2005. 16 év, vagy talán már 17. Nightwish, Sonata Arctica, Children Of Bodom. És még sok minden más.

Éppen ezért tudtam meg, hogy egy Opeth nevű zenekarnak új albuma jelenik meg, a Ghost Reveries. Egy szám meg is hallgatható interneten. A lejátszó megnyílik, barna, a háttérben lobognak a gyertyák (mozgó háttér). Volt egysejtésem, hogy milyen lehet a zene. Pont, amilyet keresek. Pörgös, de néha lassú, kicsit nyálas. Mint a fenti három. Aztán betöltődött a szám, és elindult. A The Grand Conjuration - "a leghagyományosabb Opethszám evör" - állt a reklámban alatta.

Puff. Érdekes. De attól még puff. És még csak nem is tetszik. 

Történik ez, történik az, sehol egy refrén, sehol egy kapaszkodó. Háttérzenének jó. De amúgy nem.

Akkor mér' hallgatom százhatodszorra is? Hiszen még csak nem is tetszik. Vagy mégis? Megjelent az album, download. 'D zenéthallgat' pozíció: sötét, füles, hangerő, 100%-os figyelem. Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor.

Haladjunk visszafele. Download Damnation. Már volt egy elvárásom, erre: Ezmiez? WTF? Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor. 

Download Deliverance.  Már volt egy más féle elvárásom, erre: Ezmiez? Végig egyszer. Végig kétszer. Végig sokszor.

Nem fogom végig írni. Az a hidegkirázás, amit akkor éreztem, amikor először végighallgattam az első Opeth albumomat, az a 'sokk', az a világmegszűnikállapot ma is tart. Talán az óta a nap óta nem telt el úgy nap, amikor ne hallgattam volna ezt a zenét - ezt majdnem szó szerint lehet értelmezni. Sok zenét szeretek, de alig tudok olyan előadót mondani, akiknek minden egyes számukat mesterműnek tartom, és egyetlen darab unalmasabb vagy gyengébbet sem találok. 

Hála az Opethnek, sok-sok másik zenekart sikerült megszeretnem: Katatonia, Porcupine Tree, Bloodbath, Scott Walker, Meshuggah, No-man - hogy csak azokat említsem, amik elsőre eszembe jutnak.

Hála az Opethnek, megalakulhatott a City Of Moon, akik rengeteg olyan emlékezetes pillanatot szereztek az életemben, amit semmire nem cserélnék el. 

Hála az Opethnek, elkezdtem én magam is zenét és dalszöveget írni. Alig várom a pillanatot, amikor a zene részéből több lesz, mint a képzeletem szüleménye. 

Stb.

7 éve egy kicsit sem unalmas az egész. Unalmas? Még a Weakness c. igazán minimalista számot is annyira élvezek, mint először, 7 éve.

A gyönyörű, a brutális, a lassú, a törékeny, a gyors, az erőszakos, a szerelmi történetes, a valláskritizáló, a különleges zene - egy zenekartól. Hosszú, 10 perc körüli számhosszok, refrén általában nem létezik, hónapokig fejtegethető dalszövegek - az Opeth.

És holnap mindebből valóság is lesz.

Túl drámai/gyerekes/akármi voltam most? Leszarom. Akkor sem túloztam egyszer sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.