Ritkán linkelgetek be a saját zenémből. Nincs is sok, amit szeretek, de amit igen, az annál fontosabb... Itt van hát egy... és még csak nem is metál. (Mégis erre utalgattam eddig a legtöbbet...) Egyéb mondandóm úgy sincs. Ahogy írtam, minden a régi...

Azthiszem, leszoktam már arról, hogy több oldalas koncertbeszámolókat írjak blogra, bizonygatva, hogy 'ez volt az eddigi legjobb koncertem'. Nos, ezen már nem fogok változtatni... Csak egy nagyon picit.

Dalriada. A MAGYAR zenekar, anélkül, hogy 'magyarkodó' lenne. Nem az első Dalriada koncertem volt (ötödik? hatodik?), mégis meglepő volt az egész... Ez a társulat akkorát változott rövid időn belül, hogy rájuk sem ismerni. A Paganfesten sem ilyen volt. Amit megtartottak: a közvetlenség a közönséggel, és a minőségi MAGYAR zene... Ki emlékszik még egy Jégbontós koncertre, amikor még Laura meg sem mert moccanni a színpadon? Esetleg a még hamiskás Walesi Bárdok demo? Az utóbbi időben már tényleg hasonlított egy ÉLŐ koncertre az előadásuk (szigetek, Paganfest), de nem ennyire... A koncerten 17 számot játszottak. Eljátszották a fél Fergeteget (Védj meg, láng!, Népdal, Vérző ima, Walesi bárdok 1-2), A fél Jégbontót (Árpádházi Margit Balladája, Galamb, Védj meg, Láng! 1. rész, Téli ének, Szondi két apródja 1. rész), és majdnem a teljes Szeleket (Nap és a Szél Háza - A fiastyúk keletkezéséről, Égi Madár, Hazatérés - Rege az Aranyos Szegletről, Égnek Ostora - Rege Atilláról, Világfutó szél, Tavaszköszöntő). A Kikelet albumot nem véletlen hagytam ki, arról mindössze egyetlen számot játszottak, és az sem A Tavasz Dala volt, hanem a Tűzhozó (természetesen). És ezt mind nem úgy, mint egy félénk produkció - ahogy azért szokott lenni. Laura igencsak vonzotta a férfiszemeket, főleg amikor a haja mögül 'pikánsan' szemlélte a közönséget. És igen, majdnem akkora volt a tömeg a Dieselben, mint Heidenfesten - ez mond valamit? Egy szó mint száz, jobban éreztem magam, mint egy-két 'külföldi' koncerten. Koncertképek a www.dalriada.hu -n, a galéria részében, második mappa. Az első egy 2009-es promo mappa - Laurát látva szó szerint felkiáltottam. Ja, a következő albumon CSAK Arany János versek lesznek... A Szelek pedig... Sokáig érett, nagyon soká, de ez most beérlelte. De ilyen egy hibátlan album... Nem hat elsőre. Sem másodikra.

Szóval, a péntekem JÓ volt, a koncert pedig majdnem tökéletes. Egy szépséghibája volt, ami miatt csak JÓ és nem 'kiváló', és majdnem tökéletes, nem pedig tökéletes. A HPD hiánya...

Szépen lassan pedig minden visszaváltozik.

(U.i.: a gépet most hoztam haza a szervízből...szerdán leszek elérhető legközelebb...)

Akkor most a *szünetel és kussol* fejezet következik...

Mielött kitöröltem, amit írtam, egy elég hosszú felsorolást írtam. De fölösleges... Úgylátszik, bizonyos időközönként születik ilyen címmel egy bejegyzés. Amikor annyira elég, hogy jobb, ha távolmaradsz. DIE ALL!

Az elmúlt egy héten keresztül épp az ellenkezőjét csináltam annak, amit általában: vagy épp unatkoztam - akar a halál egy helyben feküdni ilyen sokat -, vagy épp úgy belefeledkeztem valamibe, hogy csak úgy repült az idő. Na, ez volt általában délelött, amikor jobban voltam. Például elővettem egy régi kedvenc PC játékomat, a Black And White-ot. Elég régi játék, elég kezdetleges grafikával, de azóta ez az egyetlen ilyen, és egyedülálló is marad. Mondhatni istenszimulátor... Már csak hangzásra is jó. Csak kár, hogy mindig jött a délután, és mindig ágyba kényszerültem... Ha már így van, a testem KO, a szellemem még szabad...

