Az ő hangjánál már csak Varga János hangját szeretem jobban BKV-n, aki a Kisföldalatti hangja.
• Légkondi - ezt gondolom nem kell részletezni. De be se kell, hogy legyen kapcsolva mindig, mert...
• ...huzat. Mint minden modern tömegközlekedési eszköznek, az Alstom metrónak sincsenek nyitható ablakai. Azonban tavasszal és ősszel mégsem vagyunk rászorulva a légkondira, mert valahogy nagyon kellemes huzatot (menetszelet) is képes produkálni az utastérbe. Teljesen jó! (A szapporói metró szélcsatornáját nem éri azért el, de talán azt nem is kell)
• Az ajtók. Egyszerűen tetszik az egész, szép.
• Az utastájékoztatás. Teljesen rendben van az egész, mind vizuálisan, mind a hangos tájékoztatás.

Ami nem tetszik:

• Megkapta mégis az Alstom a magyar jogszabályok alól a mentességet - ahelyett, hogy a fékeket tényleg biztonságosra alakították volna át.
• Nem "kétéltű", azaz csak és kizárólag a harmadik sínről tud felvenni áramot. A gödöllői hévvel való összekötést még esélytelenebbé tették.
• Az ülés fölötti kapaszkodók. Egyszerűen túl magasan vannak.
• Ez nem az Alstom hibája, de bizonyos helyeken ugyanúgy visít, mint a szovjet gépek. Egyszerűen sz*r a pálya.
• A csukló. NYIKOROG!!! Nem az összes - de nem is jártam végig az összeset menet közben. Sok nem nyikorgott, de az egyik nagyon hangos volt. Illúzióromboló.
• A csengő. Kellemetlen hangú, ráadásul rossz helyen van a hangszóró - pontosan két ajtó között, az ülések felett. Ott jó hangos, de az ajtóban alig hallani.

Érdekes még: (se nem pozitív, se nem negatív, csak szimplán 'érdekes')

• A csuklónál eléggé összeszűkül, mármint magasságilag. Figyelemfelkeltő színekkel jelölve is van, hogy senki ne verje be a fejét.
• Az ajtózárás. Mint a Combinóknál régebben - de inkább mint Japánban: a vezetőnek nincs külön csengő és ajtózáró gombja. Ajtózáró gomb megnyom, a metró csönget vagy egy másodpercig, és záródnak az ajtók. Nem lehet elhúzni a csengetést - ez fennakadásokat fog okozni az elején, hiszen imádunk a csengő alatt is fel-le ugrálni. Itt nem tehetjük meg: ha szól a csengő, az ajtó be is fog záródni.
• A festés. Belül eddig a fehér színre emlékszem, most minden vajszínű. Talán jobb is.
• Nincs szenzor az ajtóknál, azaz soha nem fogja visszacsukni magától az ajtókat, mint a Combino, vagy a Tatra T5C5K pl. a 61-esen.

Összességébe azért azt tudom mondani: tetszett. És nagy élmény volt: új buszunk van, új villamosunk-trolink-vonatunk-mindenünk van, de új metrónk eddig sosem volt. Akik nem tudtak róla, voltak kikerekedett szemek az állomásokon :)

Írok, mert máskülönben felrobbanok. Ezekből pont azok a bejegyzések lesznek, amiket később megbánok. 

2011 augusztus. Az élet furcsa sakkjátékának egyszerre a nyertese és a legnagyobb vesztese lettem.

2011 november. Az élet furcsa sakkjátéka itt kisakkozta nekem, hogy az elmúlt 4 hónapnyi játszma vesztese vagyok, az elvárásokat, reményeket és mindent figyelmen kívül hagyva.

2011 november, 3 nappal később. Ezt a 3 napot tekintsem meg nem történtnek. Minden szép és jó, csak egy kis idő kell.

2012 augusztus. Az élet furcsa sakkjátéka itt kisakkozta nekem, hogy az elmőlt 1 év legnagyobb vesztese vagyok, az elvárásokat, reményeket és mindent figyelmen kívül hagyva. A célegyenesben. Amikor már majdnem minden úgy történt, ahogy azt csak szeretnéd.

