Eddig minden egyes Dalriadalemezről írtam, ezt a sort pedig nem most akarom megszakítani. De hogy el tudjam magyarázni, hogy miért nem vagyok annyira jóban ezzel az albummal, mint az eddigiekkel, egy kicsit magyarázni kell.

A Fergeteg óta nyomonkövetem a zenekar munkásságát. Bár még nem valami magas minőségű a felvétel, meg a tagokon is érződik, hogy most csinálnak ilyet először, volt annak az albumnak valami olyasmi hangulata, amit azóta sem tudtak sem ők, sem senki más reprodukálni. De nem is kell.

A Jégbontó pedig minőségbeli ugrás volt, a számok is nagyon jók voltak. Rájuk lehet mondani: fejlődtek, nem is keveset.

A harmadik Kikelet kicsit nehezebb falat volt, mert rengeteg ideig nem voltam jóban vele. Ma már ugyanezt tudom elmondani, mint a Fergeteg-Jégbontó váltásnál: a számok kivétel nélkül egyszerűen nagyon jók, az egész zenekar pedig fejlődött, szintén nem is keveset.

Aztán jött a Szelek, ami talán a legnagyobb lépés a zenekar történetében, hiszen itt találták meg, hogy kb. mit is akarnak csinálni. Ez azt is jelenti, hogy a korábbi albumokhoz még csak hasonló sem fog születni soha többé, de minek is, ha van hova fejlődni. Egy bizonyos szempontból ez A legjobb albumuk, mégpedig a billentyűs Kurz András miatt, aki már a Kikeleten is szerepelt: a mai napig nem tudok betelni a dallamaival, amik ezen a két lemezen hallhatóak. Sajnos ekkor távoznia kellett a Dalriadából. Félreértés ne essék: nem az új billentyűssel, Ungár Barnabással van bajom (na jó, a legfrissebb lemezen egy nagyon kevés), vele csak nyert a banda, de én akkor is visszasírom Kurz Andrást. Persze biztosan nem ok nélkül távozott.

A következő nagy lépés a kakukktojás Arany-album volt, ami hangulatilag is kakukktojás, de zeneileg egy hatalmas előrelépés, hiszen itt kezdtek el együtt dolgozni a Fajkusz-bandával. Nagyon erős dalok vannak ezen is, zeneileg pedig főleg, mégis a kakukktojás mivolta miatt mindmáig ez az album áll hozzám a legkevésbé közel.

A tavalyi album volt az Ígéret, amit annak idején talán a legjobban vártam: ismét egy 'normális' sorlemez, de már a Fajkusz-bandával. Az eredmény pedig pontosan az volt, amit vártam: ismét hatalmas fejlődés, és a dalok mindemellett annyira jók, hogy ezzel véleményem szerint megcsinálta az együttes A tökéletes albumot.

Egy évvel később viszont itt van a Napisten Hava. Rögtön egy megjegyzés: miért nem lehetett szimplán Napisten? Ezzel megbontották az eddigi koncepciót, ami szerintem egyáltalán nem szerencsés. De végül is kit érdekel? Nézzük a számokat!

Itt van hát a válasz, hogy miért vagyok háborúban ezzel az albummal: eddig minden album teljesen más volt, és kivétel nélkül hatalmas fejlődést lehetett megfigyelni. Bár ennek az albumnak is meg van a semelyik másikkal össze nem téveszthető hangulata, a fejlődés most először nem annyira hallatszódik. A másik, hogy néha úgy érzem, nem a Fajkusz-banda kíséri a Dalriadát, hanem a Dalriada a Fajkusz-bandát.

