Nagy feladatot tűztem ki célul: részletesen írni az utamról Japánba. Tehát hosszú lesz, de még így is csak egy nagyon kicsi töredéke lesz az írás annak, ami odakint fogadott minket. Facebookra is megy jegyzetként, de onnan azért kiszedek egy-két dolgot...

Pontosan tudom fejben, hogy 'miért éppen Japán', de elmondani nagyon nehezen tudnám. Maximum csak rosszul körülírnám, és mindenki félreértené. De most, amikor ezt megírom, igyekszem kicsit belevinni azokat az apróságokat, amiket felfedeztem bennük, és ami miatt elkezdett érdekelni a kultúra, és elkezdtem tanulni a nyelvüket is. De ez is egy érdekes elem: volt egy szilárd elképzelésem a japánokról, a helyszínekről, mindenről. Most pedig ott voltam személyesen, és az is kiderül, hogy helytállóak voltak-e ezek az elképzelések.

Én szerveztem meg az utat egyedül, és a Word kiírta a végén, hogy mennyi időt töltöttem a fájl szerkesztésével. Ez 37801 perc, azaz 630 óra, azaz 26,3 nap tisztán. Tehát SOK időt töltöttem vele. Mondhatni lélekben már ott voltam egy jó ideje... Igyekeztem mindent úgy szervezni, hogy minden elképzelhető 'közbejöhető dologra' gondoljak, meg hasonlók. A kérdés az volt, hogy ez sikerült-e, vagy sem.

Június 20-án indultunk itthonról éjjel 3-kor Ferihegyre, ahonnan két órás repülőutunk volt egy 737-essel Amszterdamba. Ferihegyen amúgy darabokra szedtek: besípolt a kapu nálam, és 3x motoztak végig - de még a nadrágot is majdnem leszedték rólam. Ki kellett nyitnom a hátizsákomat is, aminek beszorult a cipzárja. Kellően gyanus lehettem... Pfuj. Na de csak felengedtek.

Tanulság: az amszterdami Sciphol repülőtér... NAGY. Naívan vakaróztunk meg nyújtózkodtunk, majd szépen lassan elindultunk megkeresni a csatlakozásunk kapuját. Majd láttunk egy eligazító táblát, ahova a mi kapunk alá ez volt írva: '40 perc séta, egyenesen'. Hát wow. És tényleg, a 'futószőnyeggel' együtt. Bár sietnünk nem kellett, hiszen 6 órát várakoztunk...

Vicces volt figyelni az embereket. A mi kapunkból először ment egy gép Kenyába, aztán Kínába. Majd mikor a kínai gép elment, gyűlt az újabb ázsiai társaság...  És nemsokra be is szálltunk az óriási 747-esbe. Különösen régi darabnak nézett ki... És még probléma is volt vele. Sokat állt a gépünk, míg origamiztak vele - az európai utasok (akik alig voltak) türelmetlenül fészkelődtek jobbra-balra, morogtak az orruk alatt, a japánok pedig... Ültek. Olvastak, aludtak, csöndbe voltak, nem panaszkodtak. Érdekes volt ezt látni... De végül felszálltunk, és elkezdődött a 11 órányi borzalom. A 747-esen KICSI a hely. Hangos, kicsi, kényelmetlen - de mintha sinen futott volna. Tudom, ehhez hozzájön a jó idő is, de ez meglepett. De akkora böszöm nagy egy gép, hogy alig mentünk 10000 méter fölé - a kis gépünk amszterdam fele majdnem 12000 méteren repült...

De mint mondottam, borzasztó volt. És kis számolás: éjjel 3-kor indultunk, tehát semmit nem aludtunk. Japánba magyar idő szerint éjjel 1 körül érkeztünk, de japán idő szerint reggel 8 volt, tehát kezdődött a nap. Mivel a repülőn nem sokat sikerült aludni, eszméletlen fáradtak voltunk...

