A blog nem napló, hiszen személyes dolgot nem nagyon írok - csak gondolatokat, amik származhattak volna akárkitől. És a naplóm sem egy blog, hiszen azt csak és kizárólag én látom, senki más, ezt figyelembe véve készülnek oda az írásaim. Néha ha leírok egy-két dolgot, az segít átgondolni, ezért utána más szemszögből is tudom látni az eseményeket-érzéseket. Most azonban a legutolsót a 'naplómból' bemásolom ide is, hiszen átolvasva más is elgondolkozhat rajta. Természetesen nevek nélkül.

"

Ismét szúrópróbaszerűen beleolvasgattam a régi írásaimba. A sors (?) úgy hozta, hogy épp találtam valamit, amihez hasonló témáról most is szerettem volna írni.

Annak idején volt körülöttem egy-két ember, akik nagyon sokat jelentettek nekem. Ezt azért is éreztem erősebben, mint talán egészséges lett volna, mert élőben nem nagyon voltak barátaim. Az általános iskola 8. osztálya jó volt, és ha még legalább egy évet (de inkább többet) együtt töltöttünk volna, talán máshogy alakulnak a dolgok. De aztán következett a középiskola, életem legrosszabb 4 éve, ami kísérteni fog még nagyon sokáig. A lényeg: barátokra találtam, csak máshol. A sors (?) úgy hozta, hogy többségüket élőben is megismertem, és mindmáig áll a barátság, még ha keresztül is ment sok-sok dolgon. Kivéve akikkel nem. S-t könnyen fel tudom hozni példának, hiszen rá örökké emlékezni fogok, még ha nem jó szájízzel is. De ott van „P”. Úgy írtam róla, mint H-ről vagy S-ról. Ma pedig egyszerűen fogalmam sincs, hogy ki is ő, ki is volt ő nekem. Csak nagyon halványan valami olyasmi rémlik, hogy győri, és Zs ismerte.

Vajon hány ember fog erre a sorsra jutni még? Sőt, hány emberre nem fogok emlékezni? S-nak is és P-nek is meg van a mai megfelelője.

S-nak O. Szinte biztos vagyok benne, hogy a barátságunknak vége. Sőt, eljátszotta az egyetlen esélyét. Nagy a korkülönbség, és ő az idősebb, ez tény… De eszméletlenül hasznosak voltunk egymásnak. Igen, „hasznosak”, sőt, a „leghasznosabb” barátom volt. Nagyon különbözőképpen gondolkoztunk, az élet legapróbb dolgairól is más volt a felfogásunk. Sok-sok átbeszélgetett este van magunk mögött, és (a régi helyén) még egy pár ottalvással is tartozok neki. Ezeken az estéken leginkább veszekedtünk és egymást martuk – de én remekül éreztem magam. Úgy gondolom, hogy ő is. Ezt a különbséget köztünk ugyanis abszolút „fel tudtuk használni”, más, jobb megvilágításba helyezni. Amióta ismertük egymást, „tanítottuk” egymást. És persze nagyon utáltuk egymást :) Mindaddig, míg kiderült, hogy a másiknak igaza van.

Aztán valami történt. Talán ráfoghatnám az új barátjára, és valószínű igazam is lenne, de mégsem így jelenik meg a gondolataimban. Csak egy rejtélyes „valami”, ami miatt többé nem kereste a társaságomat. Azóta találkoztunk talán kétszer (vagy csak egyszer?), mind a kétszer miattam, és könyörögni kellett. A legutóbbi találkozásunk utáni nap felhívtam, hogy mikor találkozunk legközelebb – a választ sejtettem, elfoglalt, még nem tudja. Szóltam neki, hogy a következő találkozás miatt ő keressen fel. Nem tudom, hogy mikor volt ez, de még meleg volt, és az egyetemet épp hogy csak elkezdtem.

Talán tényleg a korkülönbség. Hiszen anyámnak is van 30 éves barátnője. De akkor sem értem. Akárhogy belegondolok, hogy milyen volt régen, és hogy az óta mik történtek… Úgy érzem, egyedül lettem hagyva. Minden barátom jó szándékú, de aki igazán jókat tudott mondani, az O – és ebben a gondolatban semmi önző nincs, hiszen ez kölcsönösen működött. Csak örülök, hogy ismerhettem, őszintén… De azt hiszem – ellenben például Y-val vagy Zs-val, amiket szintén Neki meséltem, és meg volt a véleménye a dolgokról – ez már végérvényesen vége. Akárcsak S-ra, vén tataként is emlékezni fogok a dolgokra, és nem jó szájízzel, hiszen – akárcsak S esetében – egyszerűen olyan dolgok történtek, amiket nem lehet sehogyan sem megmagyarázni.

P-nek K. Egy jó lelkű, rejtélyes, de távoli ismerős (ennyi maradt meg belőle), csak K esetében nem internetes, hanem „élő”. És nem hiszem, hogy 10 év múlva emlékezni fogok rá. Nem mintha nem lett volna hatással rám – mindenki hatással van rám, akinek van egy darabka lélek a testében. Lehet, hogy P esetében is így volt, csak már nem is emlékszem rá, még az arcára sem. Persze azóta sokkal inkább az információ korában élünk, Facebook és még rengeteg más, tehát K arcát nem hiszem, hogy el fogom felejteni. De hogy ki ő, hogy milyen belül, azt biztosan. Nem volt sosem mély barátság, de lehetett volna. Igazából jóval több is lehetett volna, de szintén túl nagy a korkülönbség, csak itt mínuszba. Ki tudja még, mit hozott volna a jövő. P esetében egyszerűen megszakadt a kapcsolat – már ha jól emlékszem… K esetében kicsit más, itt tudatosan lett megszakítva a dolog. Hogy „ki szakított kivel”, azon már viszont lehetne vitatkozni. Én vagyok az, aki ezekről komolyan elgondolkozik, aki végül kigondolta ezeket a gondolatokat, de ő volt az, aki úgy cselekszik, ahogy. És én vagyok a szánalmas, aki ilyen gondolatoknak hagy időt, holott képletesen már tényleg el van felejtve a másik. És mivel az egészben csak a lehetőség volt meg, de érdemben semmi sem történt… Nem fogok emlékezni.

Sokszor jó dolognak tartom az ismerkedést, hiszen ki tudja, hogy kit ismerünk meg a másikban. De aki először úgy viselkedik, mint aki mélyebb kapcsolatot szeretne tőled (kedves O, kedves K), aztán meg piffpaff, az egyszerűen nem érdemel bocsánatot. A felületes dolog más, a ’haverok’ jönnek-mennek, de egy barátságnak szerintem nincs „szavatossági ideje”.

És most ezt úgy gondolom, a blogomra is kiteszem. Általában egy „butított verziót” szoktam ott közzétenni, de most nem találnám a szavakat arra.

"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.