Unalmamba nekiláttam hát Japánozni, először poénból, de mivel ment, minden nap volt egy 4-5 óra (kivéve a hét elején, akkor épp haldokoltam...). Bár kicsit nehezebben viseltem, hogy ez annyi, mint más nyelvnél kb egy óra. Rá kellett hogy jöjjek, a világ legnehezebb nyelvét kezdtem el hobbiból tanulni... A kedvencem, hogy tanulok egy ragot, amivel már el tudom mondani, hogy Ayamiből rendőr lett. Majd egy teljes leckén át van taglalva egy újabb rag, magyarázzák, hogy miben más, mint az előző. Na, ennek a ragnak az eredménye magyarul: Ayamiből rendőr lett. Egy 7 éve Japánban élő emberke mondta, hogy ő még mindig nem tudja elmondani magáról, hogy jól tud Japánul. Ennyi idő alatt csak inkább rájött, hogy mennyi mindent nem tud. Az a baj, hogy ezt nem csak ő mondja... Valaki még azt is megjegyezte, hogy teljesen csak egy féle képp lehet megtanulni a Japán nyelvet és -kultúrát: szüless Japán csecsemőként Japán szülőkhoz, Japánba. Bár még így is nehéz. Igazából ez az egyik mozgatóerő nálam, hogy ennyire lehetetlen megtanulni ezt az egészet. Szeretem a lehetetlen helyzeteket...

Nem csak a Black And White-al szórakoztam délelöttönként... Kerestem egy számomra új játékot, valami sötétet, valami beteget, esetleg horrort... Rajtam ezek a dolgok nem igazán fognak, de a hangulatukat szeretem. (Filmeknél még az sincs meg...Egy játék azért mégis interaktívabb, a zene meg mégjobb, hiszen azt te éled meg...) Találtam is egyet, el is kezdtem... Egy idő után elkezdett fusztrálni az, mintha én ezzel már játszottam volna... De az világos, hogy az nem lehet. Még egy kis idő után rájöttem, hogy nem a játékot ismerem, hanem a helyet, ami a játékban van. Nem egyszer, nem kétszer jártam már itt... Mégsem egyértelmű, hogy hol van. Egyes részeiről leginkább egy Perdition nevű város jut eszembe, míg másokról egy vak boly... város. De ha a nagy egészet nézzük ennek az ismerős helynek, akkor csak úgy hívják, hogy Az Üveg városa. Az alábbi videó nem a helyet, hanem a helynek a hangulatát mutatja meg. Gyenge gyomrúak ne nyomjanak rá, de az én P-mnek Kötelező, ha egyedül van.

Visions come, visions come in a sickroom bed...

A végső poént majdnem el is felejtettem... A játék Japán fejlesztés...

