Annak a rendje-módja szerint egyedül. De azért egy pár régen látott ismerőssel találkoztam, ami viszont nagyon jó volt.

A főesemény természetesen a Dalriada volt, de még kismillióan felléptek mellette. Sajnos engem a Dalriadán kívül csak egy érdekelt - talán a fáradtság miatt, talán a hangulatom miatt, vagy esetleg egy harmadik ok miatt.

Amikor odaértem, a kisteremben játszott épp az Isatha. Nem volt rossz, de nagyon lázba sem hozott. Furcsa volt az Inis Mona feldolgozás - nyilván bénácskább volt jóval kevesebb hangszerrel, de mégis azt mondom, hogy jópofa dolog volt eljátszani - látszódott, hogy kb. 'itt biztos sokan szeretik, a mieink mellett meglepjük a közönséget ezzel is' szellemben történt a dolog, tehát egy rossz szavam nincs.

Nem voltam sokat bent, mert a nagyteremben kezdődött a másik zenekar, amit nagyon vártam: a The Moon And The Nightspirit. Első találkozásom a zenekarral a folk'n'troll fesztiválon volt, ahova nagyon nem illettek - az egy nagyon pörgős fesztivál volt tomboló közönséggel Korpiklaanira várva. Nem is volt nagy siker, de nagyon megjegyeztem őket. Eltelt egy pár év, itthon sokat hallgattam őket, és végre olyan koncertet adtak (adhattak, mert akkor sem rajtuk múlt), ami már kijárt nekik. Nincs sok közük a keményebb zenékhez, de nem tudom jellemezni, hogy akkor mégis milyen. Azt tudom, hogy mind a zenéjüktől, mind az összes szövegüktől (és mind az énekes-hegedűs lánytól) a hátamon is feláll a szőr. És ami nem mellékes: több, mint egy órát játszottak. Nagyon tetszett, nagyon jó volt, még rengeteg koncertjükön ott szeretnék lenni.

A kisteremben még elcsíptem a Niburta legvégét, de ennyi idő alatt csak ennyi következtetése futja: egyáltalán nem rossz.

Követhezett a Bohemian Betyars. Nagyon kreatív a zenéjük, nagyon pörgős és rengeteg-rengeteg váltás van benne, amitől igencsak fölkaptam a fejem. Összességében azonban mégis azt mondom, hogy nem tetszett. Egyáltalán nem rossz a zenéjük - hát még a pörgésük, amit úgy ráragasztottak a közönségre, hogy az egész nagyterem közveszélyessé vált, de talán az én hangulatom, és az a tény, hogy mennyire nem tisztelik a hangszereiket, nekem rányomta a bélyeget, és egyszerűen nem tudtam őket komolyan venni.

Aztán végre jött a Dalriada. A szokásos év elejei Dalriada. Vagy mégsem...? Sajnos saját magukat áldozták fel ezzel a fesztivállal: egy év elejei Dalriada általában több, mint két órás szokott lenni 21-23 számmal, de mivel ez most egy fesztivál volt, így erre nem volt lehetőség. De ezért is becsülöm őket: ők már egy befutott zenekar, a nevükre rengetegen eljönnek, ezzel a saját szervezésű fesztivállal meg rengeteg magyar zenekarnak továbblépési lehetőséget adnak. (Az meg már az én kínom, hogy szívesebben lettem volna egy natúr hosszú Dalriadán, a The Moon And The Nightspirittel az előzenekar személyében...)
Sajnos-sajnos kezdenek a soklemezes zenekarok csapdájába esni, azaz régi albumok elfelejtve. Ez most egyáltalán nem negatív kritika, és a hosszú koncerteken mindig előkerülnek a régiekről is, deakkoris. A Walesi Bárdok kivételével volt 2 szám a Szelekről, a többi vagy Arany, vagy ĺgéret. De na, tényleg nem negatív kritika, a helyükben mindenki ezt tenné. (Van egyetlen kivétel, amit ismerek, mégpedig a Sonata Arctica - legyen akármilyen rövid egy koncert, az első album mindig előkerül, és nem csak egy slágerszám erejéig!)

