Jelenleg van egy munkám, amit nagyon nem szeretek, és már a sulim rovására megy. Hétköznap ha nem vagyok suliba, akkor dolgozom, fillérekért. Ha van ettől függetlenül időm, ott a nyelvtanulásdömpingem. A japánról a "vasfüggöny" már lehullott, a finnem is egyre jobb, a kínait pedig még mindig nevetségesen könnyűnek tartom. A többit meg még nem nevezném nyelvtudásnak. Ezen felül van egy pár Barátom. Ez sem egyszerű, hiszen egyrészt szeretek kis létszámban találkozni (értsd: ketten/hárman), de másrészt ennél nagyobb összejövetel Lehetetlen. Miért? Mert egyáltalán nem kíváncsiak egymásra. Sőt...

És most elérkezett az időszak, amikor ezt így a jelenlegi formájában nem tudom tovább fenntartani. Kevés erre a 24 óra, a 7 nap, az 52 hét. Mindezt egyszerre akarom, akarnám, most ott tartunk, hogy a fenti felsorolásból egyikre sem tudok legalább annyira odafigyelni, hogy az minimum elégséges legyen. Vagy hagyjam ott a munkahelyemet, esetleg a sulit, hagyjam abba a "magán-nyelvtanulósdit", esetleg mondjam azt valakinek, hogy "mostantól nem érdekel a személyes életed, de haverként még jó lennél"?

Vagy megoldódik magától. Valahogyan... És már folyamatban is van.

Mindig szoktam valami hasonló baromságról írni, de már rég óta volt hasonló bejegyzés. Most minden egyebet mellőzve jöjjenek a zenében azok, akikre mint Istenekre tekintek.

1. Opeth
Túl kiszámítható vagyok? :) Ebben egyszerűen benne van minden, amit egy zenétől el lehet várni. A vidámságon kívül. Halk és gyönyörű, hangos és brutális, gyönyörű hangon éneklős és... a világ legöblösebb death vokálja, feladvány mögé rejtett komplex mondanivaló/történet, 10 perc fölötti számok, refrén nincs. Már így, szárazon is érdekes a képlet.

2. Katatonia
Ha már sötétség és szomorúság, legyen az művészi. Minden egyes számából olyan mértékű szomorú hangulat és reménytelenség árad, hogy inkább az a meglepő, hogy a zene készítői 'normális' emberek. A hangulat, amit kreálnak, jobb bármi másnál.
És még van 2 hónap a fogadalmamból, miszerint egy teljes évig nem hallgatom meg egy számukat sem.

3. Porcupine Tree
A család harnadik tagja. A mindenes Steven Wilson a legnagyobb zenei zseni, akit a föld a hátán hord. Ennek a tehetségnek és elborultságnak az egyik eredménye ez.

4. Bathory
Még akkor is, ha sosem hallgattam annyit, mint a többi Isteneket, minimum itt a helye - hacsak nem nulladikként a lista legelején. Ha nem lett volna Bathory, gyakorlatilag a listán egy darab zenekar sem szerepelne - annyian merítettek ötleteket ebből a zenéből, hogy ebből szerintem világelső. RIP

5. Moonsorrow
...csak hogy a legnyilvánvalóbb példát felhozzam. Egyszerű zenével kezdték, jelenleg az Opethes komplexitásnál tartanak. (Mellékes, de a számhosszokban már lehagyták őket...) Ők csinálták meg a - szerintem - világ legeslegjobb zenei albumát, a Verisäkeetet, ami az első pillanattól az utolsóig 200%-osan tökéletes.

6. Mayhem
Egyetlen albumuk tetszik csak, a De Mysteriis Dom Sathanas. Egy idióta aki eszméletlen zenét ír (és később meggyilkolják), egy halál után vágyódó figura olyan dalszövegekkel és hanggal, hogy az felfoghatatlan (később öngyilkos lesz), egy kiváló zenét játszó vendégbasszusgitáros (aki nemrég szabadult a börtönből gyilkosságért és templomgyújtogatásért), és a világ egyik legjobb dobosa. Ők csinálták meg azt az egyetlen albumot, ami miatt méltán lesznek az én szememben Istenek.

