Utolsó 'üzenet' erről a 'világ felé'.

Hiába írtam, hogy nincs ennek megoldása, és nem is lesz... Valahol mégsem gondoltam komolyan. Legalább is reméltem, hogy nem így van/lesz. De ezzel valóban, ténylegesen szembesülni a legijesztőbb dolog a világon. Egyrészről azért örülök ennek az egésznek. Másrészről nem hiányzott egy olyan dolog, ami még nagyon sokáig fog visszhangozni itt belül, anélkül, hogy elhalkulna. 

Végülis mindegy, egy szavamat nem érti senki... Csak most az egyszer, nem tudom, hogy mit csináljak... Talán egy használati utasítás nem jönne rosszul...

A francba...

'That's all, my friend. From now on, you have to live with that. I don't accept any question.'

Mászok, felfele. Körülöttem emberek hangja, nevetésé, és vízcsobogásé. A Duna vize meg piszkos. De nem annyira, mint szokott lenni. Még mindig mászok, felfelé. Milyen ötletes, hogy kitaláltak ilyet, hiszen olyan széles ez a folyó... Vagy háromszor olyan széles, mint a Duna. A hídpillér - amire épp mászok fel - is magasabb, mint bármelyik másik Budapesten, de hát sokkal nagyobb hidat is kell elbírnia. De hát Kína már csak ilyen hely. Felértem. Lenézek a nagyon mélyen lévő vízre - gumimatracok, mini csónakok, vagy csak olyanok, akiknek úszni támadt kedvük. Hogy ez nálunk miért nem jutott eszébe senkinek? Kína egy furcsa ország. Itt képesek voltak létrehozni egy szabadstrandot a folyó mentén. Így hódolhatok is az új hobbimnak... Hopp, míg gondolkozom, feltartom a sort. Ez nem csak az én hobbim... Nem foglalom el az egész pillért! *Ugrás, csobbanás*

A nagy kérdés, véletlenek márpedig vannak, vagy nincsenek?

Ezt a kérdést, amikor egy - szintén nagyon jó, bár kicsit más álruhát viselő - embernek feltettem, meg is kaptam a magamét. 'ÉN járok(tam) fizikára, és hiszek a véletlenekben?' Hát álljon meg a menet... A fizikus egy tudós ember. A tudósnak pedig van egy olyan tulajdonsága, hogy csak akkor állít valamit, ha azt be is tudja bizonyítani, és érvekkel alá tudja támasztani. És mivel fizikusokról van szó, a válasz egyszerű: véletlenek Léteznek. Valóban. De talán nem minden az, ami annak látszik. És hogy egy konkrét esetről sosem fog kiderülni, hogy az most véletlen, vagy 'ennek-így-kellett-lennie', az sosem fog kiderülni. Semmiben. Ja, ami ez utóbbit illeti... Nem, ez a bejegyzés nem arról szól, hogy hirtelen monoteista lett belőlem. Nem mintha ezt el kellene mondani bárkinek is, aki ismer...

Egy ember nem élhet a múltban, mert ha épp nem őrül bele, akkor sem nevezhető az az élet 'élet'nek. DE az a legjobb dolog, ami csak történhet, ha az ember tisztában van a saját múltjával. Ha nem, akkor ott fogja arcon csapni, ahol csak lehet. Bár lehet, hogy ez mégis így van jól - ez lenne a 'természetes fejlődés folyamata'? Na jó. Most az egyszer..... Épp próbáltam segíteni valakin egy könyvvel. Ahhoz a könyvhöz van egy link, amit én kaptam régebben e-mailben. Olyan 2007 ősze és 2008 tavasza között. Két visszatérő címről jött e-mailem. Az egyik a 2007-ben kezdett fizikusok levelezőlistája (innen kellett a link). A másik az oldal, ahova most írok. Ha épp újdonság lenne, minden kommentről azonnal e-mailt kapok. Tökéletes alkalom arra, hogy visszaolvassak 'akarva-akaratlanul'. (Csak a középsőt 'öltem meg', az első onlájn...)

Nagyon-nagyon lelkesen kezdtem bele az egész egyetemesdibe. Ez igazából sosem csökkent. Csak - ahogy írtam is, ha az ember feje szarokkal van tele (szójárás by O), nem tud a fő gondra koncentrálni. Pontosan ez történt. Innen két féle módon lehet a dolgokat nézni...