2012 augusztus, 2 nappal később. Várom, hátha ez is csak egy 3 napos kandikamera lesz. És ez szánalmas.

Virágnyelven egy év története. Ráadás: G csak ezzel reagálta le: ez olyan én-féle dolog. És igaza van.  

A kimondott szónak elég nagy hatásai vannak. Amint kimondod, a visszaszámlálás elindul: a visszhangja előbb-utóbb elér hozzád. Vajon az írott szóval is működik?

Az előzőleg írt 'utolsó darabka' egy éve van jelen, és nem akart távozni, pedig jó lett volna. Ezzel egyidőben én sem akartam, hogy távozzon - eszem ágában sem volt ilyet gondolni. Mégis, változást akartam - ha lehet pozitívat, de a negatív is jobb, mint ez, mondottam vala.

Hát megkaptam, amit akartam: vége, ennyi volt. Már csak azt remélem, hogy ha már ez a része megtörtént, akkor megtörténik a szemléletváltás is, hiszen arról is szó volt. Ha nem, akkor mondhatom, hogy 'üdvözöllek, 19 éves én', ami rossz, nagyon rossz.

És az énem egy másik része pedig vihogva mutogat magamra: 'muack muack, te idióta, már megint nem csináltál semmit egy teljes évig'.

Pontosan ez a jelenlegi állapot: kétértelmű mondatok és kérdőjelek.

Bár nem annyiból állnak a problémáim, mint 15 éves koromban, ez a része a dolognak mégis energiavámpírként működik. Nagyon szeretnék már egy kicsit más szemmel nézni a világra, mint ahogy eddig tettem - és képes is lennék rá, ezt tudom. De egy utolsó darabka még ragaszkodik hozzá, amit le kellene zárnom, de nem akarom. Egy hang, amit végleg ki akarok iktatni magamból azt ordibálja: ennek a végét még érdemes megvárni. De ez lehet, hogy csak önvédelem. Nem érdekelne, de az önzőség (?) megszólal: az idő telik. Az önzőség (?) ezt a dalt énekli: "...but after a while you realise time flies. And the best thing that you can do is take whatever comes to you... 'cause time flies."

A fizika nehéz. Nehéz, mert nem értik, és ezért nehézzé teszik. Azonban amikor valami áttörés van, a 80%-át ki lehet dobni a kukába, mert kiderül, hogy a valóság sokkal egyszerűbb, mint gondolták volna. Esetleg... 'van rá esély', hogy én is túlbonyolítok egy teljesen egyszerű dolgot. Talán. *ide egy smiley illene, legyen egy erőltetett vicsor*

A héten még az is kiderült, hogy a munka viszi a pénzt, nem hozza. Kaptam a szánalmas diákfizetésemet a szánalmas diákmunkámra, ami kifárasztott (mert utáltam), rontottam, és így fizethetek újabb 2x170e ft-ot (de nem, mert már 175e) tandíjra. Közben persze nézzem végig, hogy rajtam kívül mindenkit átsoroltak. Mindezt úgy, hogy első félévben majdnem kitűnő lettem.

Persze nyárra a szánalmas fizetés is jó, de nem akkor, ha épp tökéletesen időzítenek a nálam alig idősebb naaagyfőnökök, hogy ok nélkül baszogassanak. De legalább 24 évesen már a második munkahelyemet hagytam ott ezért.

Ekkor eszembe jut az elte utáni egy évem. Mert ott is kaptam baszogatást ok nélkül egy naaaaaagyfőnöktől (aki amúgy nagyon tud valamit, mert rettegtek tőle a dolgozók), de a reakciómba nem volt köszönet. És ahelyett, hogy kib.sztak volna mint macskát szarni, megtanítottuk egymást egy-egy leckére. Én őt arra, hogy nem mindenki táncol úgy, ahogy ő fitogtatja az erejét, ő engem pedig arra, hogy a fiatal naaaaaaaaaagyfőnökök azért vannak, hogy fitogtassák az erejüket, hiszen náluk idősebb is dolgozik ott, akiknek tisztelniük kell őt, mint főnököt. És ebbe az én munkafelfogásom szinte sosem stimmel. Az pedig milyen is? Nem tudok csak lenni és végrehajtani, főleg ha valamihez nagyon könnyen hozzá tudok tenni. De mivel a világon senki nem kíváncsi egy diák véleményére, ezért maradok örökös szabályszegő - aki emiatt jobban teljesít, mint a többiek, de mégis szabályt szeg. A reakciók állása pedig... Eddig 1-2: egyszer (na jó... 'másfélszer') a munkahely végét jelentette, kétszer pedig azt, hogy 'tegyek úgy, ahogy nekem tetszik, ameddig a cégnek jót teszek'. Hogy mi volt más abban az egy (kettő) alkalomban, ami munkahelyvesztéssel járt?