Meglepő módon az Égi Madárral kezdtek, és jól tették - rögtön megmozgatták a közönséget.
Második-harmadik szám a Szent László 1-2 volt, ami mindig is telitalálat, most is az volt.
Fokozatosan durvult az este: következett a Kinizsi mulatsága, ahol már nagyon kezdett a közönség is durvulni - ez a szám koncerten sokkal jobb, mint albumon!
Még egy fokozat föl: Hazatérés, ami szintén tökéletes koncertszám, nagyon szuper volt.
És még egy fokozat föl: Zách Klára - csak magamat tudom ismételni: tökéletes koncertszám, a közönség hangosan énekelt és darált, én kb. itt rekedhettem be. Természetesen volt Laura-térdelés :D
Aztán sok fokozat le. Épp jókor, kellett már egy kis pihenés. Andris megkérte a közönséget, hogy ne tegyék fel videómegosztókra a következő számot, mert nem szeretné, ha rossz minőségben hallanák először az emberek, és következett egy új szám: a Napisten albumról a Hírhozó. Nem minden 'dalriada-spoiler' nyeri el a tetszésemet (most nem a Hajdútáncra gondolok, hanem mondjuk a Búcsúzóra, amit sokáig nem szerettem). A Hírhozóval nem így van, de a Hajdútánctól is elég messze van: ez egy visszafogottabb, csaktisztánéneklős szám. Azonban van egy apróság, amivel már meg is vettek, és ez a HANGULAT. Ennek a számnak pedig van. Más, mint az eddigiek, szerintem az egész Napisten ilyen lesz - az ĺgéret egy nagyon kemény, nagyon metál, sokkárogós bivalyerős album, a Napisten szerintem a visszafogottabb, gondolkozósabb Dalriada lesz. Aztán lehet, hogy tévedek, és albumon egész más - de koncerten ilyen hatással volt rám. Természetesen a Fajkusz-banda már teljesen a szerves része a Dalriadának, a Hírhozóban is - ezért nem tértem eddig ki rájuk külön.
Gondolkozós-hangulatos szám után csakis az eddigi létező leghangulatosabb Dalriada következhetett, a Leszek a Hold. Nem gondoltam volna, hogy ebből a számból csinálnak 'kötelező koncertszámot', de van ebbe a számban valami olyan hangulat, amit rajtuk kívül csak a The Moon And The Nightspirit tud.
Na meg van még egy ilyen Dalriada szám, a Leszek a csillag, és legnagyobb örömömre el is játszották. Eddig ilyen átgondolt setlist még sosem volt.
Sajnos azonban el is búcsúztak, felkonferálták a Szondi Kér Apródját, eljátszották (csak az 1-est), és levonultak. Hatalmas vastapsot kaptak, és természetesen vissza is jöttek.
Az utóbbi időben hanyagolt Walesi Bárdok volt a ráadás (szintén csak az 1-es), de a zenekar maga nem sokat énekelt - a közönség itt olyan hangos volt, hogy 'Andrisra és Laurára nem sok szükség volt' :)
Kihagytak a setlistből egy számot, mert lejárt az idejük - de amekkora vastapsot kaptak levonuláskor, gondolom egyezkedtek a szervezőkkel vagy az utánuk jövő zenekarral, és mégis eljátszották utolsó előttiként az ĺgéret címadó számát. Amikor kellett, a közönség megőrült - a szám közepén meg elég sokan beálltak egy körbe, és táncoltak. Ilyet legutoljára a legelső Moonsorrow koncertemen láttam a Pakanajuhla című számra. Fantasztikus volt - és az is, hogy milyen minőségben játszák el élőben!
Végül 'a sokak által utált' Hajdútánc jött. Még egyszer erőt gyűjtöttünk, a szám végére majdnem seggreültem, de abban biztos voltam, hogy annyira berekedtem, hogy meg sem tudok szólalni. Laura még a refrént is végigkárogta - és vicces volt, ahogy mutatta saját magán: "az emlőjét, az tömlőjét..."... :D

Aztán haza. Semmilyen körülmények között nem hagynék ki egy budapesti Dalriada koncertet, és most sem kellett csalódnom. Rengeteg energia, hangulat, minőség, profizmus, barátságosság, - ez ma a Dalriada. Maradjon így!

Tadeusznak pedig külön köszönet a dobpüfölőért :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.