Az egyik az, hogy akkor mindent elrontottam. Annyira elrontottam, hogy pl ez az év is annak a következménye. Azóta nem tudtam visszatalálni a rendes kerékvágásba, csak azért, mert rosszul rangsoroltam a dolgokat. Azóta meg csak ténfergek, és keresem az ebből való kiutat. A vágyálmomat pedig örökre tönkretettem.

A másik az, hogy ez okkal történt. Nem azért, mert nekem nem a fizika van szánva - a csillagászat téma nálam mindmáig az a dolog, ami a legjobban megmozgat. (Igen, még a villamosoknál is. Igen P, még az Opethnél is. És még akkor is, ha nem beszélek róla annyit, mint ezekről.) De nem ez az az út, amit végig kell járjak. Miért? Mert kellett az a jellemfejlődés és tapasztalat, ami az elmúlt egy évben ért. Mert kellett az a jellemfejlődés, amit az elmúlt egy év alatt megismert emberektől 'kaptam'. (Viszonzok is, remélem...) Egy csillagászt pedig ismerek. Apámmal járt egy osztályba. Mennyit dolgozott a szakmájában? Nem, erre a kérdésre nem kell válaszolnom... És kellett az, hogy rendeződjön egy pár dolog a fejemben, ami az 'első lehetőséggel' sosem rendeződött volna. És még akkor is, ha ma már kicsit másképp gondolom a 'kinek a hibája?' kérdést. És nem egészült volna ki az 'érdeklődési köröm'.

Melyik lehet az igaz?

Ha az első, akkor hibáztam. Nagyot. De nem szabad, hogy ez még tovább fajuljon, és mihamarabb vissza kell állítani a 'rendet'.

Ha a második, akkor szintén hibáztam. Nagyot, mert későn ismertem fel. Mihamarabb ki kell találni, hogy a sok 'terv' közül melyik az, amivel elérhetem a toronymagasan levő céljaim.

Ja... hogy még meg sincs válaszolva, hogy melyik? Sokáig nem volt. De kellett a mai (tegnapi) nap minden résztvevőjével és percével együtt, hogy rájöjjek. Szereplők, köszönöm...

És mi van 'azzal a bejegyzéssel'? Semmi. Néhány dolog segített abban, hogy könnyebben át tudjam gondolni - de a lényeg változatlan. Ezek után sem létezik megoldás az 'egyelőre' megoldhatatlanra. Azon sem változtatok, hogy az eddigi 'játékból' kiszálltam és kész. De az, hogy könnyebben át tudom gondolni, hatalmas könnyebbség.

Végül egy észrevétel (hangsúlyozom, ÉSZREVÉTEL, semmilyen rejtett üzenet nincs benne). Régebben kevesebb embert ismertem, mint most (azért tűntek is el emberek... egy pár). Ezzel együtt kevéssel emelkedett is azok száma, akik egyáltalán tudnak a blogról. A kommentek száma pedig ezzel fordított arányban csökkent...

U.i.: van valami, amiben egy 'japáncica-gazdi'nak igaza van...

Azaz itt az ideje a kb félévenkénti Dalriadának. Amire úgy igazából kb semmi kedvem nem volt elmenni, mert a lelki tényezőket leszámítva is volt egy halomnyi dolgom. Végül aztán felöltöztem és elindultam. És milyen jól tettem...

...hiszen másfél órányi felejtés várt rám. Nem is akármilyen. Nem volt most olyan hosszú koncertjük, ez alkalommal a 'különleges koncertet' máshogy kellett értelmezni: végre először hoztak magukkal magyar népzenekart. A 10-15 perces intró sem másból állt, mint színtiszta magyar népzenéből, hegedűkkel, csellóval, és a népzenekar énekhangjával. Na meg az egész Dalriada kórusával. Na jó, amikor kicsit pattogósra fogták, akkor még Tadeusz kicsit besegített a lábdobbal. Elképesztő volt, szinte már csak ezért megérte.