Sajnos így működik a világ: az erősebbet tisztelik, az erősebb győz - ehhez villogtatni is kell az erőt. De amikor valaki olyan magasan hordja az orrát, hogy mindennél fontosabb az, hogy felül maradjon - hát remélem megismeri majd jobban az életet és a világot. Hiszen mindennek két oldala van. Az élet és a világ nem csak pozitív, nem csak jó, nem csak szép, a másik oldal is létezik, és csak együtt érnek valamit is. Ezzel a felfogással nyugodt lelkiismerettel kívánok nekik negatívat, rosszat, fájdalmasat. Olyan helyzetben az ember valahogy mindig megtalálja önmagát, amit addig nem látott az egójától.

Más: eltelt egy év Japán óta. Ez nem csak azt jelenti, hogy letelt a fogadalmam, miszerint egy teljes évig nem hallgatok Katatoniát, ami azelőtt a napi rutin része volt (és azóta is az, de megjegyzem, a fogadalom SIKERES volt :) ), de azt is jelenti, hogy már több, mint egy éve jöttem haza Japánból.

Aminek minden porcikája nagyon hiányzik. De jelenleg a leginkább az, hogy az emberek úgy általánosságban tisztelik egymást. Ez sokkal többet jelent, mint az elsőre tűnik. Persze már azóta azt is tudom, hogy az egész udvariaskodás egy hatalmas színjáték - mégis megkövetelik egymástól az emberek, és be is tartják. Már amennyiben japánul szólalsz meg, hiszen ha érted, hogy mit mondanak - már nem magukat a szavakat, hanem azt, amit azokkal a szavakkal ténylegesen akarnak, ami lehet totálisan ellentétes is azzal, amit szó szerint mondanak -, akkor közéjük tartozol, és megérdemled az udvariasságot. De a szégyen bélyegét onnantól fogva rád is nagyon könnyen rádnyomhatják, ami Japánban a legrosszabb dolog, ami történhet egy emberrel - ezúttal szó szerint. És a te neved kerül szégyenbe akkor is, ha nem vagy udvarias azzal, akinek a létezését itt Európában maximum éppen hogy csak tudomásul vennéd.

Ez egy teljesen más életfelfogás, egy teljesen más világ. Azonban ez a fajta világ sokkal jobban tetszik. Főleg, hogy rengeteg vonatuk van. Amik gyorsak. Igen, ez legalább annyira fontos.

És már több, mint egy éve volt. ...but after a while you realize time flies.

A blog nem napló, hiszen személyes dolgot nem nagyon írok - csak gondolatokat, amik származhattak volna akárkitől. És a naplóm sem egy blog, hiszen azt csak és kizárólag én látom, senki más, ezt figyelembe véve készülnek oda az írásaim. Néha ha leírok egy-két dolgot, az segít átgondolni, ezért utána más szemszögből is tudom látni az eseményeket-érzéseket. Most azonban a legutolsót a 'naplómból' bemásolom ide is, hiszen átolvasva más is elgondolkozhat rajta. Természetesen nevek nélkül.

"

Ismét szúrópróbaszerűen beleolvasgattam a régi írásaimba. A sors (?) úgy hozta, hogy épp találtam valamit, amihez hasonló témáról most is szerettem volna írni.

