Hulla-fáradt-vagyok. Először is, nagyon féltem ettől a nyelvvizsgától. Kissé talán alaptalanul... Hiszen azért P barátom leírta, hogy milyen a Rigóban egy szóbeli nyelvvizsga, de szerencsére még csak nem is hasonlított a leírtakhoz. Nem volt pl. ezeréves recsegő magnó a magnóhallgatáson - volt helyette vezeték nélküli fülhallgató, ami tökéletesen szólt. Na jó, két meghallgatás között ez a vezeték nélküli fülhallgató elég jó minőségben fogta az (azt hiszem) Kossuth rádiót, de ez csak elsőre volt zavaró. A szöveg már inkább 'mennyanyádba' kategória. Mert az egy hajléktalanról szólt. Na mire erre rájöttem, addig kellett egy kis idő. Mert fogalmazzunk úgy, hogy Japánban nemigen jellemzőek a hajléktalanok. Ha csak úgy megkérdezett volna valaki, hogy hogy van a hajléktalan japánul, rögtön arra gondolok, hogy 'na ez egy angol jövevény szó, és biztos hoomuresu'. Ami amúgy telitalálat, de van rendes japán szó is rá, a mushuku. Na ez mind lényegtelen, mert pont a magnó része volt a nyelvvizsgának, amitől nem féltem - és végül is nem is ezen fognak megbuktatni, ha.

Hanem inkább azért, mert életembe nem nyögtem ki egy japán mondatot sem a számon. Leszámítva amit itt a laptop előtt gyakorlok. Na meg a WSR-es 'kanji de kaite kudasai'-t sem számolva. Meg a Hősök terés dolgot. Na de ez nem nevezhető gyakorlásnak... A hangulat legalább jó volt. Annyira, hogy amikor mentünk be a magnóhallgatásra, megkérdezték, hogy 'mi egy osztály vagyunk amúgy?'... Magnó után meg jó hosszú várakozás és keveredés, mire kiderült, hogy felcserélték a szóbeli termünket a román (!!) nyelvvizsgával. Mindegy, a kb 8 fős társaságból ketten voltak egy évet Japánban, hallgattuk a sztorijaikat. És nevettünk, sokat. Aztán, elkezdődött. Amikor kijött az első lány, elkezdte mesélni, hogy milyen feladatok voltak. Bemutatkozás, húzni egy szituációs feladatot és egy képet. A képen a Föld nevű bolygó volt (hogy van japánul az, hogy Föld? és az, hogy bolygó?). A másik feladat meg olyan, hogy belegondoltam, és legszívesebben visítva rohantam volna ki az épületből. Aztán hozzá tette a lány: 'ja, amúgy én felsőfokúztam.' Az a bizonyos kő leesett a szívemről, de azért a nagy nyugalomnak vége lett. Amúgy magyarok voltak a vizsgáztatók. Egy nő és egy férfi. Mindketten rendesek voltak, csak a férfi beszédét nem lehetett érteni. Egyszer feltett egy fél perc hosszú kérdést, majd miután megkértem, hogy ismételje meg, válaszoltam rá egy igent. Hogy mire, azt még most sem tudom. De szörnyen hiányzott a gyakorlat. Annyit tanultam, hogy majdnem belenyikkantam, és a tudásom szerintem meg volt, de a beszédgyakorlat az 0. Majd meglátjuk, hogy hogyan értékelnek. Még az izgulás is ott volt. Ezért volt pl a belépéskor egy jó hangos 'konnichiwa!' helyett valami 'konnivsédlv....'-féleség, de legalább halkan. Nem tudom, de mostmár vannak japánul beszélő ismerőseim. Nem sok, de több, mint eddig. Ráadásul az egyik a szomszédom. És van még egy esélyem a szóbelire, de az úgy a Finnel együtt lesz. Rohadtul nem lesz egyszerű dolgom, de innentől fogva már tényleg csak rajtam múlik. A decemberi nemzetközi nyelvvizsgánál viszont már nem lesz második lehetőség... Tehát azon már múlhat úgy az egész jövőm. Még szerencse, hogy - akkor is, ha nem sikerült - nem elvette a kedvemet az egésztől, hanem inkább mégjobban meghozta. Imádom ezt a nyelvet. És akarom tanulni. Egyetemen. Ja, igen - legutóbb a Battle Royal-t P-vel láttam. Tegnap megnéztem G-ral és V-vel is. És nem tudtam abbahagyni a vigyorgást. Legutóbb egy-egy szót fogtam fel az egészből, meg néhány mondatot, most meg... többet, fogalmazzunk így. Jóval. Imádom.

Ez volt a Jin, most jön a Jang. Dolgozok, fizikai munkát. Önmagába ez egy jó dolog, és nem fáradnék el ilyen elborult szinten, mint most. Csakhogy az utóbbi két hétben zombi állagúra tanultam magam. Szinte szó szerint. Most jelenleg ott tartok, hogy néha-néha(-gyakran) egyszer csak nyomást érzek a mellkasomon, és elkezdek szédülni. Aztán elmúlik, és kiugrik a szívem a helyéből. Mint érzékeltem, amíg a szorítás és a szédülés van, addig a szívem szó szerint beszünteti a dobogást. Aztán újra kezdi, de olyan erőszakosan, mintha az életem múlna rajta. Na jó, ebben van is valami. Igazából ez minden jel szerint a hatalmas mértékű fáradtság-kialvatlanság. 'Hát aludjál, wazze.' Na, és ezért írtam le az egészet...

A nagy tanulás közbe jött egy-két dolog. Nevezzük problémának. Amivel ha foglalkozom, akkor azt főállásba csinálom, a tanulás rovására. Így inkább felraktam a polcra pihenni. Aztán majd ha tanultam, majd jól rám szakad a polc, lesz egy hetem nagy melankóliában és letargiában, és túl van élve. Megesett már egy párszor. És most itt vagyok a nyelvvizsga után, és a polc nem szakadt rám. Cserébe kaptam egy 'régi' ismerőst, név szerint az alvásképtelenséget. Három órán keresztül halálosan fáradtan, csukott szemmel feküdni az ágyamban nem olyan vicces.

Ezt kb. akkora beleéléssel írtam, mintha valami orvos lennék, aki amolyan 'megélhetési orvos', azaz abszolút érdektelen a páciensei iránt, de azért jelentéseket ír az állapotáról. Pedig terveztem bele egy jó adag önsajnálatot is, mert miért ne, meg amúgyis az én blogom, legyen is benne, de... a 'leszarom' érzés most nagyon erős...

Valami rendszer viszont kell a továbbiakban. Valami folyamatos munka-mellett-sok-tanulás, a 'kikészítem saját magam' részt lefelejtve. Csak legyek túl ezen a szívkalimpálásos fáradtságon. Hogy hogyan, arra válaszoljon valaki. Már mindenféle altatópirula nélkül, mert előbb vágnám le a kisujjamat, minthogy.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.