A Fajkusz-féle intró után az első szám a Dudás. Nagyon sok kritikát hallottam a számról és a klipjéről, még többet, mint annak idején a Hajdútáncról. Én magam csak idővel jöttem rá, hogy miért, de arra is, hogy valahol jogos. Mind a Hajdútánc, mind a Dudás... nos, nem épp azok a számok, amiket teljesen komolyan kell venni. Elég mind az előző albumon, mint itt továbbléptetni az albumot egy-két számmal, a különbség harapható. A nagy kérdés: miért ezeket a számokat használják fel olyasmi célokra, mint a klip? Valahol ezt is megértem, hogy miért, de akkor sem jó választás, mert egyszerűen tévútra csalja az ismeretlen hallgatót, nem is egy esetben a kedvét is elveszi a hallgatónak az album további részétől, ami pedig jó. Félreértések elkerülése végett, én szeretem a Dudást. Ez egy 'vállalhatatlan' szám, 'vállalhatatlan' klippel, kis túlzással 'egy vicc', és annak soha rosszabbat.Koncerten pedig tényleg jó.

A második szám a Tündérkert. Gondban vagyok a második számokkal: a Kikeleten is pont ezzel voltak problémáim, a tavalyi albumon még mindig van problémám a második számmal, és itt sem dobtam el az agyam tőle. Pedig nem rossz: kicsit negatív hangulat, Ígéretet idéző kulcsváltás a refrénnél, de az összkép nem igazán áll nekem össze. Amin pedig felhúztam a szemöldököm, az a szintiszóló. Ilyet eddig nem nagyon lehetett hallani: az a tipikus, 8-bites hangzású power metálos szintiszóló, amit én nagyon nem szeretek. Tehát puff.

A következő a Napom, fényes napom, melyről már egész más a véleményem. Bár amikor azt írtam, hogy egy kicsit sok a Fajkusz-banda, akkor például pont erre a számra gondoltam, de ettől függetlenül ez egy jó szám: pörgős, Tadeusz-hörgős tipikus jóféle Dalriada. És jó koncertszám is, nem is hiába játszották legutóbb is.

Ezután a címadó Napisten Hava jön. Na, ez már sokkal kevésbé tipikus. Sőt, monthatni annyira WTF, mint tavaly a Leszek a Hold. Úgy kezdődik, hogy egyből egy első albumos szám ugrik be róla, az Ötödik nap. Talán az indiános téma miatt. Kicsit később egy olyan hangszerrel folytatják, amit nem ismerek fel (szégyen), de mind a hangszíne, mind a dallam, amit rajta játszanak a mongol népzenére emlékeztet. Ez amúgy végig is kíséri a számot. Itt is negatív hangulat van (éljen!), lassabb szám, de nagyon jó az összhang. Ismét egy kisebb kulcsváltás a refrénnél, amiről amúgy szintén az Ötödik Nap jutott eszembe. Aztán itt is jön az a fránya szintiszóló... Aztán ezt megfejelik egy olyan gitárdallammal, hogy az agyam eldobom. Én szeretek meglepődni, általában kapok is meglepetést minden új lemezen, hát ezen is. Öröm és boldogság.

Az ez után következő Julianus útja már egy sokkal 'normálisabb' szám. Nagyon ismerős dallammal kezdődik, de meg nem tudom mondani, hogy honnan ismerős. Nem rossz szám, de nem is annyira különleges. Sajnos.

Ez után a Puszta Föld következik, ami kb. ott folytatja az előző számot, ahol az abbahagyta. Jobban is kezdődik, jobban is folytatódik, (fránya szintiszóló), de sajnos ez sem olyan különleges.

De legalább a következő Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehérvári Diadaláról (Saltarello) az! Egyáltalán nem a megszokott Dalriadát lehet itt hallani: furulyás latinkórusos monumentális fantasztikus szám. Elég ijesztőnek tűnhet ez így leírva, de a végeredmény tényleg jó, sőt, nagyon jó! A szöveg viszont... egyelőre annyiban maradtam magammal, hogy értelmezési gondjaim vannak.