Annak idején volt körülöttem egy-két ember, akik nagyon sokat jelentettek nekem. Ezt azért is éreztem erősebben, mint talán egészséges lett volna, mert élőben nem nagyon voltak barátaim. Az általános iskola 8. osztálya jó volt, és ha még legalább egy évet (de inkább többet) együtt töltöttünk volna, talán máshogy alakulnak a dolgok. De aztán következett a középiskola, életem legrosszabb 4 éve, ami kísérteni fog még nagyon sokáig. A lényeg: barátokra találtam, csak máshol. A sors (?) úgy hozta, hogy többségüket élőben is megismertem, és mindmáig áll a barátság, még ha keresztül is ment sok-sok dolgon. Kivéve akikkel nem. S-t könnyen fel tudom hozni példának, hiszen rá örökké emlékezni fogok, még ha nem jó szájízzel is. De ott van „P”. Úgy írtam róla, mint H-ről vagy S-ról. Ma pedig egyszerűen fogalmam sincs, hogy ki is ő, ki is volt ő nekem. Csak nagyon halványan valami olyasmi rémlik, hogy győri, és Zs ismerte.

Vajon hány ember fog erre a sorsra jutni még? Sőt, hány emberre nem fogok emlékezni? S-nak is és P-nek is meg van a mai megfelelője.

S-nak O. Szinte biztos vagyok benne, hogy a barátságunknak vége. Sőt, eljátszotta az egyetlen esélyét. Nagy a korkülönbség, és ő az idősebb, ez tény… De eszméletlenül hasznosak voltunk egymásnak. Igen, „hasznosak”, sőt, a „leghasznosabb” barátom volt. Nagyon különbözőképpen gondolkoztunk, az élet legapróbb dolgairól is más volt a felfogásunk. Sok-sok átbeszélgetett este van magunk mögött, és (a régi helyén) még egy pár ottalvással is tartozok neki. Ezeken az estéken leginkább veszekedtünk és egymást martuk – de én remekül éreztem magam. Úgy gondolom, hogy ő is. Ezt a különbséget köztünk ugyanis abszolút „fel tudtuk használni”, más, jobb megvilágításba helyezni. Amióta ismertük egymást, „tanítottuk” egymást. És persze nagyon utáltuk egymást :) Mindaddig, míg kiderült, hogy a másiknak igaza van.

Aztán valami történt. Talán ráfoghatnám az új barátjára, és valószínű igazam is lenne, de mégsem így jelenik meg a gondolataimban. Csak egy rejtélyes „valami”, ami miatt többé nem kereste a társaságomat. Azóta találkoztunk talán kétszer (vagy csak egyszer?), mind a kétszer miattam, és könyörögni kellett. A legutóbbi találkozásunk utáni nap felhívtam, hogy mikor találkozunk legközelebb – a választ sejtettem, elfoglalt, még nem tudja. Szóltam neki, hogy a következő találkozás miatt ő keressen fel. Nem tudom, hogy mikor volt ez, de még meleg volt, és az egyetemet épp hogy csak elkezdtem.

Talán tényleg a korkülönbség. Hiszen anyámnak is van 30 éves barátnője. De akkor sem értem. Akárhogy belegondolok, hogy milyen volt régen, és hogy az óta mik történtek… Úgy érzem, egyedül lettem hagyva. Minden barátom jó szándékú, de aki igazán jókat tudott mondani, az O – és ebben a gondolatban semmi önző nincs, hiszen ez kölcsönösen működött. Csak örülök, hogy ismerhettem, őszintén… De azt hiszem – ellenben például Y-val vagy Zs-val, amiket szintén Neki meséltem, és meg volt a véleménye a dolgokról – ez már végérvényesen vége. Akárcsak S-ra, vén tataként is emlékezni fogok a dolgokra, és nem jó szájízzel, hiszen – akárcsak S esetében – egyszerűen olyan dolgok történtek, amiket nem lehet sehogyan sem megmagyarázni.