Betegen itthon, és a nagyon sok fölös szabadidőmben (ha-ha) elkezdtem képeket nézegetni. Amit a telefonommal csináltam, visszamenőleg 2006 végéig... Lenne korábban is, csak elment az életkedvem türelmem. Ahogy nézem, P tényleg 'hirtelen' bukkant fel újfent... Akkor még középiskolába jártam, és a táblára '~FF~'-et írkáltam 'HPD' helyett. Képek az első Moonsorrow koncertemről (Karhunkynsi hangfelvétel...), képek az első Katatonia koncertemről... Na igen, itt elfelejtettem valamit. Itt is csináltam hangfelvételt! Megvan a Had To (Leave), a Deadhouse, a Teargas, a Ghost Of The Sun, a Criminals, a July és a The Future Of Speech. Az tényleg olyan volt, ahol a víz is vérré vált... Igaz, P? Ki hitte volna, hogy már több, mint 2 azaz kettő éve volt... H azért valahogy bizonyos időközönként mindig ottvan a képeken. Párszor már említettem, mintha nem is lett volna olyan idő, amikor nem ismertem... De tényleg nem is volt, és ez így van jól... Na aztán persze a képek többsége arról szól, hogy Dáviddal ökörködünk. Mennyi videó is készült... Ugyanúgy nevettem rajtuk, mint akkor, amikor készültek - egyben most nevettem azóta annyira jóízűen -, bár amikor végignéztem az összeset, eszembe jutott, hogy mi is a helyzet most... Így már biztos, hogy soha nem fogok a közös videóinkon többet nevetni. Aztán jött a második Moonsorrow koncertem, plusz egy képsorozat P-ről és Zsófiról. Meg én is feltűnök némelyiken. Még videók is vannak, amint ketten birtokba veszik a Kulti melletti játszóteret. Ez igazán 'no comment'... A levelét két hónapig emésztgettem magamban, majd végül innen senki sem tudja, hogy milyen formában és milyen erőssen csapódott le ez... Mert erre sosem gondoltam volna. Hogy miért írok erről mégis? Mert már túl vagyok rajta... Ezután kezdett megjelenni V a képeken, és a középiskola átváltozott egyetemmé. És ez már a 'célegyenes', az elmúlt egy év... A második félév végén már nem készültek képek az egyetemről, és V-ről sem sok. Aztán a legutolsó pár mappába feltűnt a másik D. Csak a telefonos képeket néztem meg, róla meg inkább a fényképezővel készültek... Aztán szinte pontosan egy fél éve, hogy abbamaradtak a képek. Persze 'igazi' oka is van: a telefonom elromlott a nyári Forma1-en, a fényképezőm meg 'valami külső hatás segítségével' megfürdött a tengerben. Legalább van mire fogni, de igazából egyáltalán nincs is kedvem többé fényképeket csinálni. Videókat sem. Szinte egyikről sem jut eszembe kellemes emlék, akkor meg minek? Az pedig biztos, hogy ha most készülne, arról sem jutna. Persze ez így nem igaz. A régi FF-es, mostani HPD-s képek 'megmosolyogtatnak', szintúgy az Újabb másikD-s képek. De ezért meg nem kell fényképező, hiszen élő fényképekként emlékszem minden pillanatra... És ebben tényleg különbek vagyunk az emberek zöménél.

Aztán... Piros gomb. Konklúzió... van egyáltalán? Düh és gyűlölet, semmi más... Végül jöjjön az egyik kedvenc versem. Cím és szerző nélkül.

Mily sápadt, szürke, borús ég
Ily halott nem volt réges rég
S mily titokzatos, sűrű köd
Szörnyként kúszik a fák közt

Mily sötét, komor, csupasz fák
A köd titkait hallgatják
S az éj fagyos leple alatt
Varázsolják az álmokat

Fekszik a földön sok levél
Kikben a fák tudata él
S a köd fekete titkait
A föld mélyébe leviszik

A föld táplálja testemet
És köd járja át lelkemet
A teli hold homályos fénye
Az álmaim sötét ösvénye

Hol szövődnek az álmaim
Ha felnyílnak a szemeim
A ködnek sápadt fonalából
S az ég bús szelének hangjából
S az erdő sötét mélységéből
S az ereimbe fagyott vérből

"Leave Darren alone". De tényleg...

Előfordult már, hogy egy állapotról, amit állandónak hittél, kiderül, hogy csak egy 'állomás', esetleg 'lépcsőfok'? Bizonyára igen. Általában utólag kiderül, és mivel így működik az ember, ezért egész sok dologról kiderül. Ez a földi modern életben egy olyan dolog, amit mélységesen utálok.

Tegnap megettem életem első sushiját. Annak rendje-módja szerint, pálcával. Félelmem a nyers haltól alaptalan volt, az alga sokkal kellemetlenebb volt... Ez az akció tőlem igencsak bátor dolog volt, mert bár rengeteget eszek, nem túl sok félét. Pedig ezek az ízek azok a dolgok, amiket a földi modern életben igencsak szeretek. (Khm. Csoki...) Kár, hogy ennek van egy árnyoldala - a sok szép E-vitamin, minden betegség okozója. Mielött elkalandoznék, végre éreztem valami Japán ízt, és annyira egyedi, hogy semmihez sem tudnám hasonlítani. Pedig hamar ráhozzá fogok szokni, mert isteni. De az angolnával, és a szakéval (a legfinomabb alkohol!!) is így van.

Vajon ki meddig tűr, ki meddig megy el, hogy az elveihez hű maradhasson? Vajon forintban hogy mérik az elveket? DIE ALL

Necrolust.