Ez után jön A szám, amit már a februári koncerten is hallani lehetett, a Hírhozó. Kritizálni sokkal könnyebb, egy tökéletes számról írni viszont annál nehezebb. Jól kezdődik, épp elég a Fajkusz benne, szép Laura hangja (erről később!), és a refrén... A REFRÉN! Egy életre beleitta magát a fejembe, 86 évesen is ezt fogom dúdolni a hintaszékben. És meglepetés: a szám közepi kiállás végre nem power metálos szólózhatás... Mi ez, stoner? Doom? Death metal? Kit érdekel... A Hírhozó úgy szuper, ahogy van!

A következő sem rossz, de előtte egy kis megjegyzés: annak idején talán épp Andristól olvastam egy interjút, hogy büszkék arra, hogy a többi hasonló bandával ellentétben nekik nincs ivós daluk. Ez eddig tartott, mert a Borivók éneke az egy hamisítatlan Dalriadás ivós dal. És jó! Nem a Korpiklaani-féle Vodka vagy Beer beer-féle számokra kell gondolni, abszolút a saját képükre formálták a dolgot. És szintén, szuper! Ez is koncertszám, ahogy már bizonyított is.

Az utolsó szám is furcsa általában egy Dalriada albumon. Mást ne mondjak, mint a tavalyi Leszek a Holdat. Hát, itt megkaptuk az A juhászlegény balladáját, ahol már az első másodpercnél a fejem búbjára szaladt a szemöldököm. Ismét egy különleges szám, amiről még nehezebb írni, mint a címadó Napisten Haváról. Történik itt minden, de ami új: Laura egyáltalán nem hallható a számon. Őszintén szólva már vártam egy ilyen számra (bár nem egészen így képzeltem el). Történik ez-az, majd egy éneklős rész után abszolút lezáratlanul egyszer csak vége. Messze vagyok még attól, hogy meg tudjam mondani: tetszik-e, szeretem-e. Ha nem is fog tetszeni, piszkálni sosem fogom, mint itt a Tündérkertet, vagy a tavalyi Hozd el, Istent, mert amíg bizonyos kereteken belül maradnak, szeretem az extrém dolgokat. Ez épp olyan.

És vége is. Mind írtam, közelről sem ez a lemez a kedvencem tőlük, de talán majd még érnek a számok, mint a Kikeletnél, talán a szintiszólókat is megszeretem... (na jó, azt nem). De örülök, mert ismét lett néhány jó szám, sőt, egy szuper-szuper szám is. És ismét egy komorabb album. Nem hiába, jobban kötődöm a komorabb zenéhez, mint a vidámabbhoz. És ebben volt annak idején annyira profi a Fergeteg, ezért szeretem annyira a Kikeletet, de még az Arany-albumot is egyre jobban szeretem, épp emiatt. Visszamenőleg ez egy komor album, majd egy vidámabb album, majd ismét komorabb, stb. Az Áldás Hava így ismét vidámabb kell, hogy legyen. Amit meg titkon nagyon-nagyon várok, az az Álom album. Az a tél kezdete, a legkomorabb évszak, és az előbbi fejtegetés szerint az is komorabb album lesz. Na, azért az még messze van...

És végül: Laura. Sok kritikát kap a hangja miatt, illetve inkább azért, hogy hogyan használja a hangját. Részben igazat kell adnom nekik, de két dolog is történt mostanában, ami miatt azt mondom, hogy jó ez így, ahogy van. Az egyik a koncert Anitával. Nem volt rossz, sőt, jó volt, de ide Laura ormótlan hangja kell, más nem jó, A másik a Hírhozó. Leheletfinoman indul, és az is marad egészen addig, amíg Laura be nem lép, szinte 'kiabálva', ormótlanul. És azt érzem: ez így jó, sehogy máshogy nem lenne jó. Persze ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, az meg még inkább emberfüggő, hogy kinek mi tetszik. Van olyan barátom, aki csakis Laura hangja miatt nem hallgat Dalriadát, mert nem tetszik neki. Nekem tetszik, még ha kétségtelenül is nem éppen a képzett énekhang mintapéldája. Olyat hallottunk Anitával, még hallani is fogunk, és akkor is Laura illik ide. Na.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.