P-nek K. Egy jó lelkű, rejtélyes, de távoli ismerős (ennyi maradt meg belőle), csak K esetében nem internetes, hanem „élő”. És nem hiszem, hogy 10 év múlva emlékezni fogok rá. Nem mintha nem lett volna hatással rám – mindenki hatással van rám, akinek van egy darabka lélek a testében. Lehet, hogy P esetében is így volt, csak már nem is emlékszem rá, még az arcára sem. Persze azóta sokkal inkább az információ korában élünk, Facebook és még rengeteg más, tehát K arcát nem hiszem, hogy el fogom felejteni. De hogy ki ő, hogy milyen belül, azt biztosan. Nem volt sosem mély barátság, de lehetett volna. Igazából jóval több is lehetett volna, de szintén túl nagy a korkülönbség, csak itt mínuszba. Ki tudja még, mit hozott volna a jövő. P esetében egyszerűen megszakadt a kapcsolat – már ha jól emlékszem… K esetében kicsit más, itt tudatosan lett megszakítva a dolog. Hogy „ki szakított kivel”, azon már viszont lehetne vitatkozni. Én vagyok az, aki ezekről komolyan elgondolkozik, aki végül kigondolta ezeket a gondolatokat, de ő volt az, aki úgy cselekszik, ahogy. És én vagyok a szánalmas, aki ilyen gondolatoknak hagy időt, holott képletesen már tényleg el van felejtve a másik. És mivel az egészben csak a lehetőség volt meg, de érdemben semmi sem történt… Nem fogok emlékezni.

Sokszor jó dolognak tartom az ismerkedést, hiszen ki tudja, hogy kit ismerünk meg a másikban. De aki először úgy viselkedik, mint aki mélyebb kapcsolatot szeretne tőled (kedves O, kedves K), aztán meg piffpaff, az egyszerűen nem érdemel bocsánatot. A felületes dolog más, a ’haverok’ jönnek-mennek, de egy barátságnak szerintem nincs „szavatossági ideje”.

És most ezt úgy gondolom, a blogomra is kiteszem. Általában egy „butított verziót” szoktam ott közzétenni, de most nem találnám a szavakat arra.

"

Zajlik az élet. Elkezdődött a vizsgaidőszak, hétvégéken nem vagyok itthon, hétköznap 0 szabadidő..... Mint a legtöbb fiatalnak.

Sok-sok energiavámpírt megszüntettem, de (egy témakört leszámítva) megmaradt a legnagyobb. A legnagyobb energiavámpír hihetetlen mennyiséget szív el mindenhonnan. És (többek között) azért, mert tökéletesen nem ésszerű, semmi komolyság nincs az egészben. Az egész már humorosan szánalmas.

És itt a cím: mindezek mögött már egy jó ideje elveszett a mondanivaló. Semmi 'egyedi gondolat' nem jelenik már meg. Az előző postom? Igaz minden szava, de ettől még totálisan semmitmondó. A 'Zenei istenek' is. Az Opeth koncert is, a 'hiányzik Japán' is, a nyelvtanulásom is, és többet már hadd ne menjek vissza. Mindegyik igaz, és minden 'tartalmat' nélkülöző.

Sosem én voltam a legvidámabb ember a Földön, de ezt a lelkem mélyén sosem bántam. Hiszen miért? Sok-sok éve már, hogy blogot vezetek, és mint írtam is: visszaolvasva a régieket néha igencsak kiosztanék saját magamnak egy-két pofont. De még szóltak valamiről. Még én voltam a bejegyzések témája, még volt mögöttes tartalom. Most ez mind csak az, ami a felszínen történik, ami különösebben sosem érdekelt. (Illetve más jobban érdekelt, hogy pontosabban fogalmazzak.)

És csak azért a blogot hozom fel példának, mert most is épp egy bejegyzést írok. Ez lett az egészből.

Elkezdődött a vizsgaidőszak? Rajtam kívül hatmillió másnak is. Fáradt vagyok? Rajtam kívül egy csomó diák call centerezik a cégnél. Ugyan azt vállalták, mint én. És valószínű őket sem veti fel a pénz, hiszen ott vannak. Élek-halok az Opethért? Nyilvánvaló. És eddig a pontig szólhatna ez még sokezer másik emberről is.

És nem tudom, hogy mi a rosszabb: azért nincsenek már a külvilág felé gondolataim, mert nincsenek, vagy mert már annyira nehezen megfogalmazhatóak? Nem tudom eldönteni, de egyáltalán nem is számít, hiszen ugyanott vagyok.

És már megint művészien sokat sikerült írnom a semmiről.