Ez gyors volt, bár teljesen itt az ideje. Más már, megint, minden. Régebben egy hangulat meghatározta az egész "lényemet", most már csak érdeklődve figyelem, hogy vajon most ez miért, és vajon meddig tart. Régebben egy határozott érzés beszínezte egy egész napomat - amiről persze utólag kiderült, hogy nem is volt olyan határozott, ma viszont jól is esik az ilyenekkel elszórakozni. Amit írtam régebben, az bejött, a munkahelyen, meg úgy általában is sokkal kevésbé lettem kiismerhető - ma érzem viszont, hogy 'mennyire', csak egy apró beszélgetésből. És láttam G három napos fiát, és még az is meglepő, hogy milyen jól áll a kezében a gyerek. Nagyon furcsa ez az egész, és hogy miért érintett meg ez most jobban, mint 2-3 éve a volt osztálytársam, arra semmilyen magyarázatom nincs, legalábbis még nem találtam. Ez az, amit még mint 'belső szemlélő' tudok figyelni, a legtöbb dolgot már mint csak 'külső szemlélő'. Szeretem figyelni, hogy hogy old meg egy pár ember egy nagyobb konfliktust, szeretem újabban tanulmányozni a vallásokat, hogy miket hisznek el még ma is az emberek, és a háborúk okait - következményeit. Hihetetlen, hogy mi mindenért képesek egymást írtani...

Talán röviden és tömören úgy fogalmazhatnám meg, hogy ami eddig zavart, és rosszkedvű voltam tőle, az átment egy eltúlzott tragikomédiába. Ha meg összehasonlítom, milyen szerepem volt a középiskolában, és milyen a munkahelyen, annak az eredménye is vicces. Meg már az is, hogy hogy reagáltam pl Zs-ra. Bár dolgok még mindig vannak, amik egyáltalán nem viccesek...

Mégvalami: mostanában eléggé bizonytalan a netem, eltűnések előfordulhatnak...

Elvont.

Nem kedvelem az elektronikus zenét, de mindenből létezik kivétel. Hallgattad már metrón csúcsidőben a Perdition City című Ulver albumot? Csak szól a zene, figyelsz a zörejekre, a hanghatásokra. Míg belemerülsz, egyszercsak felnézel, az alagút közepén - rengeteg ember. Rengeteg arc nélküli ember. Minden a helyén van, a hajuk, a ruhájuk, a kezeik, de arcuk nincs. Közben figyelsz a zenére, és azon gondolkodsz, hogy ez hogy lehet, amikor egyszercsak elötted áll egy lány, majd megcsókol. Mire feltehetnéd a kérdést, hogy ki ő, és miért tette, már ott sincs. Vajon tényleg megtörtént, vagy csak életre kelt a dalszöveg? (Amiből amúgy enyhén szólva nincs sok.) Fönt a felszínen arctalan emberek kerülgetik egymást, arctalan tekintettel pillantanak vissza, hogy vajon mikor jön az a busz, ami nekik megfelelő. A duna fölött, a hídon nézed a Gellérthegyet, és rajta a csupasz fákat. A szobor teteje elveszik a ködben. Egészségtelen az a köd, amelyet szmognak hívnak... Jut ülőhely. Kissé elkalandozik az ember... mintha teljes csend lenne... Egyszercsak az emberek fején megjelennek az arcok, látod a csúcsidő forgalmát körülötted, de csak egy pillanatra... ennyi épp elég is. Mikor leszálltam és majdnem hazaértem, az utolsó szám kibillent ebből az állapotból. Közli a happy endet: élsz, ittvagy, ha láttad, amit a zene üzent, bölcs vagy és üres vagy... Bölcs dolog üresnek lenni? Ha nem félsz szembesülni vele, és tudod kezelni, akkor mindenképp. Ha elvette az életkedved, hát így jártál - az üresben is a negatívot látod. Nowhere, catastrophie.

Elvont? Talán... De semmiképp sem egyszerű, hétköznapi, trendi, szokványos. Még szélsőséges sem. Nekem sem zenei stílusom, és másnak sem hiszem, hogy az - mégis az egyik legfontosabb zenei album, mert képes elgondolkoztatni az embert a lehető legmélyebben és bárhol. Próbáld ki a metrón a legnagyobb csúcsban, próbáld ki egyedül otthon, próbáld ki boldogan és brobáld ki letargikusan - mindig más lesz az eredmény.

Nem elvont. Csupán nem szokványos...