7. Ulver
Egy death metal album, egy akusztikus album, egy eszméletlen black metal album, egy nagyonvegyesmindenes album, egy teljesen elektronikus album (a legjobbjuk), egy értelmezhetetlen-megfejthetetlen fogalmamsincsmiez-album, és egy nyugodt, elképesztően lassú, fura album. Ez.

8. Enslaved
Szintén Bathory, azután Mayhem, egybegyúrva valami egyedivé, ami fokozatosan 'szoftosodott' és konplexebbé vált. Ha mondanom kéne egy zenekart, ami a leginkább hasonlít (ma) az Opethre, ők lennének. Ez pedig nem épp rossz pont.

9. Eluveitie
Sok évig úgy viselkedtek, mint egy - szerintem - rossz zenekar. Egészen a 2012-es albumukig, amikor még az is megfejthető lett, hogy a régiek sem voltak rosszak, csak nehezen értelmezhetőek. Rengeteg hangszert használnak, két nyelven írják a szövegeket, amiből az egyik egy sok száz éve halott nyelv. A "teljesen rossz, csak 1-2 jó számuk van" státuszból 2012-ben olyan albumot adtak ki, amivel hirtelen felkerültek az Istenek listájára.

Azt hittem, majd áradozni fogok a koncertről ebben a postban.

Most, hogy megtörtént és hazajöttem, majd leültem hogy írjak róla........ Mégis mit? Életem meghatározó élménye volt. Lentebb írtam, hogy mennyit jelentett számomra. Hiba nem volt. Új dimenziója a zenének ezeket eredetiben, élőben hallgatni. De mindezt sejtettem, hogy így lesz - csak magát az érzést nem tudtam, milyen lesz.

Opeth volt, élén az egyetlen istennel akiben hiszek, zenéltek, poénkodtak. Na, ez furcsa volt. Koncert DVD-n és youtube videókon a közönség folyton kommunikál Mikaellel. Itt mi voltunk a közönség. Amikor erre rájöttem, bekiabáltam, hogy 'Play some Bloodbath'. Meg is kaptam: 'It's the wrong band. Go home!'.

Setlist:
1. The Devil's Orchard
2. I Feel The Dark
3. Face Of Melinda
4. Slither
5. Credence
6. To Rid The Disease
7. Folklore
8. Heir Apparent
9. The Grand Conjuration
10. The Drapery Falls
11. Deliverance

Utána City Of Moon. Mindig nagyon minőségi, amit csinálnak - most egy kicsit sok hiba volt, de fáradtak is voltak. És nagyon sajnálom, hogy vége. Minden tiszteletem az övék, mindig jól éreztem magam.
Beszélve lett Mikaellel és Axeszal, hogy jöjjenek el a koncertre, és benne is voltak - sajnos azonban a turné szervező nem, mert rögtön indulniuk kell(ett) Romániába. Tehát végül nem tudtak eljönni.

Setlist:
1. When
2. The Night And The Silent Water
3. The Moor
4. Burden
5. Murder (Katatonia)
6. The Leper Affinity
7. Hex Omega
8. Blackwater Park
9. The Demon Of The Fall

2005. 16 év, vagy talán már 17. Nightwish, Sonata Arctica, Children Of Bodom. És még sok minden más.

Éppen ezért tudtam meg, hogy egy Opeth nevű zenekarnak új albuma jelenik meg, a Ghost Reveries. Egy szám meg is hallgatható interneten. A lejátszó megnyílik, barna, a háttérben lobognak a gyertyák (mozgó háttér). Volt egysejtésem, hogy milyen lehet a zene. Pont, amilyet keresek. Pörgös, de néha lassú, kicsit nyálas. Mint a fenti három. Aztán betöltődött a szám, és elindult. A The Grand Conjuration - "a leghagyományosabb Opethszám evör" - állt a reklámban alatta.