Aztán persze a 'rendes' műsort mi mással is kezdhetnék, ha nem a Nap és a Szél Házával, és ezt mi mással folytatnák, mint a Galambbal. Pillanatokon belül jött a Vérző Ima is, aztán folytatódott a Galamb által megkezdett húsdaráló a Védj Meg, Láng! 1-el. Ha már húsdaráló, akkor legyen tényleg az, a Hazatérés után már mutogatták egy páran a sebeiket... :) És itt egy kis szünet. Itt az idő, hogy előszedjék a még meg sem jelent Arany Albumot. Ez egyet jelent azzal, hogy népi zenekar színpadra fel, és kezdték a Szent László vers első részével. Tátott száj a szám feléig, utána zúzda - mert hogy bár senki sem ismerte még, annyira jó volt, hogy ez nem sok vizet zavart. Aztán a másik áll-leesés, a Bor Vitéz. Ezt sem ismerte senki, de itt sem érdekelt senkit - szent Mikael, miket ki nem lehet hozni egy Arany János versből... A népi zenekar csak darált, illetve egy hegedűt kicseréltek egy lantra, az összkép meg... Talán az eddigi legjobb Dalriada szám! Ezután népzenekar le - pedig az Ágnes Asszonyra mennyire kíváncsi vagyok már... Ezután jött a legnagyobb Katatonia-koppintás, az Égi Madár. Ezt a Tűzhozó követte, ami megint csak húsdarálásra sikeredett - de hopp, álljon meg a menet. Kikeletes szám, amiben hegedű van. Ott volt a helyszínen a népi zenekar, két csőre töltött hegedűvel. Vagyis csak nekem érthetetlen, hogy akkor a Tűzhozó közben miért nem használták??? Na mindegy. Ez után Téli Ének, és a Szondi Két Apródja 1-essel búcsúztak. Amit mi persze úgysem hittünk el, hiszen mi rúgdostuk volna őket a színpadra, ha nem jönnek vissza egy kis Walesi Bárdok 1-2-ért. 

Fantasztikusan éreztem magam, megint fejlődtek egy nagyot. Aztán kiléptem abból az átépített diszkóból, és minden a régi. 

I will escape.

Azt a.......

Ez még az én felfogásom szerint is durva - még kitalációban is az lenne. Eddig simán ment az, hogy 'mindig, ha megoldok egy problémát, akkor jöhet egy nagyobb, hiszen ezért vagyunk itt' életfelfogás. Az csak toldalék, hogy mindig váratlan helyről érkezik. Eddig hosszú távú következményekkel, de még talán tetszett is a dolog. Eddig. Kész, vége, nem folytatom tovább. Úgymond ez 'túl aljas' volt. És az eddigieket legalább meg tudtam beszélni valakivel, de ehhez ígéret kötődik, azt meg - még a mostani 'elv-feladás' után - sem vagyok hajlandó megszegni. Azt úgy sem tudná nekem ez után SENKI elmagyarázni, hogy 'lehetetlen helyzet márpedig nem létezik'. Vége az ötösnek - nem tartott valami sokáig -, és még nagyon sok mindennek vége.

Csak azért írom le, mert egyrészt le Kellett írnom legalább valamit ... Akkor miért ide, miért nem a naplóba? Mert ennyiről tudjon az, akinek tudnia kell. De ennél többet nem lehet - és ezt kérlek, vegyétek figyelembe...

Építkezés in progress...

Igenis megér tőlem még egy bejegyzést. Ez van, ha lelkesedek valamiért.

Az a Katatonia szám... ahogy egyre többet hallgatom, egyre jobb lesz. Remek felvezetőszám a "valaha készült legsötétebb albumhoz". Bár ahhoz képest elég kemény... Az ének meg mintha az Unfurl lenne. És... Emberek! Gitárszóló a Katatoniában! Hét albumuk volt, és ilyen csak egyetlen számukban fordult elő eddig! (A Darkness Coming...) Volt már újságíróknak ilyen 'végighallgatás'. Ciki, hogy csak svédeknek, ezért ők svédül számoltak be róla, de még jó, hogy mániám az idegen nyelvek. Tehát... A második számig tudták követni, onnantól szinte senki nem jegyzetelt semmit, mert lehetetlen volt. Minden eddiginél komplexebb, és... Katatonia. Irdatlan messze van még November...

