Egy jó ideje gondolkozom azon, hogy hogy lehetne megfogalmazni szépen a jelenlegi problémámat. Elsősorban a blogra gondolok - akinek élőben mesélném el, azokkal általában fél szavakból is értjük egymást. De miért kell szépen fogalmazni egy blognak, miközben ez a saját személyes blogom?

Ha maradt valami a 'régi' énemből, hát akkor az az, hogy úgy általában teszek mások véleményére. Persze érdekel és meg is hallgatom, sőt, meg is kérdezem, de csak mert kíváncsi vagyok. Azt sem tudom még csak megtippelni sem, hogy milyen arányban olvassák a sorokat 'ismerősök' és ismeretlenek.

A lényeg, hogy szó szerint rossz érzés a sápítozást, az önsajnálatot olvasni. Másoktól is, de magamtól aztán főleg - márpedig visszaolvasva a régi dolgokat, volt belőle bőven. De akkor mire jó egy ilyen blog, csak a pozitív dolgokra, a negatívakról meg semmit?

De mégis csak kinyögöm.

Az ember, legyen az bárki, társasan érzi jól magát. Ez egy furcsa dolog... Mihez kezdhetne az ember őszinte barátok nélkül? Én már képtelen vagyok belegondolni, de szükségtelen is. Szerencsére.

Nem úgy egy ellenkező nemű társ. Életben vagyok, vannak akikben bízhatok, vannak akik bennem bíznak, azaz megvan majdnem mindenem. Mégis minden ember akkor mondja azt, hogy 'boldog vagyok', ha van egy egészséges kapcsolata. (Bárki kijavíthat, ha tévedek.) Mi az a boldogság? Tényleg ezt jelenti? Szerintem nem, ezt mindig is mondtam.

És akkor mégis sikerül ellent mondanom magamnak. Annyi fail után magamnak adok egy minden eddiginél nagyobb sakkmattot (remember, semmi dráma... hiszen a téma továbbra is csak a párkapcsolatok). Én csak annyit érzek, hogy jobb lenne úgy. A mai után mégsem érzem, hogy szomorú lennék - ahogy bármely más normális ember érezne. Annál talán jobbat, talán rosszabbat érzek: a semmit. Csak fáradtságot.

Fáradtságot, mert nagyon-nagyon számítana, és rajtam kívül mindenki máson azt látom, hogy nagyon számít... Én pedig lassan érdektelen leszek az egészben. Mert mondhat akárki akármit, de még a legtürelmesebb embernek is elege lesz a sorozatos balszerencsékből ÉS igazságtalanságokból. (A téma még mindig ugyanaz.)

És fáradtságot, mert ismét sikerült egy önellentmondást létrehoznom. Mert mégis elegem van, és mégis sikerült az utóbbi idők leghosszabb bejegyzését létrehoznom. Mindezt úgy, hogy nem írtam magamról vagy a gondolataimról SEMMIT, hiszen bárki más is hasonlóan gondolkodna. Csak nem mondaná el, nem írná le, hiszen ez egy nagyon személyes téma, nem akar senki nyitott könyv lenni. Holott talán ez a legszemélytelenebb dolog a világon. Személytelen, és semmiképp sem egyedi...

(Megfeleltem az elején említett elvárásoknak? Ez asszem egy költői kérdés)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.