Puff. Érdekes. De attól még puff. És még csak nem is tetszik. 

Történik ez, történik az, sehol egy refrén, sehol egy kapaszkodó. Háttérzenének jó. De amúgy nem.

Akkor mér' hallgatom százhatodszorra is? Hiszen még csak nem is tetszik. Vagy mégis? Megjelent az album, download. 'D zenéthallgat' pozíció: sötét, füles, hangerő, 100%-os figyelem. Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor.

Haladjunk visszafele. Download Damnation. Már volt egy elvárásom, erre: Ezmiez? WTF? Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor. 

Download Deliverance.  Már volt egy más féle elvárásom, erre: Ezmiez? Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor.

Nem fogom végig írni. Az a hidegkirázás, amit akkor éreztem, amikor először végighallgattam az első Opeth albumomat, az a 'sokk', az a világmegszűnikállapot ma is tart. Talán az óta a nap óta nem telt el úgy nap, amikor ne hallgattam volna ezt a zenét - ezt majdnem szó szerint lehet értelmezni. Sok zenét szeretek, de alig tudok olyan előadót mondani, akiknek minden egyes számukat mesterműnek tartom, és egyetlen darab unalmasabb vagy gyengébbet sem találok. 

Hála az Opethnek, sok-sok másik zenekart sikerült megszeretnem: Katatonia, Porcupine Tree, Bloodbath, Scott Walker, Meshuggah, No-man - hogy csak azokat említsem, amik elsőre eszembe jutnak.

Hála az Opethnek, megalakulhatott a City Of Moon, akik rengeteg olyan emlékezetes pillanatot szereztek az életemben, amit semmire nem cserélnék el. 

Hála az Opethnek, elkezdtem én magam is zenét és dalszöveget írni. Alig várom a pillanatot, amikor a zene részéből több lesz, mint a képzeletem szüleménye. 

Stb.

7 éve egy kicsit sem unalmas az egész. Unalmas? Még a Weakness c. igazán minimalista számot is annyira élvezek, mint először, 7 éve.

A gyönyörű, a brutális, a lassú, a törékeny, a gyors, az erőszakos, a szerelmi történetes, a valláskritizáló, a különleges zene - egy zenekartól. Hosszú, 10 perc körüli számhosszok, refrén általában nem létezik, hónapokig fejtegethető dalszövegek - az Opeth.

És holnap mindebből valóság is lesz.

Túl drámai/gyerekes/akármi voltam most? Leszarom. Akkor sem túloztam egyszer sem.

Tizedik fejezet
Félretéve. Egy ideig. Nyárig. Természetesen hirtelen minden rohadt bonyolult lett - már megint. Nyáron sok minden kiderül.
Vagy előbb. De ha kiábrándulok, annak most nagy visszhangja lesz.

Állapot
Ezen kívül most minden pozitív. Ott vagyok, ahol lenni szeretnék, azt csinálom, amit szeretek csinálni - természetesen még véletlenül sem a munkahelyemről van szó. Már itt sem a munka büdös... Csak a telefonos értékesítés. Sajnos jól csinálom.