最も暗い時

Csak tudnám, miért lepődök meg. Na jó, ez nem igaz, mert nem is lepődtem meg. De csak azért, mert már nem lenne dolog, ami meglepne. Ha valaki az egyensúlyra törekszik, akkor egy nehéz, de azért mégis pozitív év nem maradhat következmények nélkül. Azért az elmúlt egy évben voltak nehéz, rossz pillanatok. Biztos vagyok benne, hogy ebben az évben is akadnak majd jó pillanatok... Csakhogy a számlát már rég óta csak egyik irányba kell kiegyenlíteni. Veszteségek... Jó lesz hozzászokni. Nem csak nekem. Ha már itt tartunk, a kedvenc tématerelő témám.

Mörkast Tider

Hallhattam egy teljes Katatonia számot az új albumról. Divat mostanában a 'metált játszottunk, de kiléptünk belőle' felfogást követni (lehetne egy kicsit jobban is divat). Az Opeth úgy jellemezte a Watershedet, mint 'egyszerre a legkeményebb, és a leginkább nem-metál albumunk'. Amilyen hülyén hangzik leírva, annyira igaz és jó ténylegesen. A Night Is The New Dayről annyit lehetett hallani, hogy keményebb lesz, mint eddig bármelyik albumuk - olyan dalokkal rajta, mint az Unfurl, amiről később mondanád meg, hogy metál zenekarról van szó, mint Tiestóról. Ez ment talán a legmesszebb. Minden albumukat mintha más zenekar csinálta volna. Nem is voltam félkészülve Meshuggah-féle riffekre, pedig azt kapunk a fejünkre. És mégis igaz.... Ez már csak félig metál. Befele forgatóbb, mint a TGCD? Nagyságrendekkel. Finom.

Itt van, megérkezett. Talán leírtam már egy párszor, hogy talán a tudatom mélyén direkt szeretném így... Kihívás, egyre nagyobb, mind nagyságban, mind tétben. Jelen esetben épp, hogy végiggondoltam az elmúlt pár év elrontott dolgait, és elkezdtem helyrehozni, bamm, már nem is aktuális. Pedig az erre figyelmeztető jel már nagyon rég itt volt. Ilyenkor jó egy kereszténynek, hiszen 'isten akarta így' alapon elfogadja a dolgokat. Ez az, amire sosem vagyok képes - viszont hiába tényleg ez eddig a legnagyobb baldolog, ami megesett eddig, ezt már nem hagyom, hogy további dolgok kísérjék. Az elkeseredés mércéjét a düh mércéje váltotta fel: elegem van a szerencsétlenkedésből, a balekságból, az alárendeltségből. Time to open up your eyes, you fool bastard. Talán ez lesz a legérdekesebb fejezet, talán a mindent elrontó. Utóbbit alátámasztja ez a kér sor: "How I'm loosing all this It's just the way I live". Előbbit viszont a tomboló Elfek - a tragédia műfaját lefelejtve.

Legalább tényleg igaz az augusztus elsejeiírásom címe.

End Of This Chapter

Vége a negyediknek. Egy ideje. Az ötödik egyelőre sehol... Érdekes, még soha nem látott vizek hullámzanak errefele mostanság. De erről majd papolok később.

The Incident

Létezik egy Moonsorrow nevű zene. Ahogy haladt az idő előre, minden egyes albumon, amit kiadtak, egyre kevesebb-kevesebb szám volt. De az a kevés egyre hosszabb-hosszabb lett. A végső pofátlanság a legújabb albumuk, amin két darab fél órás szám van. Ugyebár...

De ennél nagyobb pofátlanságot csinált most egy olyan ember, akitől azért nem számítottam volna. A Porcupine Treenek volt vér a pucájába, hogy kiadjon egy duplaalbumot - amelyeken összesen van négy szám. És nem hittem volna, hogy mégegyszer megcsinálnak egy olyat, mint a Normal és a Sentimental páros. De ezért lettem House-néző is: szeretem a pofátlan embereket, akiknek egy szavas jellemzője: Zseni. A magánélet pedig kit érdekel.

És most megnyomom ama 'külső szemlélő' gombot.

"I wish you'd learn to keep your mouth shut"

You'll betray the dark.　私の友人ですか。