De megérkeztünk. Ott voltunk végre, ahol már ezer éve lenni szerettem volna. Mint mondtam, hála az internetnek (Google Earth, Youtube, minden), kb. két hónapja lélekben már ott voltam, ezért nem sok minden ért meglepetésként, hacsak az nem, hogy... furcsa volt mindazt élőben látni. Mindazt, amivel 2 hónapja ébredtem és feküdtem. A Narita (repükőtéri) Expressz például amikor megérkezett a vágány mellé, annyira vigyorognom kellett, hogy csoda, hogy nincs ott izomlázam. És elindult a vonatunk a szállásunk felé...

Ikebukuro-ig mentünk, onnan pedig egy másik vonattal tovább. Amikor aztán kiszálltunk a vonatról, mintha agyonvágtak volna. Eddig végig légkondis helyen mentünk, ahol kellemes 22 fok volt. De annyira meleg volt, hogy az leírhatatlan. Nincs amúgy sokkal melegebb ott nyáron, mint Magyarországon, de a páratartalom iszonyú mértékű volt - egy messzebb lévő ház nem is látszott. Így pedig a meleget sokkal melegebbnek érzed. Komolyan, az esőerdő közepén éreztem magam. De legalább kiderült, hogy Japán még ilyen szempontból is más, mint Magyarország - itt a Volvo buszokon és a Combinon 3 fokkal (vagy 4?) engedig hűvösebbre állítani a légkondit a kintihez képest. Kizárt dolog, hogy ennél hűvösebb legyen, mert ez a szabály - de sokan sírnának is, hogy 'jajj, megfázom'. Ott ez nem így van... Mindenhol, ami fedett terület, megy ezerrel a légkondi, és így 22-24 fok van mindenhol. 

Tehát elindultunk a szállásunk fele a hatalmas cuccainkkal. Azért emeltem ezt így ki, mert van valami, amin viszont nagyon meglepődtem. Japánban egyáltalán nem divat a...... járda. Ahol rengeteg az ember, ott van, de amúgy csak húznak egy-egy fehér csíkot az úttest szélére, és a csíkon kívüli rész a gyalogosoké. Az első napokon még volt egy kis halálfélelmünk, amikor 40-el elhúzott mellettünk pár centire egy autó (mindenhol 40-es tábla van, furcsa), de aztán megszoktuk. :D

A szállásunk... egy lepukkant romhalmaz volt. De mindez nem negatív értelemben. Inkább hangulatot adott neki. Nehéz ezt elképzelni - majd lesznek képek róla. De nagyon-nagyon szerettem ott lakni, sokkal jobban szerettem, mint a többi szállásunkon. Külön voltak a lakóhelyek, külön a WC, és külön épület a nappali-konyha-fürdő is. Ilyen szállásokhoz hasonlóan itt is 100 yenessel működött a mosógép (egész Japánban csak hidegmosás!), a szárító, de még a melegvíz is. (Máshol a melegvíz nem pénzzel működött, csak itt.) És... Elindultunk várost nézni! 

Első megállónk a Rikugien-kert volt. Tokió a világ második legnagyobb városa (a legjobb tudomásom szerint), és mégis ilyen kertek vannak a közepén, mint ez. Talán Londonhoz tudnám hasonlítani ilyen szempontból, csak az arányok durvábbak. Hatalmas a kert, benne tó tele hatalmas pontyokkal, erdő, teknősbékák millió számmal... Nagyon jó élmény volt.

Második megállónk Shinjuku volt, benne a Hanazono-szentély, és bolyongás. Shinjuku... a világ legforgalmasabb vonatállomása. Ott kell lenni és meg kell tapasztalni, hogy ezt a tényt az ember komolyan vegye. A város hangulatát harapni lehetett, nem lehet nem imádni Tokiót! A Hanazono szentély pedig az első Sintó szentély, ahol életemben jártam. Itt láttam először Torii kaput is (az a furcsa piros kapu, amely azt jelzi, hogy a mögötte lévő rész megszentelt terület). Az első reakcióm az volt, hogy... 'Ez.. nagy.' Sokkal nagyobb, mint az képen látszik. Furcsa élmény volt a szentély, de a japánoknál az egész vallás-dolog furcsa. De erről majd később írok.

Egy kis bolyongás után mentünk vissza a szállásra, hiszen nem kicsit fáradtak voltunk...

Folyt köv. :) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.