Nyelvek
Változatlanul imádok a nyelvekkel foglalkozni - nem csak a japánnal. Úgy döntöttem, írok egy kicsit mindegyikről. Megspékelem még azzal, hogy mennyire tartom könnyűnek és nehéznek őket - érdekes.
Japán - változatlanul imádom. Érdekes, hogy nagyon egyszerű elkezdeni - az N4-es nyelvvizsgáig (ami nekem van), semmi nehézség nincsen benne. Nem úgy most - olyan sok dolgot kell fejben tartani, hogy nehéz természetesnek megszokni eleinte. Állítom, hogy a mondatok felépítése és szerkezete olyan, mint egy matematikai egyenlet - és nagyobb intelligencia kell, hogy beszéld - mint mondjuk az angolhoz, a kínaihoz, vagy akár a magyarhoz.
Kínai - változatlanul nem szeretem, de változatlanul érdekes. És nagyon könnyű.
Finn - ennyire keveset egy nyelvvel sem haladtam. Régen megálltam, és semmi, vagy csak nagyon kevés előrelépés. Az elejét nehéz megérteni, a nyelv logikáját, a fokváltást és a partitívuszt - de ha ez megvan, nem nehéz. És szép. És bűn, hogy ennyire hanyagolom.
Szerb - a mostani 'sztárnyelv'. Gondolta volna a fene, de viszonylag szép, és még nehéz is. Na jó, a szépet visszaszívom - de szeretem.
Koreai - nehéz, nehéz és nehéz. A legnehezebb nyelv, amit tanulok - számomra biztosan. És nem szép - de szeretjük.
Török - nem tudom, van-e létjogosultsága, hogy felsoroljam, mert nagyon keveset tudok. De amit igen, azt szeretem nagyon, szép, és borzasztóan hasonlít a nyelvtana a magyarra.

Klasszikus kínai költészet
néven felvettem egy órát. Gondoltam, a kínai úgyis könnyű, a klasszikus költészet sem lehet nehezebb. 3 kredit szinte ajándékba.
Aztán jött a hatalmas WTF. Ugyanis kiderült, hogy nem a költészet a klasszikus, hanem a kínai nyelv. Költészet, klasszikus kínai nyelven. Hát nem csodálatos? :D Mivel ez egy teljesen külön nyelv, asszem ezt is a 'nyelveim' közé kell sorolnom ezek után :D Egy szerencse: a klasszikus kínai még annyira sem nehéz, mint a modern - még annyi szabály sem létezik rá. Ami pedig igen, az logikus...ööö, én könnyen átlátom.

Hiányzik
Japán. Még ha nevetséges/gyerekes is három hét után ilyen szavakkal dobálózni. Nem érdekel, elég ha én tudom: bőven elég volt 3 hét, hogy belülről fojtogasson.
Hiányzik Tokió - még ha minden előrejelzés szerint is kb. 5 éve romváros kellene hogy legyen.
Hiányzik Óizumi gakuen, a környék, ahol laktam.
Hiányzik a Yoshida House - a szállás, ahova mindenképp vissza fogok térni.
Hiányoznak a tömött vonatok.
Hiányzik a szállásunk és a belváros közötti vonatút.
Hiányzik a Jamanote - a tokiói négyeshatos.
Hiányzik, hogy bemegyek a városba, és Sinkanszeneket látok rohangálni - a japán csúcsvonatokat, a világ legjobbjait.
Hiányzik, hogy utazzak a Sinkanszeneken.
Hiányzik a metró hangulata - amint félálomból felébreszt, hogy 'Odegucsi va migigava desz'.
Hiányzik Ikebukuro - egy nagy tokiói városrész, amihez közel laktunk.
Hiányzik Akihabara - a nagykörútnyi városrész, tele csúcstechnikai boltokkal - és anime-manga boltokkal.
Hiányoznak a nagyon szép japán nénik.
Hiányoznak a kellemetlenül rövid szoknyás iskolás lányok. (Hopp...)
Hiányoznak az 'olcsó' rámenes kiséttermek - leginkább az, amelyik Nihombasiban van.
Hiányzik Szapporo - az északi hangulatos, családias város.
Hiányzik a japán sör.
Hiányoznak a gyönyörű tájak - tele nyüzsgő turistákkal.
Hiányoznak a gyönyörű tájak - ahol egy lélek se jár rajtunk kívül.
Hiányzik Ószaka.
Hiányzik a világ leghangulatosabb városa, Kiotó.
Hiányzik a Kiotó és Ószaka közötti vonatút.
Hiányzik a Fuji-Q vidámpark.
Hiányzik Nikkó és Mijadzsima, a legszebb helyek, ahol életemben jártam.
Hiányzik a japán koszt - a rámen, a tonkatsu, az esti bentó, a Hirosima-jaki, a terijaki-burger, az onigiri...
Hiányoznak a furcsa és beazonosíthatatlan Japán-only üdítők - mely nélkül hőgutát kapnál.
Hiányoznak a pofátlanul hidegre állított légkondik.
Hiányoznak a Sintó és Buddhista templomok és a kertjeik.
Hiányzik a hihetetlen éjszakai vonatutunk.

Hiányzik, hogy nem hallom minden nap ezt a gyönyörű nyelvet.
Hiányzik, hogy minden kandzsival van kiírva.
Hiányzik, hogy az utcatáblák felét sem tudom elolvasni.
Kiráz a hideg, ha meghallom az egyik pályaudvar ismerős pittyegését.
Hiányoznak az emberek, és hogy mennyire udvariasak egymással.
Hiányzik, hogy vidéken a saját hangodat sem hallani az olyan bogarak-rovarok-madarak-gyíkok miatt, amikről most azt sem tudod, hogy létezik ilyen.
Hiányzik a hihetetlen mértékű precizitás, pontosság és tisztaság - ez utóbbi még Tokióban is, mindenhol.
Hiányoznak a boltokkal teli, nyüzsgő utcák, és a boltba becsalogató 'Irassaimasze!'-t kiáltó eladók.
Hiányoznak a szokatlanul világos reggelek.
Hiányoznak a szokatlanul sötét esték.
...hiányzik Japán szinte minden porcikája.

És mi az, ami nem hiányzik?
Nem hiányzik a szinte elviselhetetlen meleg és pára.
Nem hiányoznak a magyar fizetéshez mért japán árak.
Nem hiányoznak a külföldiekkel ellenségesen viselkedő japánok - egyáltalán nem találkoztunk sok ilyennel, de azért volt.

Hogy nézne ki a lista Magyarországgal?
Hiányoznának a barátaim, az összes.
Nem hiányozna a családom, mert vinném magammal. (Mát akit.) A létszám miatt amúgy sem jelentene nagy gondot.
Hiányoznának a koncertek, a Dalriada.
Hiányoznának a budai hegyek.
Hiányozna néhány magyar ennivaló.
Hiányozna az ncore, vagy hasonló letöltős oldal - de ott örömmel vennék eredeti dolgokat.
Hiányozna a magyar nyelv mindennapos hiánya.
Hiányozna Finnország (és B.) viszonylagos közelsége, hogy csak gondolok egyet, és minimális pénzzel kijuthatok.
Hiányozna a vízipipa.
Hiányoznának a budapesti villamosok. (Erre azért ott kapok kárpótlást :) )

De ez most mellékes. A hiányzás-listát akartam kiírni magamból. Ezeken egy pillanatig sem gondolkoztam - mindez egyszerre, Japán óta kínoz.

Szeretek néha olyan emberekről írni, akiket zseninek tartok. Ez most nem egy hagyományos zenés-youtubes írás lesz, érdemes mindegyikbe legalább csak belehallgatni - az utolsó kivételével, azt tényleg érdemes végighallgatni.

Scott Walker 1943-ban született. Kiváló énekes volt, ő a The Walker Brothers együttes énekese is, de rengeteg szólólemezt is megjelentetett. Az első szólólemeze (ami találóan a Scott nevet kapta) 1967-ben jelent meg. Számot a második, 1968-as Scott 2-ről mutatok.

Oké, ez jóval nehezebb, mint gondoltam.

Legközelebb már csak akkor írok, ha már a végeredményt tudom írni.

Először is szolgálati közlemény: a blogol gondolt egyet, és nem küld többé e-mailt nekem a kommentekről, és csinálhatok akármit, nem hajlandó megjavulni. Ha valamire későn reagálok, akkor vudu baba a blogolnak.

És vissza az érthetetlen-követhetetlen gondolatmeneteimhez. Úgy érzem, hatásos voltam (figyelembe véve az előző írásomat). Olyan dolgot tettem meg, ami eddig csak a fantáziám mélyén motoszkált (ott mondjuk azért elég élénken). Első lépésnek mindenképpen jó volt, de azért a (még be nem következett) következményeire iszonyúan kíváncsi vagyok. 

És erről semmiképp nem mondok semmit addig, amíg ezek a következmények pozitívak nem lesznek.  Waiting...... (for the day when I will crawl away)

Még csak a kezdetek. Még csak az előfutárai a változásoknak, de már így is sok minden változott, és még több minden fog változni. Egyetlen egy téren voltam elégedetlen olyannal kapcsolatban, ami az én irányításom alá tartozik, és eddig tartott, hogy ezt valamennyire észre is vegyem (és beismerjem). 'Hála' a körülményeknek és V2 szülinapibulis fejmosásának. Egyelőre sem pozitív, sem negatív - de akármi lehet belőle. Csak épp semleges nem marad többé. Mindenképp megtartom ezt a szemlélődő, elemző és kritizáló szemléletmódot is. De már a bejelentés kicsit el is késett...

Stay tuned. Érdekes bejegyzések következnek... Azt hiszem.

"Csak az lép túl a sorsán, ki legvégig hisz magában."

Mondotta vala valaki. De amúgy nem értem. Egyszerre 'rég voltennyire jó' és egyszerre 'soha ennél nagyobb mélypont' van. De az első miatt és az idézet miatt már röhögök is magamon, mert ezt idáig akármelyik tinipicsa írhatta volna.

Eszméletlenül hiányzik Japán. És igen, ezt úgy írom, mintha legalább egy évet ott éltem volna. De olyan érzés. Teljesen random dolgok kiválthatnak belőlem egy ilyen rohamot - legyen akár egy ugyanolyan pittyegés, mint amilyen a japán vasútálomásokon szokott lenni. Ez vagyok én - más ezt észre sem venné. Talán én sem vettem ott észre - de mindenben a hangulat ragad meg. Legyen az zene, film, könyv, játék... És a hangulat ilyen kis apró elemekből jön össze. Mint a vasútállomás pittyegése. Akárhol jártam eddig a világon, semmi nem tudott úgy megfogni hangulatilag, mint a japán városok (a vidéket most fel sem hozom!). Tokió ezért, Szapporó azért, Ószaka, Hirosima, Jokohama, és a legfontosabb: Kiotó... Mind-mind egyéniség. Mintha maga a város élne.

Szegről-végről ismerek egy lányt. Fél évig lakott kint Japánban ösztöndíjjal. Amikor indulnia kellett volna haza, a szüleinek zokogott a telefonba, hogy egyáltalán nem akar visszajönni ide. Van bennem egy jóadagnyi hazaszeretet, de ezt bizony nekem is sikerült átéreznem. Kérdezték tőlem: volt azért honvágyam? Az őszinte válaszom: honvágyam? nekem? Japánból? És nevetnem kell, mert nem tudok a kérdésbe komolyan belegondolni.

Ha már idáig eljutott valaki, ideje lelepleznem valamit - azonban aki személyesen is ismer, azoktól ugyanilyen inkognitót (és semmi személyeskedést) kérek, mint itt.

http://tanuljunknyelveket.blog.hu

Ez az, amivel néha a szabadidőmet töltöm. És a jelenlegi álláspontom (ami azért lehet, hogy változni fog, mert még nekem is viccesen hangzik): a szerb nyelv nehezebb, mint a japán.